10. rész

Sziasztok. A második edzésnapon történtek több szempontból is hatással lesznek Rudolf hátralévő életére. Jó olvasást!

Brandan

***

5.30 – ezt mutatja az órám. Még bőven odébb van a kelés ideje, én viszont képtelen vagyok aludni. Dorothyn jár az eszem, valamint azon, hogy az az idióta hogy volt képes megfenyegetni a lányt. Tudhatná, hogy nem direkt tette, amit tett. Felfoghatná ezt az egészet tanulópénzként, hogy az Arénában ne kövessen el hasonló hibákat.

Kiráz a hideg ettől az egésztől. Ez a srác feltehetőleg csatlakozni fog a Hivatásosokhoz. Nincsenek érzelmei, az egyetlen, ami motiválja az az, hogy minél több emberéletet kioltson a lehető legkegyetlenebb módon, hogy körzete büszke legyen rá. Rájuk ezért büszkék. És Dorothyt egy ilyen ember fenyegette meg.

Próbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat. Dorothy ellenség. Nem kellek neki, tönkretette a szerelmünket szimbolizáló ruhát is. Ha valaki levadássza őt, az nekem csak jó: eggyel kevesebb ellenfél.

A hűtőhöz lépek, hogy valami finom reggelit varázsoljak elő magamnak. Éppen nyitnám ki az ajtót, amikor…

-          Hiába nézegeted Üres – döbbenten kapom fejemet az asztal felé. Mark ül ott. Baljós, türkizkék szeme nem sok jóról árulkodik. – A drágalátos kísérőtök fontosabbnak találta, hogy sminkcuccokat és körömlakkokat rendeljen. Csak éppen a kajáról feledkezett meg.

-          Ez fantasztikus – telepedek le stylistom mellé. – És akkor most mit fogunk enni?

-          Már küldtem utórendelést, hamarosan megérkezik – válaszolja a férfi.

-          Rendes tőled.

-          Mivel én se tervezek éhen halni.

-          Mi van Dorothyval? – váltok témát.

-          Látom, mennyire tartod magad a megállapodásunkhoz, hogy nem érdeklődsz iránta.

-          Ja, bocs – emelem védekezően magam elé a kezemet. – Azt hittem, kérdezni azért lehet róla.

-          Kihagyja a mai edzést. Megviselték a tegnap történtek.

-          Képzelem, mennyire. Ha ő ki van borulva, akkor mit mondjak én?

-          Ne mondj semmit, az lesz a legjobb.

-          Ki is tört kinek az életére? Frissítsd fel az emlékeimet, mert ez nincs meg kristálytisztán!

-          Richard az övére. A srác, aki Hivatásos – jegyzi meg Mark, amitől újra eluralkodik rajtam a pánik. A Vámpírgyerek Hivatásos. Jobb nem is lehetne… Mielőtt azonban engednék érzelmeimnek, újra emlékeztetem magamat arra, hogy Dorothy az ellenségem.

-          De akkor csak két edzésen fog részt venni.

-          Jó is lenne – túr bele barna hajába a férfi. – Az első edzésnap volt számára az utolsó.

-          Miért? Szerintem holnap már edzhetne, vagy nem?

-          Te valamikor nagyon durván félre lettél tájékoztatva, Rudolf. Két edzésnap van

Két edzésnap? Ez csak is valami félreértés lehet.

-          Kettő? – hebegem.– De eddig…

-          Az eddig az addig volt, amíg Katniss Everdeen ki nem robbantotta a felkelést, amiben az összes körzet részt vett. Ezért bűnhődtök most.

-          Ez nem igazság – pattanok fel a székemről.

-          Ne nekem mondd. Menj a Kapitóliumba reklamálni, de feltétlenül vigyél magaddal egy táskát, hogy legyen miben hazahoznod a levágott fejedet.

Indulatosan tolom be magam után a székemet.

-          Elmentem edzeni –mormogom.

-          Nagyon helyes! És ne feledd azt, amit megbeszéltünk! Jerome tabu.

Bólintással jelzem Marknak, hogy meg fogom tartani tanácsát, majd pedig az edzőterem felé veszem az irányt. Úgy döntök, a pisztolyokat békén hagyom, úgy sem lehet őket használni az Arénában. Az energiát sokkal inkább akarom a baltahajításba belefektetni, amin úgy is bőven van mit gyakorolnom ahhoz, hogy egyáltalán jónak lehessen nevezhető a legnagyobb jóindulattal.

A terembe csak egy fiú van rajtam kívül. A Hetedik Körzet kiválasztottja, ha jól emlékszem Edmundnak hívják. A srác a gyógynövényes állomásnál bíbelődik, én pedig igyekszem nem tudomást venni róla. Az arcáról áradó riadtsággal továbbra sem vagyok képes megbarátkozni.

Úgy döntök, a balták előtt belekóstolok egy kicsit a kések világába is, csak hogy tudjam, mennyire vagyok tehetséges. Felemelem a legnagyobb kést, ami a kezem ügyébe kerül, de ekkor azon kapom magam, hogy egy izmos kéz markolja a karomat. Magam elé meredek, így felismerem az izmos kar tulajdonosát. Gobo szeméből csak úgy süt a gyűlölet. Szövetségesei ott állnak, szorosan mellette, Lola, Kate, Mason és… a Vámpírgyerek. Ezek szerint tényleg Hivatásos.

-          Szerintem neked most egy másik állomásnál van dolgod – ajándékoz meg egy gyilkos pillantással Gobo. Ez a srác nem hazudtolta meg önmagát a fényképen. Tényleg pszichopata.

-          Persze – hebegem zavartan. – Éppen most jöttem rá, hogy ez nem nekem való. Miközben ezeket a szavakat mondom, valósággal remeg az egész testem.

-          Szeretem, amikor egyet értenek velem az emberek.

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem reagálok erre a felszólalásra. Ehelyett csendesen a baltákhoz lépek. Elvégre ezért jöttem.

-          Rudi! – üti meg fülemet egy ismerős hang. – Gratulálok. Jó volt nézni, ahogy kiálltál az igazadért. Nem ismételnéd meg ezt a kedvemért?

-          Állj ki te az igazadért a Hivatásosokkal szemben. Kíváncsi vagyok, meddig élnél utána az Arénában. Hány másodpercig?

-          Vedd már lazára a figurát! Hülyülök csak. A világért se kívánnám, hogy megöljön egy vérszomjas Gobo.

-          Tényleg? – fúrom bele tekintetemet a csokoládébarna szempárba.

-          Hát persze, hogy nem! Ezt a megtisztelő feladatot sokkal inkább tartogatom saját magamnak.

-          És ahhoz mondjuk, mit szólnál, ha most elhúznál innen?

-          Nem is tudom – vakargatja állát a fiú. – Mit mondhatnék erre a visszautasíthatatlan és páratlan ajánlatra? Hosszadalmas tűnődés után a válaszom nem.

-          Szuper. Akkor engedd meg, hogy én húzzak el?

-          Nyugodtan – legyint egyet Jerome. – Ma legalább ezt is megteheted. Nem, mint tegnap, amikor majdnem kinyírt a csajod.

-          Nem tudsz te arról semmit – közelítek a srác felé.

-          Persze, hogy nem. Mit is tudnék? Azt tudom, amit láttam. Egy srácot a Játékmesterek mentenek meg egy csajtól. Echte macsó.

-          Na, szerintem én tényleg lépek.

-          Erre semmi szükség – int a levegőbe Jerome. – Gyakorolgass nyugodtan! Hátha lesz egy kis sikerélményed az Arénában, az előtt, hogy elvágom a torkodat.

A fiú sarkon fordul, és már itt sincs. Szívesen utána kiáltanék valamit, de ekkor emlékeztetem magam Mark tanácsára, miszerint akkor járok jól, ha nagy ívben szarok a srác fejére. Most a csapdakészítőnél csoportosuló kiválasztottakat kezdi el boldogítani jelenlétével. Ennek határozottan örülök, mert most végre lehetőségem nyílik azzal foglalkozni, amiért első sorba idejöttem: a baltákkal.

Felkapom az első, kezem ügyébe kerülő baltát, majd elhajítom. A balta nagy sebességgel indul el, de félúton megáll. Kicsivel nagyobb lendület, és jó lesz – suhan át az agyamon, majd rögtön nyúlok is az új fegyver után. Ez valamivel kisebb az előzőnél, de talán egyelőre ez lesz a legideálisabb a számomra. Csak amíg szokom ezt az egészet.

Újra erőt veszek magamon, kezemet hátra húzom, és – az előzőnél jóval nagyobb lendületet véve – elhajítom a fegyvert, ami ezúttal egyenesen száll. Egyenes ívben, mintha nem hatna rá a gravitáció ereje. Aztán… egyenesen elszáll a bábu felett.

Egyszer rövid lett a dobás, utána pedig túlment. Harmadszorra az arany középút kell, hogy következzen, vagyis a telitalálat a bábu szívébe.

Kezembe veszem a harmadik baltát is. Az elsőnél valamivel kisebbet, a másodiknál valamivel nagyobbat. Csak a miheztartás végett döntök úgy, hogy az arany középutat választom.

Kezemet hátra lendítem, jobban, mint először, de mégsem annyira, mint másodszor. A kettő között.

Már nézni sem merem, hol fog landolni végül a balta. Íve most nem olyan egyenes, mint a második próbálkozásom, de az sem mondható el róla, hogy lefele tart. Egy kicsit, mintha inkább a magasba törne, persze nem annyira, hogy az gondot okozzon. Szép, egészséges mértékben csak. Magasra törése érthető a számomra, hiszen itt a célja mindenkinek közös: magasra törni, és nyerni. Pontosabban túlélni.

A balta egyre csak ível felfelé. Felfelé a biztos sikerhez. Ennek ellenére a bábuval mégis egy vonalban marad, egy bizonyos pontig… amikortól is ugyanis egyenesen elrepül a bábu feje felett.

-          A francba! – csattanok fel, majd felkapok egy másik baltát, és indulatosan a földhöz vágom. Mondanom sem kell, hogy nem talál. Jó barátom, a gravitáció most sem hagyott cserben.

-          Mániás depresszió? – csapja meg a kérdés a fülemet. Mi van? Hallucinálok? Ijedten kapom oldalra a fejemet, mire két mogyoróbarna szem mered vissza rám, amit mintha már láttam volna valahol.

-          Húzzál vissza, ahol eddig voltál! – dörrenek rá Edmundra – Hagyj gyakorolni!

Újabb baltát emelek meg, hogy a bábu szívébe vágjam, ezúttal ténylegesen, Edmund azonban gyengéden visszafogja a kezemet.

-          Semmi probléma nincs ezzel. Nekem is ez van – túr bele sötétbarna hajába.

-          Nem értem, hogy miről hadoválsz itt összevissza, az viszont biztos, hogy nekem gyakorolni kell. Ha te olyan profi vagy, hogy csak pofázni jársz ide, akkor gratulálok…

-          Messze vagyok én a profitól – jelenti ki nyugodt hangon a fiú. – A profizmus helyett viszont van másom.

-          Képességed, hogy addig dumálj az ellenfél fülébe, amíg az öngyilkos lesz?

-          Nem, annál sokkal jobb – vigyorodik el a fiú. – Képes vagyok hasznot húzni a betegségemből.

-          A mániás depresszióból? – veszem nyugodtabbra hangszínemet.

-          Abból ám – húzza kaján vigyorra száját a fiú, majd mellém lép. – Minden érzelmemet, de leginkább minden dühömet beleadom. Felidézek minden rossz emléket, ami engem ért életem során, aztán hirtelen lecsapok!

-          Megmutatod? – adom át a helyet automatikusan a fiúnak. Edmund oda lép, majd megemel egy baltát. Arca elvörösödik, majd belilul. Szemében a harag, bánat és kétségbeesettség érzése, valamint a rettenet ül. Lazán hátra lendíti baltáját, majd messzire hajítja. A fegyver egyenes ívben repül… és egyenesen a bábu szívében landol.

-          Érted már?

-          Próbálom érteni. De egyébként jól vagy?

-          Rá se ránts arra, hogy én hogy vagyok – legyint egyet a fiú. – Gyere, és próbáld ki te is.

Merészen, minden bátorságomat beleadva lépek újra a baltákhoz, és megragadok egyet. Az utolsót, ami az asztalon van. Most ebben minden benne lesz. Az űr, amit a Dorothyval való szakítás hagyott bennem. Az a sok megalázás, amit tőle kaptam. A harag, a bosszúvágy, de legfőképpen a kiszolgáltatottság érzése az Andrew-val való balhé után. A meglepettség, amikor ugyanez a fiú önként jelentkezett helyettem, és az összezavarodottság amiatt, hogy biztosított támogatásáról. A szégyen és a stressz keveréke, miután Dorothy széttépte a ruhát. A félelem, amit a Jeromemal való balhé megérkezéskor, valamint a bevonulás előtti szóváltás váltott ki belőlem. Az érzés, hogy Dorothy nem akar szövetkezni velem, valamint a lány féltése, hogy a Vámpírgyerek bizony rá fog vadászni. A rettenet az után, hogy Dorothy fegyvert fogott a fejemhez, és – nem utolsó sorban – az apám váratlan felbukkanása okozta döbbenet. Kezem éppen lendülne előre, amikor…

-          Mindent bele, Rudi! Mellette még nem suhant el. Látni akarjuk azt is.

Nem gondolkozom, egyszerűen a hang irányába fordulok, és – tizenhat évem minden fájdalmát beleadva – a fiú felé hajítom a baltámat. Az események pedig hirtelen felgyorsulnak körülöttem. A balta egyenes ívben repül előre, célpontom sokkos állapotban lévő arca felé. A srác viszont az utolsó pillanatban arrébb ugrik, így a balta épp, hogy nem súrolja az arcát. A balta egyenesen száguld tovább, de ekkor már nem vagyok képes követni az események láncolatát.

A következő kép, ami a szemem elé tárul, az a földön fekvő, vérben úszó Lola, akinek fejéből valami kikandikál. Az én baltám.           

              

 

9. rész

Sziasztok. Az új részben kiderül, hogyan folytatódik az első edzésnap. Jó olvasást! Kommenteket, véleményeket várok!

Brandan

***

Sokkos állapotban próbálom felfogni azt, ami körülöttem zajlik: lelépek egy kicsit edzeni, hogy kieresszem a gőzt a lakosztályban eluralkodó feszültség miatt. Aztán egy idióta, aki egyébként a véremre pályázik, belém köt, most pedig itt állok szemben azzal a lánnyal, aki nem sokkal ezelőtt az életénél is jobban szeretett. Ez a lány most itt áll, szemben vele, kezében egy kibiztosított pisztollyal, amit a homlokomhoz szegez.

-          Dorothy…

-          Kussolsz! – csattan fel a lány. Szemében gyűlölet ül, amint az arcomat fürkészi. – Soha nem táncolnék veled! Felfogtad? SOHA!

-          Az csak egy ártatlan…

-          SOHA! – mennydörgi a lány, így kénytelen vagyok csendben várni az ítéletet. Dorothy továbbra se tágít a lelövésemtől.

Az egész teremben dermedt csend lesz úrrá. Szemem sarkából rálátok a Hetes srácra, akinek tekintetéből egyértelműen az tükröződik, hogy nem helyes, ami itt történik. Milyen kár, hogy nem emlékszem a nevére, pedig külön megjegyeztem magamnak…

A fiú néhány másodpercig még hosszasan vizslat, majd mintha megemelné lábát, hogy a segítségemre siessen.

-          Nem mozdul, vagy szitává lövöm! – harsogja Dorothy, miközben a továbbra is a fejemhez szegezi a fegyvert. Néha nem tudom, mi lenne a rosszabb. Az idióta Jerome keze között meghalni, akinek minden vágya, hogy holtan lásson, vagy annak a lánynak a keze által, akivel éveken át a világ legboldogabb embere voltam.

-          Gondolkozzunk logikusan – szólal meg egy vékony, de egyértelműen fiúhoz tartozó hang. – Ha megöli, az nekünk csak jó. Eggyel kevesebb ellenfél.

Az egész teremben hatalmas ricsaj lesz úrrá. Még egyesek a megölésemért kampányolnak, mások arra próbálják rábírni a társaságot, hogy ez nem lenne helyes út.

-          Fogd fel, hülyegyerek, hogy én akarom megölni! Minél több embert megölhetek, annál jobb – üti meg a fülemet a hang. Kétségtelen, hogy egy Hivatásoshoz tartozik. A mondandója ellenére örülök, hogy mellettem van, mivel a szemem előtt jelen pillanatban egyetlen cél lebeg, ami sokkal inkább ennek az edzésnek a túlélése, mintsem a viadalé.

-          KUUUUSSS! – ordítja Dorothy, majd véletlenszerűen elereszt néhány lövést a levegőbe.

-          Elég! – hallok egy hangot a távolból, majd pedig azon kapom magam, hogy senki sem tart már fegyvert a fejemhez. Ezt követően pedig egy hatalmas puffanást hallok. Megfordulok, és ekkor látom, hogy Dorothy a földön fekszik, mögötte pedig egy Játékmester áll, és ráncigálja az eszméletlen testet.

-          Mit képzel? – rontok neki a férfinak, aki azonban ökölbe szorítja a kezét, és lazán az orromba bokszol. Elterülök a földön. Azt hiszem, eszméletemnél vagyok, de félek kinyitni a szememet, mert úgy érzem, igen fájdalmas lenne.

-          Életben vagy még?

Ennek a kérdésnek a hatására ösztönösen tágra nyitom szememet, ami valósággal lángol a fájdalomtól, de nem tud érdekelni. Tekintetemet megmentőm tekintetébe mélyesztem, az ismerős, csokoládébarna szempárba.

-          Megmaradsz, vagy kerítsek neked egy papot? – kérdezi a srác.

Hogy van mersze ilyeneket kérdezni? Felugrok, majd – ökölbe szorított kézzel – Jerome felé ütök, egyenesen az orrára célozva, elvétem azonban az ütést, és a nagy erőkifejtéstől orra esek.

-          Dögölj meg, Jerome! – üvöltöm torkom szakadtából, és nem tud érdekelni, hogy feltehetőleg az összes kiválasztott engem néz. Nem csak Dorothy akar megölni, hanem ez a srác is. De egy percig se higgye, hogy hagyni fogom neki.

Ebben a pillanatban egy izmos kéz ragadja meg a karomat, és egész testemet húzza a földön, én pedig csak üvöltök, ahogy az a torkomon kifér.

-          Engedj el, te barom! Szétrúgom a segged! Szétrúgom…

-          Azt kötve hiszem – érkezik a válasz. Felülök, így látom, hogy Mark volt az, aki kirángatott az edzésről. – Azt azért lásd be, hogy annak ellenére, hogy csak fél kezem ép, szép munkát végeztem.

-          Mit akarsz?

-          Mi mindent is akarok? – vakarja meg a homlokát Mark  –Mondjuk két olyan mentorált, akikből nem lesz nevezetesség a botrányaik miatt már az első edzésnapon, egész hasznos lenne. Mit gondolsz?

-          Visszamehetnék?

-          Amíg idegállapotban vagy, biztos nem.

-          Már lenyugodtam.

-          Ha tényleg így van, miért titkolod ilyen hevesen?

Belenézek Mark türkizkék szemébe, amiben most harag helyett megértést vélek felfedezni.

-          Át tudom érezni a helyzeteteket, Rudolf.

-          Ó, tényleg?

-          Tényleg – teszi a vállamra csonkját a férfi. Azt hiszem, hogy ezt a kezét használja, amikor valakit meg akar nyugtatni. – Abszolút megértem, hogy milyen az, amikor a nyakadba szakad ez az egész viadal dolog, aztán pont a tulajdon körzettársad tör az életedre. Én is hasonlóan reagáltam volna.

-          Ha tényleg így gondolod, miért rángattál ki?

-          Azért, hogy megmentselek saját magadtól – válaszolja nyugodt hangon.

-          De megértesz?

-          Megérteni megértelek, persze. Az természetesen más tészta, hogy ezt a viselkedést egyikőtök sem engedheti meg magának a továbbiakban. Dorothy nem fog többé cseszegetni, azt garantálom, a Jerome gyerekről meg kattanj le!

-          Szerinted rá vagyok kattanva? – teszem sértődötten csípőre a kezem.

-          Ne forgasd ki a szavaimat, tudod, hogy értem. Ne foglalkozz vele! Szard le, amit mond! Oké?

-          Megpróbálom – sóhajtok fel keservesen.

-          Az most kevés, hogy csak megpróbálod. Szóval úja kérdezem. Oké?

-          Oké.

-          Helyes! – veregeti meg a hátamat Mark. – Tudtam, hogy veled lehet normálisan tárgyalni. El ne feledd, amiket mondtam!

-          Mark! – kiáltok rá a stylistomra, mivel úgy érzem, lezártnak tekinti a beszélgetést.

-          Parancsolsz?

-          Dorothy hol van most?

-          Dorothy szerzett egy szép kis fejsérülést, de leápolták, úgyhogy már visszament.

-          Oké.

 Ezzel úgy érzem, Mark kielégítő választ adott, és elindulok vissza az edzőterembe.

-          Rudolf! – szól utánam Mark. – Normálisan!

Felmutatom hüvelykujjamat a férfinak, így jelezve, hogy számíthat rám, majd az edzőterem felé veszem az irányt. A szememet kínzó fájdalom mostanra elmúlt, így újra tettre kész vagyok a viadalra való gyakorláshoz. Dorothyt és Jerome-ot kerülni, ha odajönnek, nem reagálni rájuk, és minden visszavágás nélkül tovább állni – ezek azok az aranyszabályok, amiknek ha megfelelek, garantáltan biztosítva lesz a sikerem.

Belépek az edzőterembe, és úgy teszek, mintha reggel lenne, és most érkeznék meg – ezzel elfelejtve minden rosszat, ami eddig történt.

Tekintetemmel végig rohanok a különböző állomásokon. Gyógynövénytan. Nem érdekel, hiszen a Kapitólium úgy is mérgezetté teszi azt, aminek mérgezettnek kell lennie. A balták is hidegen hagynak, mivel egy előző életemben tett látogatás során nem arattam elsöprő sikert az állomásnál, ahogy a lövészetnél sem.

-          Nekem valami teljesen új kell. A csapdaállítás a tökéletes választás!

Az állomásnál az első dolog, ami szemet szúr, az mintha egy nagy háló lenne. Milyen logikus – egy jó minta az ügyetlenebb kiválasztottaknak, hogy ők is tudják, milyen, pontosabban mihez hasonló csapdát kell készíteniük. De apropó! Hiszen az a csapda nem üres, hanem egy tizenöt év körüli srác van benne. Bőre olyan fehér, mint… mint a vámpírbőr. Nem véletlenül, hiszen ő a Vámpírgyerek személyesen.

Ahogy jobban megnézem, észreveszem, hogy a srác nem saját magát ejtette csapdába, hanem valaki ott áll csapda mellett. Egy hosszú, barna, kiengedett hajú lány, akinek smaragdzöld szeme csillog a neonfényben.

-          Engedj ki, te beteg ribanc! Normális vagy? – üvöltözik a hálóba zárt srác.

-          Sajnálom! – szipogja Dorothy. – Én tényleg… nem akartam.

-          Nekem te ne dumáljál! – folytatja az ordítozást a fiú még az után is, hogy Dorothy kioldozta. – Béna ribanc vagy!

-          Nem tehetek róla, hogy olyan jól sikerült a csapda, hogy belesétáltál.

-          Miről nem tehetsz, te? Majd pont te, miről nem tehetsz? Majd pont egy ilyen ribanc nem tehet valamiről, aki ki akarja nyírni a körzettársát!

Ökölbe rándul a kezem, de emlékeztetem magamat arra, hogy újonnan távol tartom magam minden ügytől, ami Dorothyt minimálisan is érinti.

-          Sajnálom – szipogja Dorothy. Hangja ezúttal kétségbeesett.

-          Nem szükséges ez – teszi csípőre kezét a Vámpírgyerek.

-          Mégis mi?

-          A sírás. Sírtál volna akkor, amikor csapdába ejtettél.

-          Igazad van – erőltet mosolyt az arcára Dorothy. – Ami történt, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni. A legjobb továbblépni.

-          A Nyolcadikban ez biztos ilyen egyszerű.

-          Miért, a Harmadikban milyen? Nagyszerű? –p róbálja humorral oldani a feszültséget Dorothy, a Vámpírgyerek azonban továbbra is merev és hajthatatlan marad.

-          Tudod, mi történik nálunk az ilyen ribancokkal?

Dorothy nem tudja, mi lenne a helyes válasz erre a kérdésre, ezért csak bambán néz maga elé, a Vámpírgyerek viszont választ ad saját kérdésére.

-          Kinyírják őket, kegyetlen módon. Kerékbe törik, elevenen megnyúzzák, elégetik, lovakkal széttépik őket – igazít egyet barna haján a srác. – Ami pedig engem illet, én hagyománytisztelő vagyok. Ugye megértesz? Elvégre mindenki a saját körzetét képviseli, vagy nem?

-          Mit akarsz ezzel mondani?

-          Annyit, ribikém, hogy ha még nem búcsúztál el a szeretteidtől, ha egyáltalán vannak olyanjaid, akkor tedd meg gyorsan, mert most garantálom neked, hogy gondoskodni fogok arról, hogy a lehető legkínkeservesebb módon halj meg, ami csak létezik!