12. rész

Újra menekülök. Menekülök, csak hogy minél messzebb legyek a Hatodik Körzet lakosztályától és a fiútól, aki meg akar menteni, hogy utána megöljön. Én meg naivan elhittem, hogy segíteni akar rajtam. Miért is tenne ilyet? Most már nemcsak egy figyelmetlen idiótának gondol, aki nekiszalad az utcán, hanem egy pszichopatának is, aki bármire képes, ha eldurran az agya. És én csak remélni merem, hogy nincs igaza ebben.

Magamból kikelve rontok be a lakosztályomba.

-          Kérdezném, hogy siker, de kérdés nélkül is tudom a választ – néz fel rám a kanapén ücsörgő Mark.

-          Ne is mondd – sóhajtok fel. – Abban mondjuk igazad volt, hogy segíteni akar rajtam.

-          Az fantasztikus – pattan fel a stylistom ülő helyzetéből.

-          Az lenne, ha nem lennének hátsó szándékai.

-          Azért nyújtott be kérvényt, hogy minél kínkeservesebb halálod legyen? – néz rám a férfi.

-          Nem. Meg akar menteni, de…

-          Meg akar menteni. Innentől számítva a „de” érdektelenné válik.

-          Nem éppen, mert csak azért akar megmenteni, hogy utána ő nyírhasson ki.

-          Ez nevetséges –vigyorodik el Mark, amin kissé felhúzom az agyam.

-          Örülök, hogy szórakoztatónak találod. Bárcsak veled röhöghetnék.

-          Nem annyira rossz ám a helyzet, mint gondolod.

-          Miért? Szerinted milyennek gondolom?

-          A kérvény, bármilyen hátsó szándékkal is írta azt Jerome, kérvény marad. Ami esélyt jelent arra, hogy kegyelmet nyerj.

-          Boldog lehetek, hogy nem Snow mutánsai fognak kinyírni, hanem ez a pszichopata?

-          Nem is gondolnád, mennyire – csap a vállamra csonkjával a férfi. – Az egy negatív dolog, hogy Jerome vadászik rád, de ő legalább ember. El tudod őt kerülni, elrejtőzhetsz előle, és az is lehet, hogy már a vérfürdőben halálát leli. Ezzel szemben a kapitóliumi mutánsok vagy természeti katasztrófák bárhol vagy, megtalálnak téged, ha azokat a Játékmesterek személyesen neked címzik. Érted már?

-          Azt hiszem – bólintok. – És mit csináljak most? Hogyan javíthatnék a helyzetemen?

-          Elárulom neked, hogy mit tehetnél. Menj el aludni! Holnap bemutató. Vitathatatlanul javulnának az esélyeid, ha mondjuk, nem esnél össze a Játékmesterek előtt.

Tudom, hogy stylistomnak igaza van, ezért nem is vonom kétségbe a szavai hitelességét. Elköszönök tőle, majd hálószobámba megyek, hogy pihe-puha ágyamra vessem magam. Ez is egy eseménydús nap volt. Kezdve a Hivatásosokkal való összetűzéstől, Lola meggyilkolásán át Jerome kérvényéig. A nap csúcspontja azonban mégis csak az volt, amikor rádöbbentem a fiú valódi szándékaira. Hogy mit is jelent neki az, hogy saját kezűleg oltsa ki életemet, és célja elérése érdekében még kérvényt is képes benyújtani a felső hatalomnak.

Reggel hét óra tájt lehet az idő, amikor felébredek. Nem aludtam jól. Egész éjjel Dorothyn és Jerome-on rágódtam. A lányon, aki az életemre tört, és a srácon, akinek az életére törtem.

Kedvtelenül csatlakozom a reggeliző társasághoz, ami Anastasiából és Markból áll.

-          Mondjuk egy jó étvágyat? – rebegteti felém műszempilláját a kísérőm.

-          Mondjuk egy kuss? – fordul felé Mark. – Eddig olyan jól ment, ne add fel! Amúgy meg szegény srácnak azt hiszem, pont van elég problémája a hülyeségeid nélkül. Jól mondom, Rudolf?

-          Nekem problémám? Ugyan, Miért lenne? Elvégre csak a körzettársam nyírt ki majdnem, meg egy esélyes kiválasztott pályázik az életemre, és gyűlöl a Kapitólium. Apró, jelentéktelen dolgok.

-          Na, ugye megmondtam – ül ki a lelkes mosoly Anastasia arcára. – Nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak nem ismeri az etikettet.

-          Irónia, drága Anastasia. Nem tudom, mennyire ismerős neked? – legyint egyet a csonkjával Mark.

-          Jólvan, látom te is pornép vagy… – kezdene bele a sipákolásba a nő, de Mark ismét képes ép ésszel kezelni a helyzetet, és egy szigorú pillantással leállítani a sipákolást.

-          Azt hiszem, itt az ideje indulnod, Rudolf.

-          Hová?

-          Hová, na vajon hová? Kukutyinba, hát szerinted hová? Hát a pontozásra!

-          Az már most van?

-          Dehogy. Hiszen azt két héttel a viadal után szokták megrendezni, nem tudtad?

-          Úgy értem, hogy ilyen korán? – pontosítok a kérdésemen.

-          Az éjfél ideálisabb időpont lenne a számodra? Azt ajánlom, szedd össze magad, aztán eredj! És ne okozz csalódást!

Azt hiszem, Marknak igaza van. Nagyon össze kell szednem most magamat ahhoz, hogy jó pontot szerezzek a Játékmesterek szemében. Minden külső ingertől, így Dorothytól, Jerome-tól, Marktól, Anastasiától, Miss Douglastől és még az apámtól is el kell vonatkoztatnom. Három dolog létezik csak: én, a balta és a bábu, aminek a szívébe kell hatolni.

A játékmesterek egy kis terembe vezetnek, ahol padok találhatók. Ezeken a padokon ülnek a kiválasztottak, akiket végig mérek tekintetemmel: Jerome társaságára nem vágyom, ahogy a Hivatásosokéra sem. Edmund, a fiú, akivel az edzésen összeismerkedtem, azonban remek választásnak tűnik.

-          Heló, Edmund – telepedek le a srác mellé.

-          Csá, Rudolf. Mi újság veled?

-          Semmi különös – vonok vállat. – Hát veled?

-          Velem semmi, de te nagyon kiborultál a múltkor. Sikerült túltenned magad a történteken?

-          Ahogy vesszük. Rajta voltam az ügyön, de a Kapitólium jelentősen megnehezíti a helyzetemet.

-          Ki akarnak csinálni?

-          A stylistom szerint a lehető legkegyetlenebb halált tervezik nekem.

-          És a mentorod nem tudná valahogy eltussolni az ügyet?

-          A mentoromat inkább hagyjuk – legyintek. – Problémás eset. A stylistom viszont már benyújtott egy kérvényt.

-          Na, az egy jó előrelépés.

-          Még ha csak ő nyújtott volna be?

-          Miért, nem csak ő nyújtott? – túr bele világosbarna hajába a fiú.

-          Jerome is.

-          Jerome? – kapja fel a fejét a srác. – Az a Jerome, akit majdnem megöltél?

-          Az.

-          Megbánta, hogy provokált, vagy miért?

-          Nem bánt az meg semmit. Szimplán csak ő akar kinyírni a Kapitólium helyett. Minden mutánsnál kínkeservesebb halált ígért nekem, biztató nem?

-          Végül is, ha azt vesszük, előle legalább el tudsz rejtőzni…

-          A stylistom is ezt mondta, de nem tudom. Nem tudom, hogy elrejtőzhetek-e előle.

-          Ne parázz már rá! – bokszol bele gyengéden felkaromba a fiú. – Lehet, hogy el sem fogadják a kérvényt.

-          Kösz szépen, ezzel most megnyugtattál.

-          Ne lássák rajtad, hogy félsz, ez a siker kulcsa. S

Szívesen társalognék még Edmunddal, a hangosbemondó azonban őt szólítja.

-          Rudolf! – néz vissza rám mogyoróbarna szemeivel. – Alkalmazd a módszeremet! Akkor minden menni fog. Elvégre Lolát is azzal a módszerrel ölted meg.

-          Kár, hogy nem őt akartam – mormogom, Edmund azonban csak közelebb lép hozzám, majd belecsap a tenyerembe. – Minden menni fog, majd meglátod. Csak ne félj.

-          Edmund Pevensie! – ismétli meg a bemondó rekedt hangja, mire a fiú hátat fordít nekem, és elindul, hogy számot adjon harctudásáról.

Jó volt beszélgetni vele, végre kiönthettem valakinek a szívemet, most viszont úgy érzem, jó, hogy végre behívták a srácot. Egy kicsit legalább átgondolhatom magamban tanácsát, miszerint alkalmazzam az ő módszerét. Ez nem is hangozna rosszul, ha a módszer nem automatikusan Lola meggyilkolását juttatná az eszembe. Lehet azonban, hogy ha nem az életem összes tragédiáját hánytorgatnám fel, hanem csak egyetlen elemre koncentrálnék, sikereket érhetnék el. Már csak ezt kellene kitalálnom, mi legyen az a bizonyos egyetlen elem.

-          Rudi! Milyen jó, hogy újra összefutunk! – ránt vissza a valóságba az elmélkedésemből Jerome.

-          Valakinek biztos.

-          Hát illik így fogadni egy jó ismerőst, aki csak azért levánszorgott ide a hatodik emeletről, hogy veled bratyizhasson? Csúnya dolog, Rudi.

-          Egy jó ismerőst, aki el akarja vágni a torkomat.

-          Az mellékes. De látom, milyen jól elcsevegtél a beteg fiúkával? Hogy is hívják. Edward?

-          Edmund a neve! – csattanok fel. – És egyáltalán nem beteg!

-          Persze, hogy nem – túr bele sötétbarna hajába a fiú. – Egy kicsit kettyós szegény, de ilyenek is kellenek a játékba. Jól passzolna a Tizedik Körzet kettyósaival egy szövetségben – int fejével magam mögé, mire ösztönösen hátra fordulok. Két, sápadt gyerek ül mögöttem, akiknek bőre zöld, és csak úgy szívják magukba a morfiumot. – Drogosan az Arénába menni? Érdekes taktika! Mondjuk én nem próbálnám ki!

-          Ne merd Edmundot ezekhez az idiótákhoz hasonlítani!

-          Ilyen, amikor Rudi befenyít? Jerome pedig biztos megijed majd. Mi lesz, ha kettyósnak nevezem a kettyóst, érdekel? – vakarja meg a feje búbját Jerome. – Megint hozzám vágsz egy baltát? Azt tanácsolom, célozd a kettyósokat, akkor talán eltalálsz.

-          Hú, de vicces itt valaki.

-          Tudom, ezt már mások is mondták – jelenik meg a már jól ismert, kaján vigyor a fiú arcán.  –Többek között ezért is fognak szeretni az emberek. De most mesélj, te? Téged miért fognak? Talán mert már az edzésen öltél? Vagy mert nem őket ölted meg?

Úgy érzem, eljött a pillanat, hogy Jerome sarokba szorított, és nem tudok visszaválaszolni neki. A hangosbemondó rekedt hangja szerencsére megment a beszélgetés folytatásától.

Szó nélkül állok fel, és indulok el a kis terem felé. Igen, Jerome megint keresztbe tett nekem. Olyan jó stratégiát kitalálhattam volna magamnak, amivel arathattam volna. Ha ő nem jön ide, már rég tudnám, mire vagy kire kell fókuszálnom a dühömet, ha szárnyalni akarok. Ha csak nem ő az, akire fókuszálnom kell… és ebben a pillantban megszületik fejemben a tökéletes terv…

A Játékmesterek gyilkos pillantásokkal méregetnek, amint belépek a kicsi terembe. A fiú vagyok, aki megfosztotta őket attól a tradíciótól, hogy minden évben huszonhárom ártatlan gyerek halálát végig nézzék. Nekem köszönhetően ez a szám most huszonkettőre csökkent. És a Játékmesterek tekintetéből nem az vehető ki, hogy meg tervezik bocsátani nekem ezt a ballépésemet.

-          Öt perce van, hogy megmutassa nekünk, mihez ért  –közli a Főjátékmester monoton hangot. Öregedő vonásait szemlélve arra a felismerésre jutok, hogy láttam már valahol ezt az embert. Valamikor, testközelből. Hirtelen összeáll bennem a kép. Ő volt az, aki kirángatta Dorothyt az edzésről, és aki nekem is bemosott egyet. Most már értem, hogy miért gyűlöl ennyire.

Továbbra is kitartok álláspontom mellett, miszerint nem engedhetem el a baltákat. Valami különös oknál fogva elképesztő módon vonzódom ezekhez a fegyverekhez. Magam sem tudnám megmondani, mi fogott meg bennük ennyire.

A legnagyobb baltát fogom meg, ami csak a kezem ügyébe kerül. A legnagyobb fájdalmat akarom okozni Jerome-nak, aki napról napra megkeseríti az életem.

Felidézem magam előtt az fiúval kapcsolatos összes emlékemet. Ő az az ember, aki már a megérkezésünk napján megfenyegetett, amiért véletlenül beléfutottam a barbibaba elől menekülve. Ő az az ember, aki miatt kinyírtam Lolát, akiért most ellenem van az egész Kapitólium. Ő az az ember, aki meg akar menteni engem Snow elnök bosszújától, csak hogy ő tegyen el láb alól, a lehető legkegyetlenebb és leghosszadalmasabb módon. Ő az az ember, aki még a bemutató előtt is képes volt belém kötni, hogy a stressz hatására elrontsak mindent. Ő az, aki becsmérelte Edmundot, az egyetlen embert, aki képes megérteni engem. Ő az, aki bénának nevezett az összes kiválasztott előtt.

Miután ezek a gondolatok végig futnak az agyamon, hatalmas erőt veszek magamon, majd előre lendítem kezemet, amiből kirepül a balta, ami egyenletesen gyorsuló mozgással, de mégis egyenes ívben száll a bábu felé. Ez most meglesz, érzem! Meg kell lennie!

Ezúttal nem csukom le a szememet, mert látni akarom, amint a Jerome irányába táplált dühöm kinyírja a bábut. Úgy látom, pontosan szét fogja loccsantani az agyvelejét.

A balta csak száll, és száll, egyre közelítve a célpont felé, aztán egyszer csak… elrepül a feje felett.

Nem tudom, hogy ez hogyan történhetett meg. Követem Edmund tanácsait. Mindent úgy csináltam, ahogy azt előre elterveztem. Nem gondolkoztam nagy körökben. Csak egy személyre koncentráltam: arra, aki miatt tönkrement az életem. Jerome Jackson-ra.

-          Kitűnő nullapontos dobás – vet rám egy lesújtó pillantást a Főjátékmester.

-          Újra próbálom – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

-          Próbáld, ha annyira akarod. Bár én a helyedben nem tenném.

Egy percre megtorpanok. Miért mond ez ilyeneket? Hiszen a pontszám támogatókat jelent.

-          Kifejtené, hogy miért gondolja így? Ennyire bénának tűnök?

-          A bénasága mellékes, Mr. Steiner. A fő szempont az inkább az edzésen tanúsított viselkedése.

-          Fél, hogy Ön lesz a következő áldozatom? Ne aggódjon, nem vagyok pszichopata.

-          Ezt az utolsó állítását erősen kétségbe vonom, de ne menjünk bele. Itt most arról van szó, hogy szerezhet bármilyen magas pontszámot, nem fogja megúszni Miss Lola meggyilkolását következmények nélkül.

-          Ezt most értsem úgy…?

-          Értse úgy, hogy ez a hajó elment. Amit tett, jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan. Lázadás.

-          A stylistom és a Hatodik Körzet kiválasztottja, Jerome Jackson is benyújtott kérvényt a felmentésemért.

-          És komolyan elhiszi, hogy az számít valamit? Képzelje, tudok a kérvényekről. Gondosan összeállított szövegek. Kár, hogy nem érnek semmit!

-          Ez most az jelenti, hogy mindennek vége?

-          Eldobhat még néhány baltát, ha úgy tartja kedve, nem arról van szó. De én a helyében inkább a sírkövem kiválasztásával foglalatoskodnék.