2018. november 10., szombat

19. rész


-          Dorothy, ne – nyöszörgöm, miközben a körzettársamat nézem, amint kezében az íj húrját tartja, amit másodperceken belül el fog engedni.
-          Késő – válaszolja merev tekintettel a lány. Középső ujja már nincs is a húron. Mindjárt elengedi a mutató ujja is, és akkor nekem végem van. Nem hiszem, hogy ebből a helyzetből van menekvés, ezért becsukom a szemem, hogy úgy várjak az ítéletre. Várom, hogy belém fúródjon Dorothy íja, ehelyett azonban egy hatalmas sikoly üti meg a fülemet. Csukott szemem valósággal felpattan, és teljesen lefagyok attól, amit látok.
Dorothy a földön fekszik, előtte pedig ott áll régi jó ismerőse, egy késsel a kezében. A fiú nem egy tipikus Hivatásos-alkat. Nincsenek se hatalmas izmai, se vámpírfogai: mintha egy normális tinédzser lenne, a szeme azonban egészen másról árulkodik. Bosszúvágyról.
-          Örömmel látom, hogy sikerült megtalálnotok a kis ribikét – húzza bosszús vigyorra a száját. – Ó, még a pasija is eljött, egyre jobb – emeli rám a tekintetét.
-          Engedd el! – mordul rá Gobo ellentmondást nem tűrő hangon. A Vámpígyerekkel együtt érkező srác, Mason közelíteni próbál Gobóhoz, hogy egy kicsit lenyugtassa, a fiú azonban izmos karjával ellöki magától. – Utoljára mondom. Engedd el!
-          De félti itt valaki a kis ribikéjét? – nevet fel a fiú. – Pedig azt hittem, hogy ő Rudolfhoz tartozik. Vagy ti ilyen mencik vagytok, hogy hármasban nyomjátok?
-          Dorothy a szövetség tagja, és az én csajom, ezt az idiótát viszont nyugodtan eltakaríthatod innen – bök felém.
A Vámpírgyerek közel lép hozzám, majd teljes erejéből meglök, amitől ismét a földre rogyok.
-          Nem rossz. De ilyen pofát már öltem. A ribanccal viszont lenne még néhány lezáratlan ügyem.
-          Akkor azok az ügyek lezáratlanok is maradnak, mert ő velem van. Én vagyok a Hivatásos szövetség feje, nekem engedelmeskedtek mindannyian, amennyiben élni akartok – jelenti ki Gobo ellentmondást nem tűrően, miközben lassacskán én is feltápászkodom.
-          Olyannak ismersz? – dünnyögi Richard. – Komolyan azt hiszed, hogy lezáratlan ügyeket hagyok magam után?
-          Alul maradtál, Richard, lásd be! – röhög fel Dorothy gúnyosan. – Máskülönben lehetsz Rudolf mellett a nap másik áldozata. Nem is tudom, melyikőtök halálát élvezném jobban.
-          Büdös kurva! – hagyja el a káromkodás a Vámpírgyerek száját. – Nyomorult, büdös kurva! Azt hiszed, hagyom, hogy így beszél velem?
A fiú ökölbe szorított kézzel rohan oda körzettársamhoz, majd teljes erőből hasba vágja, amitől Dorothy ismét orra esik.
-          Itt öllek meg, ribanc! – ordítja, miközben ökle egyre csak a körzettársam arcán táncol. Dorothy arca már tiszta vér, de a Vámpírgyereket ez nem tántorítja el tervétől.
-          Meg fogod ölni, Richard! Elég volt! – csattan fel Gobo.
-          Épp ezt akarom. Ez a ribanc már halott!
Gobo és Mason azonnal rávetik magukat Richardra, aki azonban olyan erővel püföli Dorothyt, hogy ők sem tudják leállítani. Sajnálom a lányt, amiért ez történik vele, arra azonban már nem vagyok képes, hogy elkezdjem játszani a hősszerelmest. Ha Dorothy engem ki bírt volna nyírni, egy Vámpírgyerek sem jelenthet neki akadályt.
A Vámpírgyerek Dorothyt püföli, Gobo és Mason pedig próbálják leimádkozni róla a srácot. Kate ugyan itt áll mellettem, de azt látom, tekintetével ő is a csetepatét kémleli. Tehát itt a tökéletes alkalom a menekülésre.
Gyorsan felkapom a baltámat és a hátizsákomat a földről, majd megfordulok, hogy lassan araszoljak a hegy másik oldalára, ahonnan jöttem. Egy izmos kar azonban „megállj”-t parancsol nekem.
-          Hova, hova, hősszerelmes? – fordul felém Kate. – Már nem is akarjuk megmenteni a barátnőnk életét?
Hasztalan próbálom kiszabadítani magamat a lány szorításából, ő makacsul ellenáll, és még erősebbre veszi a szorítását.
-          Azt hitted, hogy egy ilyen kis közjáték miatt már elmenekülhetsz? Tévedtél – csavarja ki a kezemet, amitől elejtem a baltámat. Kate hátra nyomja a kezemet, és újra a földön vagyok. – Előlünk senki se menekül.
A lány a hátamra fordít, majd ismét a szemem közé bokszol egy hatalmasat, amitől elered az orrom vére.
-          Tudod, Rudolf, szeretem befejezni, ha egyszer elkezdek valamit
A háttérből hallom, hogy Dorothy és a Vámpígyerek balhéja még nem fejeződött be, Kate viszont továbbra is rajtam terpeszkedik.
-          Elejtetted a kis baltácskádat – emeli fel a fegyveremet. – Pedig ez akár még meg is védhetett volna téged! Milyen kár, hogy már nem fog.
Torkából sátáni kacaj tör fel, és úgy érzem, mintha enyhülne a rám gyakorolt szorítása. Nem adhatom fel. Megígértem Marknak, hogy túlélem. A stylistom a halálán van. Nem hagyhatom cserben.
Minden erőmet beleadom, és csavarok egyet a kezemen, ami által enyhül Kate szorítása. Ez pont elég időnek bizonyul ahhoz, hogy lökjek egy hatalmasat a fegyvert tartó kezén. Így is történik, és a baltám egyenesen beleáll Kate vállába, a Hivatásos lány torkából pedig férfiakat megszégyenítő üvöltés tör fel.
Kate-et villámgyorsan lököm le magamról, majd felpattanok. Kate most már földön hever, Gobo pedig gyilkos tekintettel bámul felém, miközben a – Dorothytt még mindig lelkesen püfölő – Vámpírgyereket próbálja leállítani.
-          Kinyírlak! – ordít fel Kate, de még mielőtt feltápászkodhatna, felkapom a baltámat és a hátizsákomat, és futásnak eredek. Mivel esélyes, hogy a Hivatásos banda utánam jön, minél távolabb akarom tudni magamt tőlük. Azt hiszem, továbbra is az erdő ígérkezik a legbiztonságosabb helynek a számomra.
KImerülten rogyok le az egyik fa tövében. Ezt túléltem, és tanultam is belőle. Azt tanultam, hogy a stylistomnak ebben a dologban is igaza volt. Ha hagyom, hogy az érzelmeim átvegyék felettem a hatalmat, ez lesz a vége. Mostantól viszont a lehető legmagasabbról teszek arra, hogy mi van Dorothyval, kizárólag a saját utamat fogom járni. Ez a lány tényleg Hivatásosnak való. Egy pszichopata, aki nem tudja kontrolálni érzelmeit és indulatait.
Miután kifújtam magam, azt érzem, azonnal ennem kell valamit, hogy életben maradjak. Kinyitom a hátizsákomat, amiből előveszem az egyik húst, és a kenyeret. A húst a kenyérre fektetem, majd jóízűt falatozok belőle. Tény, hogy nem olyan luxus-kaja ez, mint ami a Capitoliumban volt, de az éhségnél minden jobb.
Jóízűt falatozok a húsból és a kenyérből, ami – nem éppen a legjobb minősége ellenére is – valóságos ízélményt idéz elő a számban. Így aztán egyik falat követi a másikat, és az étel elfogy. Még mindig éhes vagyok, és van is még egy kenyerem és egy húsom, de inkább úgy döntök, hogy azt megtartom a rosszabb napokra.
Most az ásványvizes kulacsot fogom meg, és jóízűen meghúzom. A hűs folyadék simogatóan hat kiszáradt torkomra. Kétségtelenül a víz az ember legjobb barátja. Az viszont különleges, hogy a peremlakóknak ásványvíz soha sem kerül az asztalára, csak a kútvizet isszuk. Ez a semminél természetesen jobb, de az tagadhatatlanul igaz, hogy ízét inkább lehet hasonlítani a kénhez, mintsem egy vízízű italhoz.
Jól esett ez a néhány korty, úgyhogy elégedetten csavarom vissza a kulacsot, és teszem vissza a táskába, majd levetem magamat oda, ahonnan indultam: a biztonságot nyújtó fa tövébe, ahol eddig még senki sem ért el.
Egyszer csak egy fehér dobozt pillantok meg a kék égbolton, ami lefele ereszkedik, egyenesen elém. Egy ajándékot már kaptam, ráadásul attól az embertől, akitől a legkevésbé számítottam, bár csak azért, hogy elvégezze mentori kötelességét, de ez az én helyzetemben teljesen lényegtelen. Nem tudom, kitől érkezhetett ez a csomag, hiszen Mark a halálán van, Miss Douglatől pedig nem számíthatok már több ajándékra. De akkor mégis kitől érkezhetett a csomag?
Kötve hiszem, hogy a nullapontos teljesítményem után olyan sok támogatóm lehet a Kapitóliumból, de azért reménykedek, hogy valaki hátha megsajnálta a szerencsétlen sorsú fiút, és megszánta őt valami harapnivalóval vagy folyadékkal.
A csomag mostanra leért, én pedig rávetem magam, elvégre soha sem tudhatom, hogy mikor jelenik meg egy éhes kiválasztott a közelben, aki esetleg megpályázza a dobozt.
Felnyitom a fehér doboz tetejét, és egy apró papírt pillantok meg, amit óvatosan széthajtok.
„Jó étvágyat, drágám! Próbáld tisztességes fővárosi módjára elfogyasztani. Nem szeretnék szégyenkezni miattad!
Anastasia”

Magamhoz húzom Anastasia csomagját, majd szemügyre veszem tartalmát. Két palack ásványvíz és két, hatalmas marhahúsos szendvics van benne. Az éhség legjobb ellenfelei.
Nem gondolkozom sokáig: megfogom az egyik szendvicset, és hatalmasat harapok belé. Szerencsére van most elég kajám, ezért csak mérsékelten vagyok kénytelen gazdálkodni az élelemmel.
Amint az utolsó falatot is lenyeltem, felcsendül Panem himnusza, majd az égbolton megjelenik a Kapitólium címere. Éjfél van. Vége a viadal első napjának, most mutatják be azokat a kiválasztottakat, akik már az első nap életüket vesztették.
A sort a Harmadik Körzet női kiválasztottja, Cristin indítja. Ő volt az a lány, aki az életemre tört a vérfürdő során, de Gobo végül elintézte őt. Cristint a Negyedik Körzet kiválasztottjai követik. A lány, valamint a fiú, akit Cristin ölt meg. Utána tűnik Jerome körzettársának, az alig tizenöt éves lánynak is felvillan arcképe az égen. Őt váltja a műmelles lány, Edmund körzettársa, aki a viadal első áldozata volt – Gobo a szemem láttára harapta el a torkát.
Idegesen hunyom le szemeimet. A csaj a Hetedik Körzet versenyzője volt, tehát most következünk mi. Pillanatokon belül már tudni fogom, hogy vajon Dorothy továbbra is lelkesen tervezgeti Gobóékkal azt, hogy hogyan fognak kinyírni, vagy inkább… a másik lehetőségbe bele se merek gondolni. Hiába tört már háromszor az életemre, valamiért mégis iszonyúan fájna, ha elveszíteném.
Remegő fejjel emelem tekintetemet az égre, ahol… villogó fényben pompázik a körzettársam feje. Dorothyé, a lányé, akit először szerettem. És akit most vesztettem el, véglegesen. A Kapitólium elvette tőlem.
Tekintetemet újra az égnek emelem, hogy még egyszer, utoljára lássam a dühös, harcra kész smaragdzöld szempárat, ami most is úgy pillant le rám, mint aki meg akarna ölni tekintetével. Aztán szép lassan eltűnik a homályban, és felváltja őt a Kilences és a Tizenegyes lány, majd aTizenkettes fiú képe. Ezzel az arcképpel együtt Dorothy emléke is semmivé lesz. Örökre.  
                  

2018. november 2., péntek

18. rész


Idegesen járkálok az erdőben. Odáig rendben van, hogy elhatároztam, hogy megtalálom, de hogyan tovább? Gobo a hegy felé intett a fejével Dorothynak, tehát feltehetőleg ott táborozhatnak a Hivatásosok, azt viszont nem tudom, hogyan férkőzhetnék a közelükbe. Ha Gobo meglát, nekem annyi, és Kate-től se remélek sok jót. Ezért kellene úgy megközelítenem ezt a hegyet, hogy senkinek se szúrjak szemet, és nyugodtan tudjam figyelmeztetni Dorothyt arra a veszélyre, ami rá leselkedik...
Nem megy. Persze, ez így, elképzelve szép és jó, de túl sok benne a „ha”. Eleve már az is probléma, hogy az erdő és a hegy között van egy kis távolság. Amíg azt lefutom – még ha sprintelek is – ezernyi baj érhet. Lehet, hogy Jerome itt áll az erdő előtt, és csak arra vár, hogy kilépjek, ő pedig átvágja a torkomat. Hát, ebből nem eszik – rogyok vissza a fa tövébe, és az erdőt kezdem el kémlelni, ahelyett hogy saját problémáimon rágódnék.
Nagy, sötét erdő, és ráadásul végeláthatatlan. A fák mind felém hajolnak, de nem az óvó-védő szerepében tetszelegve. Sokkal inkább, mintha agyon akarnának nyomni azért, amit az edzésen tettem.
Itt ülök, egyedül. Semmi szövetségesem nincs, pedig lehetett volna. Ha Edmundnak felajánlom még az edzésen vagy a bemutató előtt, biztos rábólint, és lenne egy ember, akire támaszkodhatok, és akivel megbeszélhetem a problémáimat. És akkor talán az sem fájna ennyire, hogy Dorothy…
-          Dorothy! – kiáltok fel, miközben ismét felpattanok. Itt szomorkodok a saját kis problémáim miatt, miközben a körzettársam veszélyben van. Meg kell mentenem őt.
Azt érzem, most már nem érdekel, hogy az erdőn kívül mennyi szörnyűség várhat rám. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt, ez pedig az, hogy élve lássam Dorothyt.
Azon kapom magam, hogy úgy sprintelek, mint még soha. Már rég elhagytam az erdőt, de nem tud érdekelni. Ha Jerome-nak vagy Gobónak úgy tartja kedve, hogy éppen most akar rám támadni, egészségükre. Van most valami, ami sokkalta fontosabb a saját testi épségemnél: ez pedig Dorothy testi épsége.
Sikár területen vágtatok keresztül, miközben hangokat hallok magam körül. Lehet, hogy éppen most oltja ki egy mutáns vagy egy kiválasztott egy versenytársa életét, de nem tud érdekelni. Semmi és senki nem érdekel, csak Dorothy.
Már itt vagyok, a hegy lábánál. Zihálva dőlök neki a rózsaszín építménynek, mivel az oldalamat szörnyű görcsök gyötrik. Ahogy tenyerem a hegyhez ér, valami nagyon furcsát érzek. A tenyerem ugyanis ragad, mintha olvadt cukor tapadt volna rá. Egy kicsit megkocogtatom a hegyet, aminek rózsaszín felszínén most már érzem, hogy ragacsos. Mivel apámmal szegénységben éltünk, nem sok lehetőségem nyílt találkozni ezzel az anyaggal, de az ünnepnapokkor még nálunk is került valamennyi ebből a különlegességből az asztalra. Ezt a különlegességet pedig úgy hívják, hogy cukor. Egy cukorhegy van az Aréna közepén. Nem sok értelmét látom a dolognak, de nem habozok. Tenyeremmel a hegy belsejébe nyúlok, ami így megtelik kristálycukorral. Már érzem a nosztalgikus ízt a számban, amint közelítek felé a tenyeremmel, már csak pár milliméter választ el a gyerekkori emlékek megelevenedésétől, amikor…
-          Kinyírjuk! – harsogja egy női hang. – Mégis mi a szart kezdenénk vele?
-          Segíthetne – érkezik a válasz. – Magunk mellé állíthatnánk, aztán amikor már nem lesz rá szükség…
-          Ha tudom, hogy ennyire liba vagy, nem hagyom, hogy Gobo bevegyen a szövetségbe!
-          Az én pasim, úgyhogy szoptad, fruska!
Az egyik hang gazdája egyértelműen Dorothy, úgyhogy nem gondolkozok sokat azon, hogy oda menjek-e hozzá. A cukor kihullik a kezemből, és megemelem a baltámat. Így senki sem beszélhet a barátnőmmel következmények nélkül.
-          És akár be is foghatnád, Kate – lépek ki a hegy mögül. Kate és Dorothy szemben állnak egymással, és fenyegetően méregetik a másikat. Verekedésre szerencsére nem került még sor közöttük, Dorothy arcát semmi sérülés nem borítja. A fáradtság érzése leolvasható róla, de azon kívül semmi más.
-          Nocsak, Gobo, megérkezett a hősszerelmesünk is! – horkan fel a lány gúnyosan, miközben hátra dobja kibontott, szőke haját.
-          Na, egy régóta várt vendég – válaszolja a fiú. – Tudod, Rudolf, előbb-utóbb megkerestelek volna, de arra azért nem számítottam, hogy önként idejössz meghalni.
-          Hagyjátok békén Dorothyt!
-          Született döntés a lány ügyében? – sandít a fiú Kate-re, én pedig csak most veszem észre a Hivatásosok mögött fekvő, megkötözött lányt.
-          Még nem, kicsim – válaszolja Dorothy.
-          Jaj, kicsim, dehogynem – válaszolja Gobo határozottan, majd vámpírfogát a lány torkába mélyeszti.
-          Ne! – indulnék meg felé, de Kate vicsorogva elém ugrik, ezért végül a visszahátrálás mellett döntök.
Gobo áldozatának arca először zöld lesz, majd hirtelen kék, miközben őrült sikoly tör fel a torkából. A lányon – aki talán a Negyedik Körzetből származik – rettegés lesz úrrá.   
-          Engedd el – suttogom, mire – a legnagyobb döbbenetemre – a fiú felemeli a fejét.
-          Téged meggyőzött ez a szívhez szóló kérés, Kate?
-          Hát, nem igazán – húzza negédes vigyorra a száját a lány.
-          Én is így gondolom! – dörren fel Gobo, majd fogát ismét a lány torkába mélyeszti, amiből most már nem tör fel sikoly, csak szánalmas, gyenge nyöszörgés, persze ez sem tart tovább néhány másodpercnél. Ezután elhalkul, arca elhalványul, szemei lecsukódnak, majd pedig feldörren az ágyú. Halott.
-          Milyen voltam, kicsim? – fordul Gobó a körzettársam felé, aki erre egy forró csókot lehel a fiú ajkára.
-          Fantasztikus, mint mindig – neveti el magát Dorothy. – Mondjuk, van, amihez még ennél is jobban értesz.
-          Igen? – veszi nyájasra a hangját Gobó. – Mi lenne az? Én már nem emlékszem. Rossz a memóriám.
-          Kénytelen leszek felfrissíteni?
-          Kénytelen, ha nem akarod, hogy elfelejtsem, hogy a szövetség tagja vagy, és véletlenül kinyírjalak ezzel az idiótával együtt.
Újabb szenvedélyes csókban forrnak össze, én pedig belátom, hogy Gobo nem tréfál, ha a halálomról van szó. Megfordulok, és futásnak erednék, de egy izmos kéz megragadja a karomat.
-          Hova-hova, hősszerelmes?
-          Engedj el, Kate!
-          Miért? Nem vagyok jó társaság? – röhög fel negédesen, majd ökölbe szorított kézzel az arcomba bokszol. Nemcsak őrjítő fájdalom járja át az arccsontomat, de mintha az egész világ forogna velem. Pillanatokon belül már a földön fekszem. – Hallgatás, beleegyezés. Tehát nem vagyok jó társaság. De semmi baj, már nem kell sokáig élvezned a társaságomat.
A nő ismét megemeli öklét, amivel egyenesen az orromba csap, amiből elered a vér. Ösztönösen köhögni kezdek.
-          A vérző áldozatok jók. De ezt már elmondtam az interjún, emlékszel?
-          Kate, ne csináld…
-          Jól hallottam, hogy azt kérted, folytassam?
-          Nem…
-          Ez esetben sajnálom, máskor tessék érthetően beszélni.
A lány ökle ismét az képemben landol, amitől úgy érzem, szememet nem tudom nyitva tartani.
-          Nyisd ki  a szemed, hősszerelmes! Tudom, hogy a szerelem vak, ezért jöttél ide, de én a helyedben szeretnék látni még valamit a világból. Még egyszer, utoljára.
-          Dorothy, segíts…
-          Miért segítene neked az én csajom? – dünnyögi Gobo. – Kinyírod az enyémet, lenyúlom a tiédet. Ez így korrekt vagy nem?
-          Dorothy, nem hiszem el, hogy szereted ezt a barmot.
-          Vigyázz a szádra! – csattan fel Gobó, majd izmos kezével lelöki rólam Kate-et, és a levegőbe emel a galléromnál fogva.
-          Ha ezt előre tudod, félmeztelenül jössz a viadalra, ugye? – tör fel belőle a gúnyos nevetés. Eközben Kate is feltápászkodik a földről.
-          Nyírjuk ki együtt, úgy korrekt! – jelenti ki.
-          Persze, de a kicsikémnek is hagyjunk egy kis szerepet – sandít Dorothyra, akinek zöld szemében felvillan a lelkesedés tüze.
-          Csinálhatnám én?
-          Jogod van részesülni a halálából – nevet fel Gobo. – Nekem a körzettársamat ölte meg, téged pedig az orrodnál fogva vezetett.
-          Nem vezettem az orránál fogva.
-          Nem? – dünnyögi Gobo, miközben egy nagy lendülettel nekicsap a hegynak, amitől a hátam még jobban sajogni kezd. – Akkor a Ben gyerekkel az mi volt? Félresikerült pizsiparti?
-          Megcsaltál, Rudolf – jelenti ki Dorothy érzelemmentes hangon. – És ezt nem úszhatod meg büntetlenül.
-          Kétszer már majdnem kinyírtál.
-          De csak majdnem – emeli fel a lány az íját, amit feltehetőleg a Bőségszarunál szerzett.
-          Nem is tudsz lőni – vetem oda foghegyről.
-          Majd most kipróbáljuk, mennyire vagyok jó íjász.
-          Úgy sem teszed meg. Nem tudnád megtenni.
-          Azt hiszed? – teszi csípőre a kezét Dorothy. – Azt is kifejtenéd, hogy miért gondolod így?
-          Az a sok, szép együtt töltött év…– kezdenék bele.
-          Ami semmissé vált, miután megcsaltál.
-          Amikor először szeretkeztünk… – kezdenék bele, mire hátulról azt érzem, hogy egy fog kezd el belemélyedni a torkomba.
-          Engedd el, Gobo! – int a pasijának Dorothy. – Ez most az én háborúm.
A fiú még magasabbra emel engem, majd teljes erejéből földhöz vág. Azt hiszem, menten szilánkosra tört a hátam.
-          Így megfelel, kicsim?
-          Tökéletes – vágja rá Dorothy. – Legalább nem tud elfutni.
-          Nyírjad már ki, vagy én fogom! – üvölt fel Kate, Gobo azonban leinti körzettársát.
-          Hagyjad, Kate! Ez az ő háborúja. Őt csalták meg, övé a döntés.
-          Ilyen nincs! Inkább nyírjuk ki mindkettőt!
-          Ha Dorothyhoz hozzáérsz… – törne fel a fenyegetés a torkomból, ha nem kínoznának belső fájdalmak. Így viszont a pszichopata-féle fenyegetésnek csak egy hatalmas krákogás lesz a vége.
-          Akkor a fülembe krákogsz? – mormogja egy erőltetett vigyorral a száján Gobo. – Ez tényleg nagyon halálosnak hangzik.
-          Akkor mi lesz? – horkan fel Dorothy. – Mondd el, mi lesz!
-          Dorothy…
-          Kíváncsian hallgatom. Mi lesz akkor, ha hozzám ér? Mi lesz akkor, ha belém mártja a kését?
Dorothy Gobo mellé lép, és olyat tesz, amitől elalélok: egy méretes kést nyom a fiú kezébe, amit ezután a saját torkához irányít.
-          Most mi lesz, Rudolf? Kinyírod a pasimat? Rajta!
-          Dorothy, én szeretlek… – nyöszörgöm, persze azonnal belátom, hogy ennél gyengébb érvet nem is mondhattam volna.
-          Öld meg, most rögtön! – ordítja Gobo, miközben gyengén eltaszítja magától Dorothyt, és egy íjat nyom a kezébe. – Öld meg!
Dorothy délcegen kihúzza magát, és fegyverével a kezében előttem terem. Szemében gyűlölet ül, bár én még mindig reménykedek egy kicsit…
-          Azt mondod, szeretsz? Ez romantikus – kap a szívéhez a lány. – Vagyis az volt, amíg nem csaltál meg. Mostanra viszont csak üres szavak.
-          De…
-          Kuss! – emeli fel az íját Dorothy, amiben egy hatalmas nyílvesszőt helyezett el. – Örökre kuss – mondja rezzenéstelen arccal a lány, majd hátra húzza az íj húrját.