14. rész

-          Nyitott vagyok mindenre – tárja szét kezeit a srác. – Fiú vagy lány. Öreg, fiatal vagy gyerek. Rokkant vagy egészséges. Szadista, mazochista. Heteró, homo vagy bi. Volt már dolgom szűz apácával is. Nekem minden mindegy, ha jól tejel. Az édeshármasért viszont kénytelen leszek felárat felszámolni, remélem, megértitek.

Miközben a srác üzleti tájékoztatót ad a szolgáltatásairól, próbálom felfogni az itt lezajló eseményeket. Tehát a „jutalom” címszó alatt Dorothy ezt a hímringyót értette…

-          Jobban jársz, ha lekopsz – indulok meg a prosti felé. Tudom ugyan, hogy semmiről sem tehet, ő csupán végezte a munkáját, mégsem vagyok képes kezelni ezt a helyzetet. – Addig húzz innen, amíg szépen kérem! – ragadom meg a pólója nyakánál fogva.

-          Sajnálom – röhög fel a fiú. – Anyuci elfelejtette említeni, hogy apuci is van.

-          Szarok rád, tudod? Húzzál innen!

-          Úgy érted, ugye, hogy én azt majd eldöntöm? – szólal fel Dorothy. – Elvégre mi már nem vagyunk együtt. Innentől kezdve pedig azzal fekszem le, akivel akarok.

-          Akkor apuci mégsem annyira apuci? Sokkal inkább exapuci? – kezd őrült vihogásba Dorothy újdonsült partnere, amit nem bírok tovább. Kezem ökölbe szorul, újra megragadom a gallérját, majd teljes erőből magamhoz rántom.

-          Szerintem az lenne a legjobb, ha te most eltakarodnál innen.

-          Ha anyuci is úgy akarja. Nekem most anyuci fizet. Persze, ha majd apucinak nyújtok szolgáltatást, akkor apuci dönti el, hogy…

-          Elég volt az apucizásból! Tűnés! – mutatok az ajtó felé, a prostituált azonban nem mozdul. – Süket vagy?

-          Josh nem megy sehova – jelenti ki Dorothy határozottan.

-          Hogy mondodd?

-          Josh itt marad még egy körre, cserébe néhány itteni ruhámat neki ajándékozom, amiket majd elad, és pénzt csinál belőlük.

-          Neked már ilyen egyszerűen csak Josh? – szegezem Dorothynak a kérdést, majd a fiú felé fordulok. – Ugye tudod, hogy a vevőd nem régen még velem volt együtt?

-          Ez érdekesen hangzik, de számomra sajnos teljesen semleges információ, ugye ezt apuci is megérti? Ha megfizetnek, én jövök. Ez a bejelentett foglalkozásom.

-          És az mennyibe kerül, hogy elhúz innen?

-          Ha anyuci kéri, akkor ingyenes. Apuci kérésére viszont jelenleg ez a szolgáltatás nem üzemel. Persze, ha majd apuci fizet…

-          Mi folyik itt? – ront be a szobába Mark elvörösödött fejjel.

-          Á, még egy apuci! – kiált fel Josh lelkesen. – Ha esetleg érdekelné a „seggbe szaros kuki” nevű szolgáltatásom…

-          Tudod, mikor érdekelsz majd te engem! – torkollja le a srácot Mark, majd kezét erősen a hátához szorítja.

-          Ez így nem szabályos játék. Engem innen anyucin kívül senki sem tessékelhet ki.

-          Akkor én vagyok az új anyuci – tárja ki stylistunk a lakosztály ajtaját.

-          Mikor lesz az anyucivá alakító műtét?

Mark, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, kilöki a srácot az ajtón, majd teljes erejéből becsapja azt.

-          Elmagyarázná nekem valamelyikőtök, hogy ez mi a fene folyik itt – hadonászik csonkjával indulatosan.

-          Persze – válaszolja Dorothy halálos nyugalommal. – A jól megérdemelt jutalmam a szép pontszámért. Ha már a Kapitólium nem hálálja meg, kénytelen leszek magam…

-          Csillagom! – mennydörgi Mark. – Tényleg nem sikerült felfogni a lepkeagyaddal, hogy a pontozás nem egy nyereményjáték, ahol én nyerek egy új kezet, ő egy BMW-t, te pedig egy prosti szolgáltatásait egy éjszakára. Itt egy dolgot lehet nyerni. Támogatókat! Ha nem nyersz támogatókat, az tuti halál. Ha nyersz, akkor marad egy nyúlfarknyi esélyed. Felfogtad végre?

-          És hogyan lehet támogatókat szerezni?

-          Mondjuk úgy, hogy a bevonuláson az a ruha van rajtatok, amit a stylistotok javasol, az edzésen nem törtök a körzettársatok életére, és főleg nem öltök meg egy másik kiválasztottat, a pontozásról nem rohantok el az első sikertelen próbálkozás után, Hivatásost pedig nem ejtetek csapdába. Ja, és még véletlenül sem keveredtek konfliktusba a tehetségesebb játékosokkal – küld felém egy szúrós pillantást Mark. –Ez mind jó módja a támogatószerzésnek. Érdemes őket kipróbálni.

-          Ezek jó tippek, köszi – küldök egy cinikus mosolyt a férfi felé. – Időgépet is tudsz adni melléjük?

-          Van még esélyetek javítani a rólatok kialakulóban lévő képen, de ehhez tényleg mindent az utasításaim szerint kell csinálnotok.

-          Az interjúra gondolsz? – sóhajt fel Dorothy kedvetlenül.

-          Telitalálat, csillagos ötös – emeli Mark mutatóujját körzettársam felé. – Nagyon jó stratégiát kell ám kitalálunk. A közönség ugyan nem tud a Lolás ügyről, Rudolf – intézi hozzám a szavait. – De neked most nemcsak a nézőket kell meggyőznöd arról, hogy nem lázadsz a rendszer ellen, hanem Snow elnököt is.

-          Van konkrét terved?

-          Úgy ismersz, mint akinek nincs?

-          Akkor mondd, milyen legyek?

-          Nem találnád ki, ugye?

-          Sajnálatraméltó, szánalmas, szerelmes, remegő kezű kancsal, aki annyira elvéti  a dobását, hogy az a bábu helyett az ellenfele fejében landol? Esetleg mentális beteg, aki nem tudja megkülönböztetni a lányt a bábutól?

-          Az utolsó egyébként kifejezetten tetszik, de én mást szánok neked. Pszichopata gyilkos leszel, aki annyira nem tudja kezelni indulatait, hogy már az edzésen öl. Élvezed az ölést.

Pszichopata, aki élvezi mások kínzását… Nem is tudom, kire emlékeztet. Valakire, aki naponta beverte az orromat, üldözött, megalázott, és még Dorothyt is félholtra verte. Mindezt természetesen hatalmas élvezettel tette. És nekem úgy kellene viselkednem, mint ő?

-          Nem – jelentem ki határozottan. – Ez az egész egy olyan embert juttat eszembe, akire nem akarok hasonítani.

-          Pedig kénytelen leszel meghozni ennyi áldozatot. Persze csak, ha életben akarsz maradni.

-          Nincs esetleg valami más lehetőség?

-          Dehogynem. Másik lehetőség mindig van – csap a tenyerébe csonkjával a stylistunk. – Lehetsz az első adás fénypontja. Snow elnöknek biztos van már terve arra, hogyan iktasson ki téged.

Vettem Mark utalását, úgyhogy próbálok újra mosolyt erőltetni magamra, fejemmel pedig bólogatok.

-          Tehát pszichopata gyilkos.

-          Örülök, hogy egyet értünk. Ami pedig a leányzót illeti – fordul körzettársam felé. –Ribanc!

-          Hogy mi? – hebegem értetlenül. Dorothyból ribancot csinálni? Rendben, hogy ágyba bújt egy prostival, de az talán mégis túlzás…

-          Ribanc – ismétli meg Mark. – Kurva, prosti, utcalány. Tudod, olyan, mint Josh, csak női változatban.

-          Tudom, mi az a ribanc, csak éppen felfogni nem tudom, hogy hogy mondhatsz ilyet.

-          Akkor, amíg Dorothval gyakorlunk, lesz időd elvonulni, és szép lassan, ütemesen felfogni ezt az egészet.

-          Ha nem akarod, nem kötelező – fordulok kedvesen Dorothy felé.

-          De még mennyire, hogy az – morogja Mark. –Nem lesz nehéz, csak önmagadat kell adni. Önmagadat adod vagy meghalsz, ez itt a kérdés. A legtöbb fővárosinak igen elcseszett az ízlése, bolondulnak a magadfajtáért.

-          Akarom.

-          Hogy mondtad? – húzódom közelebb Dorothyhoz. Azt remélem, hogy csak viccel. Komoly tekintete viszont arról árulkodik, hogy szó nincs erről.

-          Az akarok lenni. Ribanc.

-          Ezt akkor megbeszéltük – zárja le a témát Mark. – Akkor mi most szépen elvonulunk – helyezi Dorothy vállára csonkját. – Te pedig, Rudolf, emésztgetsz. Dorothy után te következel.

Továbbra sem vagyok képes felfogni, hogy Dorothy hogy egyezhetett bele ilyen könnyen ebbe az egészbe. Férfiprostikkal szexel? Vállalja a ribanc szerepét? Nem tudom, mi lesz ebből, de azt előre látom, hogy semmi jó. A Kapitólium már most teljesen kifordította őt önmagából.

Leülök az asztalhoz. Szerencsére se Anastasia, se Miss Douglas nem tisztel meg a társaságával, így tudok magamban depizni. Én, mint pszichopata gyilkos? Érdekes feltevés… Azt, mondjuk, nem tagadhatom le, hogy van néhány ember, akiért nem sírnám teli éjszakánként a párnámat, ha egyszer úgy alakulna, hogy át kell vágnom a torkát. Khm. Jerome Jackson. Korábban nem voltak gyilkos gondolataim, amióta viszont ez a barom megfenyegetett…

Az leszek! – pattanok fel határozottan a székről. – Szívtelen gyilkos!

-          Ez tényleg gyorsan ment – zavarja meg a csendet Dorothy nevetése.

-          Azt szokták mondani, hogy a felkészülés mindig akkor a leggyorsabb, ha az ember önmagát adja – vigyorodik el Mark. – Persze ezt véletlenül sem azért mondom, hogy magadra vedd.

-          Nem veszek magamra semmit – dobja oldalra a lófarkát Dorothy. – Nekem olyan génjeim vannak, hogy azokkal minden pasit leveszek a lábáról.

-          Csak engem nem sikerült – dünnyögi Mark, amikor Dorothy már hallótávolságon kívülre kerül. – Te! – fordul felém. – Ez a csaj valami elképesztő. Nem tudom, hogy bírtad vele egy teljes évig. Őszinte részvétem. Valóságos felüdülést fogsz nekem jelenteni ez után a kínkeserves óra után.

-          Igyekezni fogok.

-          Bármilyen is leszel, az ennél csak jobb lesz – helyezi biztatóan csonkját a vállamra a férfi.

Mark valóban sok hasznos tanáccsal lát el, és észre se vesszük az idő múlását. Régi Hivatásosokkal készült interjúkat mutogat, amik egyértelműen visszaadják a pszichopata egyéniséget.

-          Mindenkinek kiontom a vérét! – vicsorog rám. – Ismételd meg!

-          Mindenkinek kiöntöm a vérét!

-          Nem is olyan rossz, azt az apróságot leszámítva, hogy a vért nem kiönteni, hanem kiontani szokták. Szóval akkor, milyennek írná le az egyéniségét Mr. Steiner?

-          Gyilkolni jó. A halál felüdülés és élvezet. Amikor vért látok… 

-          Hagyd abba, ez siralmas – int le a stylistom. – Ettől a mezőn ugrándozó kisnyulak sem ijednének meg.

-          Akkor mégis milyen legyek? – makacsolom meg magam.

-          Akkor mégis milyen legyek? – utánozza a hangomat Mark. – Akkor mégis milyen legyek? Akkor mégis ilyen legyek! – ordít fel oroszlánhangon.

-          HALÁL AZ ÖSSZES ELLENFÉLRE!  –ordítok teli torokból.

-          NINCS KEGYELEM!

-          Azt hiszem, Mr, Flickerman.

-          Nem vagyok Flickerman! A szemedben egy tapló állat vagyok.

-          Azt hiszem, tapló állat…

Pár másodpercen belül Mark és én harsány röhögésben törünk ki. Pedig az első itt töltött naptól kezdve, nem tudok felidézni hasonlót, és azt hiszem, ezennel tekinthetjük úgy, hogy rendeztük korábbi nézeteltéréseinket.

-          Meséljem magáról, Mr. Pszichopata! – fogja a hasát még mindig Mark.

-          Nincs olyan, hogy ellenfél! Olyan van, hogy áldozat, aki azért jött erre a világra, hogy én vérét ontsam!

-          Szuper – emeli fel hüvelykujját Mark – És mondja, Mr. Pszichopata, szed Ön valami gyógyszert? Csak mert lehet, hogy segítene.

Újabb harsány nevetés.

-          Jó lesz, Rudolf – teszi újra a vállamra csonkját a stylistom. – Ha nehezen is, de összehoztuk. Kicsit még dolgozunk rajta, de nem vagy menthetetlen.

Pár óra múlva már itt ülök, és várom, hogy a capitoliumi nagyközönség elé álljak, és válaszoljak Caesar Flickerman kérdéseire. Szerencsére viszonylag soká kerülünk sorra, így van időm lelkileg készülni a bemutatkozásra. Most Gobo ül a Caesar Fickermannal szemköztileg elhelyezett széken.

-          És mondja, Mr. Gobó – kérdezi a műsorvezető, tőle szinte szokatlan óvatossággal. – Mik a tervei a viadalra nézve?

-          Vajon mi? – harsan fel a fiú indulatosan. Bicepszén csak úgy feszülnek az izmok. – Nyerni akarok, mint mindenki más. Meg persze akadt néhány konfliktusom, amit nem ártana rendezni.

-          Megtudhatom, milyen konfliktusokról van szó?

-          Közöd? – horkan fel Gobo – Inkább az érdekeljen, mit tervezek még. Tudod, Caesar, véleményem szerint a korábbi győztesek egyike sem érdemelte meg a koronát. Őszintén, milyen dolog elmenekülni a mutánsok elől? Milyen dolog elmenekülni bárkitől is? Ha meg akarnak ölni, nem elfutni kell, hanem visszavágni. Ha egy szövetségesedet megölik, ölj meg kettőt. Ha megkínozzák, a gyilkosa szenvedjen kétszer annyit. Ha a mutáns meg akar ölni, ne elfuss tőle. Engem a mutánsok nem fognak bántani –húzza ki magát határozottan. – Én fogom bántani a mutánsokat.

Oké, kicsit sem kattos a gyerek… És én az ő körzettársát nyírtam ki. Már csak abban bízhatok, hogy előbb kinyíratja magát, minthogy nekem árthatna.

-          Szembe akarsz menni a mutánsokkal?

-          VÉGEZNI MINDDEL! EGYTŐ EGYIG!–Problémád van ezzel?

-          A legkevésbé sem.

-          Egyből gondoltam.

-          Kívánjunk sok sikert az éhezők viadala történetének elő mutánsgyilkosára! – harsogja Flickerman, mire a közönség állva kezd el tapsolni. Ilyennek kell lennem nekem is.

-          Még egy utolsó kérdés, esetleg? – húzza össze magát Caesar, mire a fiú lekezelően bólint.

-           A körzettársa halála megviselte önt?

Gobo úgy néz Caesarra, mint egy véres késre, így a férfi kénytelen pontosítani gondolatán.

-          Persze csak akkor kell válaszolni, ha akar…

Én is így gondoltam – vigyorodik el a Hivatásos, majd méltóságteljesen lesétál a színpadról. A helyét Kate Argent veszi át.

-          Olyan nincs, hogy érzelem, Caesar – magyarázza a tizennyolc éves lány. – Olyan van, hogy halál, minden érzelem nélkül. Véres halál!

-          Értem. És Ön ennek lenne a képviselője?

-          A halálnak mindenek előtt! – üvölti a nő. – Megvannak a kapcsolataim, úgyhogy pontosan tudom, hogy kell ezt jól csinálni. Én fogok győzni, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

-          Ebben biztos vagyok. Sok sikert, Kate – hajol meg tisztelettudóan Caesar.

Kate körzettársa – az előzőkhez hasonlóan – szintén pszichopata, de talán egy kicsit korlátozottabb mértékben, mint társai. És én ilyen akarok lenni. Ilyennek kell lennem. Kate, Gobó, Mason és persze Andrew mostantól kezdve példaképek a számomra.

Amire ezeket végig gondolom, már Dorothy legújabb ellensége, a Vámpírgyerek van a színpadon.

-          Tudod, Caesar, annak idején sokat fociztam a nagyapámmal, de soha nem sikerült belőnöm a hálóba azt a nyavalyás labdát. Azóta nem kedvelem a hálókat, és dühös tudok lenni, ha valaki kapcsolatba léptet velük. Tudod, hogyan kontrolálom a dühömet? – hajol közelebb a műsorvezetőhöz. – Halállal.

Richard körzettársa, Cristin következik, majd pedig a Negyedik Körzet két sápadtbőrű kiválasztottja – nem tulajdonítok nekik nagy jelentőséget.  Az Ötödik Körzet női kiválasztottjára, Jennifer Johnsonra viszont felfigyelek.

-          Elmondaná, kedves Jennifer, hogy a szüleivel…

-          El kedves, Caesar! – csattan fel a lány. – A szüleimmel szarul élünk, rohadt szarul, és itt is vannak emberek, akik megnehezítik a dolgomat. Bármilyen különösen is hangzik, de ha olyanra vesznek rá, amit nem akarok meg, ha elveszik, ami az enyém, az kicsit rosszul tud érinteni. Röviden szólva nem fogok unatkozni az Arénában, lesz kit kinyírnom.

Érdekes lány… Nem olyan pszichopata, mint Gobo vagy Kate, de megéri a pénzét. Nem mondom, hogy szövetkeznék vele, mert kissé labilis. De az ellensége még annyira se lennék, úgyhogy elhatározom magamban, hogy próbálom elkerülni.

A csaj körzettársa egy középmagas, feketebőrű fiú, Martin Whittemore. Az első dolog, amire felfigyelek vele kapcsolatban, hogy amint a színpadra ér, leveszi egyik cipőjét, lábait pedig keresztbe teszi. Most látom csak, hogy lábfején egy hatalmas kötés éktelenkedik.

-          Szegény láb – sóhajt fel Caesar együttérzően. – Begyógyul ez a játék kezdete előtt?

-          Persze, nem lesz semmi gond –igazítja meg haját egy laza vigyor kíséretében a fiú. –Csak akadt itt egy tüzes menyecske, akivel kicsit túl jól éreztük magunkat. Túl heves volt, de a szükséges jó után mindig jön egy kis szükséges rossz, nincs igazam?

Martin jófej srácnak tűnik. Csak sajnálni tudom, amiért a körzettársa egy szociopata idegroncs…

A Hatodik Körzet női kiválasztottja, a tizenkét éves Andrea interjúja gyorsan véget ér, és máris a „legjobb barátom” van a színpadon.

-          Emlékezetesre sikeredett a bevonulás, Jerome. Beszámolnál róla? –röhög fel Caesar. A közönség soraiból is előtör a nevetés, a fiú arcán pedig egy sunyi vigyor jelenik meg. A csokoládébarna szempár egyértelműen arról árulkodik, hogy kiélvezi a neki járó figyelmet.

-          Emlékezetes volt, akárcsak én. Mit mondjak még? – tárja szét a karjait. –Nem én kértem az evolúciótól, hogy formáljon tökéletesre, csak úgy megtörtént. Együtt kell élni vele.

-          Tökéletes, hát persze. Ahogy a pontszáma is mutatja.

-          Mégis kinek lenne magas pontszáma, ha nem nekem? – fejtegeti a fiú nagyon szerényen. – Szerintem még a tavalyi íjas csajt is túlszárnyaltam. Simán kijárna nekem a tizenkettő.

-          Biztosra veszem, hogy így van! – kiált fel Caesar, ezúttal sokkal felszabadultabban, mint a Hivatásosoknál. – Jól mondom, emberek?

A közönség őrjöng.

-          Azt hallani, hogy az edzésen történt egy kis incidens egy másik kiválasztottal. Erről tudnál nekünk mesélni.

-          A Rudiról? Hát persze!

Majd elsüllyedek szégyenemben ettől az egésztől. Jerome miért ilyen bunkó? Tényleg muszáj színt vallania?

-          A srác önbizalma sajnos egy kicsit túlméretezett a képességeihez mérten – túr bele sötétbarna hajába a srác. – De ezzel semmi baj. A srácnak egyértelműen arra van szüksége, hogy valaki egy kicsit gatyába rázza. Én vállalom ezt a feladatot.

-          Minden jót kívánok, Jerome.

Ezt továbbra sem vagyok képes ép ésszel felfogni. Komolyan kimondta élő adásban, hogy mit tervez ellenem? Nagyon profi pszichopatának kell lennem ahhoz, hogy ép bőrrel kimásszak ebből az egészből. Csak, mint Kate, Gobó, Mason és persze Andrew.

Edmund körzettársa, a műmelles Syndy ismét kicsípte magát, talán már túlzottan is, és öt percen keresztül arról csivitel, hogy neki milyen sok pasija volt már. Ajánlom Dorothynak, hogy ne kövesse a példáját.

-          Nem vagyok harcos. Soha sem voltam az – magyarázza Edmund. – De a betegségem, a mániás depresszió, míg másoknak átok, nekem áldás. Ha minden lelki sérelmemet beleadom, igazi gyilkológéppé válok.

Bár a sráccal tagadhatatlanul sikerült kialakítanom valami jó viszony-szerűséget, azt azonban most ismerem csak fel, hogy még neki is jobb esélyei vannak nálam. Ő legalább az erős érzelmei hatására képes véghezvinni tetteket, én még úgy se.

Amire végig futnak ezek a gondolatok az agyamban, már Dorothy ül a székben.

-          Beröppent az ablakon egy barna szépség – kiált fel Caesar. – Hogy hívnak, kedvesem?

-          Dorothy Quincey vagyok – húzza mosolyra a száját a lány. – De személyesen neked engedélyezem, hogy Dongának szólíts. Vagy inkább Nagycsöcsűnek!

-          Köszönöm a megtisztelést! – nevet fel a férfi.  –Mesélnél nekünk arról a csúnya esetről, ami Richarddal történt az edzések folyamán?

-          Nem az érdekel téged, Caesar! – veszi nyájasra a hangját a lány. – Azt hiszed, nem tudom én, hogy mi érdekel egy pasit?

-          Mi érdekel egy pasit? – utánozza le Dorothy mesterséges akcentusát a műsorvezető.

-          Hát ez. Nem mondom, mutatom.

A közönség soraiból ordítozás tör elő, én pedig ijedtemben felpattanok, mert nem tudom elhinni, amit látok. Caesar Dorothy csupasz mellbimbóját szorongatja.