18. rész

Idegesen járkálok az erdőben. Odáig rendben van, hogy elhatároztam, hogy megtalálom, de hogyan tovább? Gobo a hegy felé intett a fejével Dorothynak, tehát feltehetőleg ott táborozhatnak a Hivatásosok, azt viszont nem tudom, hogyan férkőzhetnék a közelükbe. Ha Gobo meglát, nekem annyi, és Kate-től se remélek sok jót. Ezért kellene úgy megközelítenem ezt a hegyet, hogy senkinek se szúrjak szemet, és nyugodtan tudjam figyelmeztetni Dorothyt arra a veszélyre, ami rá leselkedik...

Nem megy. Persze, ez így, elképzelve szép és jó, de túl sok benne a „ha”. Eleve már az is probléma, hogy az erdő és a hegy között van egy kis távolság. Amíg azt lefutom – még ha sprintelek is – ezernyi baj érhet. Lehet, hogy Jerome itt áll az erdő előtt, és csak arra vár, hogy kilépjek, ő pedig átvágja a torkomat. Hát, ebből nem eszik – rogyok vissza a fa tövébe, és az erdőt kezdem el kémlelni, ahelyett hogy saját problémáimon rágódnék.

Nagy, sötét erdő, és ráadásul végeláthatatlan. A fák mind felém hajolnak, de nem az óvó-védő szerepében tetszelegve. Sokkal inkább, mintha agyon akarnának nyomni azért, amit az edzésen tettem.

Itt ülök, egyedül. Semmi szövetségesem nincs, pedig lehetett volna. Ha Edmundnak felajánlom még az edzésen vagy a bemutató előtt, biztos rábólint, és lenne egy ember, akire támaszkodhatok, és akivel megbeszélhetem a problémáimat. És akkor talán az sem fájna ennyire, hogy Dorothy…

-          Dorothy! – kiáltok fel, miközben ismét felpattanok. Itt szomorkodok a saját kis problémáim miatt, miközben a körzettársam veszélyben van. Meg kell mentenem őt.

Azt érzem, most már nem érdekel, hogy az erdőn kívül mennyi szörnyűség várhat rám. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt, ez pedig az, hogy élve lássam Dorothyt.

Azon kapom magam, hogy úgy sprintelek, mint még soha. Már rég elhagytam az erdőt, de nem tud érdekelni. Ha Jerome-nak vagy Gobónak úgy tartja kedve, hogy éppen most akar rám támadni, egészségükre. Van most valami, ami sokkalta fontosabb a saját testi épségemnél: ez pedig Dorothy testi épsége.

Sikár területen vágtatok keresztül, miközben hangokat hallok magam körül. Lehet, hogy éppen most oltja ki egy mutáns vagy egy kiválasztott egy versenytársa életét, de nem tud érdekelni. Semmi és senki nem érdekel, csak Dorothy.

Már itt vagyok, a hegy lábánál. Zihálva dőlök neki a rózsaszín építménynek, mivel az oldalamat szörnyű görcsök gyötrik. Ahogy tenyerem a hegyhez ér, valami nagyon furcsát érzek. A tenyerem ugyanis ragad, mintha olvadt cukor tapadt volna rá. Egy kicsit megkocogtatom a hegyet, aminek rózsaszín felszínén most már érzem, hogy ragacsos. Mivel apámmal szegénységben éltünk, nem sok lehetőségem nyílt találkozni ezzel az anyaggal, de az ünnepnapokkor még nálunk is került valamennyi ebből a különlegességből az asztalra. Ezt a különlegességet pedig úgy hívják, hogy cukor. Egy cukorhegy van az Aréna közepén. Nem sok értelmét látom a dolognak, de nem habozok. Tenyeremmel a hegy belsejébe nyúlok, ami így megtelik kristálycukorral. Már érzem a nosztalgikus ízt a számban, amint közelítek felé a tenyeremmel, már csak pár milliméter választ el a gyerekkori emlékek megelevenedésétől, amikor…

-          Kinyírjuk! – harsogja egy női hang. – Mégis mi a szart kezdenénk vele?

-          Segíthetne – érkezik a válasz. – Magunk mellé állíthatnánk, aztán amikor már nem lesz rá szükség…

-          Ha tudom, hogy ennyire liba vagy, nem hagyom, hogy Gobo bevegyen a szövetségbe!

-          Az én pasim, úgyhogy szoptad, fruska!

Az egyik hang gazdája egyértelműen Dorothy, úgyhogy nem gondolkozok sokat azon, hogy oda menjek-e hozzá. A cukor kihullik a kezemből, és megemelem a baltámat. Így senki sem beszélhet a barátnőmmel következmények nélkül.

-          És akár be is foghatnád, Kate – lépek ki a hegy mögül. Kate és Dorothy szemben állnak egymással, és fenyegetően méregetik a másikat. Verekedésre szerencsére nem került még sor közöttük, Dorothy arcát semmi sérülés nem borítja. A fáradtság érzése leolvasható róla, de azon kívül semmi más.

-          Nocsak, Gobo, megérkezett a hősszerelmesünk is! – horkan fel a lány gúnyosan, miközben hátra dobja kibontott, szőke haját.

-          Na, egy régóta várt vendég – válaszolja a fiú. – Tudod, Rudolf, előbb-utóbb megkerestelek volna, de arra azért nem számítottam, hogy önként idejössz meghalni.

-          Hagyjátok békén Dorothyt!

-          Született döntés a lány ügyében? – sandít a fiú Kate-re, én pedig csak most veszem észre a Hivatásosok mögött fekvő, megkötözött lányt.

-          Még nem, kicsim – válaszolja Dorothy.

-          Jaj, kicsim, dehogynem – válaszolja Gobo határozottan, majd vámpírfogát a lány torkába mélyeszti.

-          Ne! – indulnék meg felé, de Kate vicsorogva elém ugrik, ezért végül a visszahátrálás mellett döntök.

Gobo áldozatának arca először zöld lesz, majd hirtelen kék, miközben őrült sikoly tör fel a torkából. A lányon – aki talán a Negyedik Körzetből származik – rettegés lesz úrrá.   

-          Engedd el – suttogom, mire – a legnagyobb döbbenetemre – a fiú felemeli a fejét.

-          Téged meggyőzött ez a szívhez szóló kérés, Kate?

-          Hát, nem igazán – húzza negédes vigyorra a száját a lány.

-          Én is így gondolom! – dörren fel Gobo, majd fogát ismét a lány torkába mélyeszti, amiből most már nem tör fel sikoly, csak szánalmas, gyenge nyöszörgés, persze ez sem tart tovább néhány másodpercnél. Ezután elhalkul, arca elhalványul, szemei lecsukódnak, majd pedig feldörren az ágyú. Halott.

-          Milyen voltam, kicsim? – fordul Gobó a körzettársam felé, aki erre egy forró csókot lehel a fiú ajkára.

-          Fantasztikus, mint mindig – neveti el magát Dorothy. – Mondjuk, van, amihez még ennél is jobban értesz.

-          Igen? – veszi nyájasra a hangját Gobó. – Mi lenne az? Én már nem emlékszem. Rossz a memóriám.

-          Kénytelen leszek felfrissíteni?

-          Kénytelen, ha nem akarod, hogy elfelejtsem, hogy a szövetség tagja vagy, és véletlenül kinyírjalak ezzel az idiótával együtt.

Újabb szenvedélyes csókban forrnak össze, én pedig belátom, hogy Gobo nem tréfál, ha a halálomról van szó. Megfordulok, és futásnak erednék, de egy izmos kéz megragadja a karomat.

-          Hova-hova, hősszerelmes?

-          Engedj el, Kate!

-          Miért? Nem vagyok jó társaság? – röhög fel negédesen, majd ökölbe szorított kézzel az arcomba bokszol. Nemcsak őrjítő fájdalom járja át az arccsontomat, de mintha az egész világ forogna velem. Pillanatokon belül már a földön fekszem. – Hallgatás, beleegyezés. Tehát nem vagyok jó társaság. De semmi baj, már nem kell sokáig élvezned a társaságomat.

A nő ismét megemeli öklét, amivel egyenesen az orromba csap, amiből elered a vér. Ösztönösen köhögni kezdek.

-          A vérző áldozatok jók. De ezt már elmondtam az interjún, emlékszel?

-          Kate, ne csináld…

-          Jól hallottam, hogy azt kérted, folytassam?

-          Nem…

-          Ez esetben sajnálom, máskor tessék érthetően beszélni.

A lány ökle ismét az képemben landol, amitől úgy érzem, szememet nem tudom nyitva tartani.

-          Nyisd ki  a szemed, hősszerelmes! Tudom, hogy a szerelem vak, ezért jöttél ide, de én a helyedben szeretnék látni még valamit a világból. Még egyszer, utoljára.

-          Dorothy, segíts…

-          Miért segítene neked az én csajom? – dünnyögi Gobo. – Kinyírod az enyémet, lenyúlom a tiédet. Ez így korrekt vagy nem?

-          Dorothy, nem hiszem el, hogy szereted ezt a barmot.

-          Vigyázz a szádra! – csattan fel Gobó, majd izmos kezével lelöki rólam Kate-et, és a levegőbe emel a galléromnál fogva.

-          Ha ezt előre tudod, félmeztelenül jössz a viadalra, ugye? – tör fel belőle a gúnyos nevetés. Eközben Kate is feltápászkodik a földről.

-          Nyírjuk ki együtt, úgy korrekt! – jelenti ki.

-          Persze, de a kicsikémnek is hagyjunk egy kis szerepet – sandít Dorothyra, akinek zöld szemében felvillan a lelkesedés tüze.

-          Csinálhatnám én?

-          Jogod van részesülni a halálából – nevet fel Gobo. – Nekem a körzettársamat ölte meg, téged pedig az orrodnál fogva vezetett.

-          Nem vezettem az orránál fogva.

-          Nem? – dünnyögi Gobo, miközben egy nagy lendülettel nekicsap a hegynak, amitől a hátam még jobban sajogni kezd. – Akkor a Ben gyerekkel az mi volt? Félresikerült pizsiparti?

-          Megcsaltál, Rudolf – jelenti ki Dorothy érzelemmentes hangon. – És ezt nem úszhatod meg büntetlenül.

-          Kétszer már majdnem kinyírtál.

-          De csak majdnem – emeli fel a lány az íját, amit feltehetőleg a Bőségszarunál szerzett.

-          Nem is tudsz lőni – vetem oda foghegyről.

-          Majd most kipróbáljuk, mennyire vagyok jó íjász.

-          Úgy sem teszed meg. Nem tudnád megtenni.

-          Azt hiszed? – teszi csípőre a kezét Dorothy. – Azt is kifejtenéd, hogy miért gondolod így?

-          Az a sok, szép együtt töltött év…– kezdenék bele.

-          Ami semmissé vált, miután megcsaltál.

-          Amikor először szeretkeztünk… – kezdenék bele, mire hátulról azt érzem, hogy egy fog kezd el belemélyedni a torkomba.

-          Engedd el, Gobo! – int a pasijának Dorothy. – Ez most az én háborúm.

A fiú még magasabbra emel engem, majd teljes erejéből földhöz vág. Azt hiszem, menten szilánkosra tört a hátam.

-          Így megfelel, kicsim?

-          Tökéletes – vágja rá Dorothy. – Legalább nem tud elfutni.

-          Nyírjad már ki, vagy én fogom! – üvölt fel Kate, Gobo azonban leinti körzettársát.

-          Hagyjad, Kate! Ez az ő háborúja. Őt csalták meg, övé a döntés.

-          Ilyen nincs! Inkább nyírjuk ki mindkettőt!

-          Ha Dorothyhoz hozzáérsz… – törne fel a fenyegetés a torkomból, ha nem kínoznának belső fájdalmak. Így viszont a pszichopata-féle fenyegetésnek csak egy hatalmas krákogás lesz a vége.

-          Akkor a fülembe krákogsz? – mormogja egy erőltetett vigyorral a száján Gobo. – Ez tényleg nagyon halálosnak hangzik.

-          Akkor mi lesz? – horkan fel Dorothy. – Mondd el, mi lesz!

-          Dorothy…

-          Kíváncsian hallgatom. Mi lesz akkor, ha hozzám ér? Mi lesz akkor, ha belém mártja a kését?

Dorothy Gobo mellé lép, és olyat tesz, amitől elalélok: egy méretes kést nyom a fiú kezébe, amit ezután a saját torkához irányít.

-          Most mi lesz, Rudolf? Kinyírod a pasimat? Rajta!

-          Dorothy, én szeretlek… – nyöszörgöm, persze azonnal belátom, hogy ennél gyengébb érvet nem is mondhattam volna.

-          Öld meg, most rögtön! – ordítja Gobo, miközben gyengén eltaszítja magától Dorothyt, és egy íjat nyom a kezébe. – Öld meg!

Dorothy délcegen kihúzza magát, és fegyverével a kezében előttem terem. Szemében gyűlölet ül, bár én még mindig reménykedek egy kicsit…

-          Azt mondod, szeretsz? Ez romantikus – kap a szívéhez a lány. – Vagyis az volt, amíg nem csaltál meg. Mostanra viszont csak üres szavak.

-          De…

-          Kuss! – emeli fel az íját Dorothy, amiben egy hatalmas nyílvesszőt helyezett el. – Örökre kuss – mondja rezzenéstelen arccal a lány, majd hátra húzza az íj húrját.