8. rész

 Sziasztok. Meghoztam az új részt, amiben sor kerül az első edzésnapra. Jó olvasást!

Brandon

Ott áll, vastag, sötétkék ruhába burkolódzva. Kezén kesztyű van, mintha csak azt a sok vért kívánná eltakarni vele, ami a sok év során a kezéhez tapadt. Előtte, a tárolóhelyen ott áll örök kísérője, a fehér rózsa. A fehér rózsa, ami a szájából áradó, méreg okozta sebek őrjítő szagát hivatik elmosni. A méregét, amit minden politikai ellenfele megölése után bevett, nehogy bárki is, akár csak véletlenül gyanút fogjon.

Ott magasodik ő. Lekezelően szemléli a kocsikat. A kocsikat, amik az ő szórakozását jelentő, lelketlen élőlényeket szállítják, akikkel bármit meg lehet csinálni, hiszen nincsenek érzéseik. Hogyan is érezhetne valaki, aki még soha nem részesült a luxus okozta gyönyörökben?

-          Boldog viadalt, kiválasztottak! Soha se hagyjon el benneteket a remény!

Szeméből csak úgy árad a gyűlölet, amitől újra azt érzem, sokkal jobb lenne valahol máshol lenni. Természetesen úrrá leszek ezen, és igyekszem kiélvezni a nekem járó rivaldafényt. Ez határozottan könnyebb lenne, ha csak minimális rivaldafény jutott volna nekünk, de nem így történt. Nem így történt, ezért emlékünk lassacskán majd köddé válik a fővárosiak emlékezetében.

Most már a szobámban ülök, és az élet nagy dolgain tűnödöm. A nem túl sikeres bevonuláson túl vagyunk, de nem is merek belegondolni, hogy a helyzet lesz még rosszabb. Egyre közelít az Aréna, és már van egy ellenségem, aki a vérem kioltására pályázik. És még el sem kezdődött az edzés…

-          Két depizés között szentelnél egy kis időt a fontos dolgoknak is? – lép be a szobaajtón Mark, aki továbbra is dühösnek látszik a ruha-ügy miatt. Nem akarok veszekedni vele, ezért aztán szótlanul követem a nappaliba. Dorothy már ott van, és ezennel Miss Douglas is megtisztel a társaságával.

-          Hallottam, Mark, hogy mekkora sikert arattál a ruhával – köt bele stylistunkba a nő. –Mondjuk nem is vártam tőled sokkal többet.

Nem tudom, hogy ez a nő egyébként tisztában lehet-e a teljes történettel, vagy csak dobálózik a szavakkal. Jelen esetben azonban nem tud érdekelni a véleménye, de úgy látom, Mark is igyekszik megőrizni a hidegvérét.

-          Eljött az ideje, hogy megismerjétek azokat, akikkel szövetséget köthettek az edzésen. Úgy talán nem vágják majd el a torkotokat.

-          Nem lennék ennyire optimista – jelenti ki Miss Douglas, de Mark egy szúrós pillantást küld felé, amivel azonnal elhallgattatja.

-          Nézzük szépen sorjában – ecseteli Mark, miközben csonkjával vadul hadonászik a képernyő körül. – Lola és Gobo, Első Körzet. Gondolom, mondanom sem kell, hogy halálosan veszélyesek.

A kivetítőn egy jó erőben lévő, izmos, barna lány jelenik meg. Haja lófarokban lóg lefelé, tekintetében viszont nem ég annyira a gyilkolni vágyás, mint körzettársáéban. A fiú teste egy valóságos izombomba, szeméből pedig csak úgy süt a gyilkolás utáni vágy, de a legrosszabb mégsem ez. Szájából ugyanis vámpírfog kandikál ki, hogy azzal szívja ki áldozatai vérét.

-          Nem emlékeztet az egyik korábbi győztesre sem – jegyzi meg Dorothy keserűen.

-          Ne becsüld alá, hallottam már róla. Egy igazi pszichopata. Állítólag a csaj pasija önként akart jelentkezni, hogy hadd legyenek a Körzet szerelmespárja, de ez nem tetszett Gobónak. A srác az óta is életveszélyben van.

-          Az azért para – nyögök fel.

-          Az bizony az. Kerüljétek a társaságát!

A következő képen szereplő emberek is igen parák, itt azonban a lány jobban rémületbe ejt. Arcáról sugárzik, hogy másra sem vágyik jobban, mint az összes kiválasztottat kegyetlenül megkínozni, és csak úgy sugárzik róla a gyűlölet. A srác valamivel nyugodtabbnak látszik, bár az ő arckifejezése sem árulkodik túl sok jóról.

-          Kate Argent és Mason Stuart. Pszichopaták és szuperveszélyesek – tolmácsolja Mark.

A Hivatásosokat egy Cristin nevű lány és egy Richard nevű fiú követi. Utóbbi bőre olyan fehér, mintha egy vérszityolászó lenne, mondanom sem kell, ez cseppet sem nyugtat meg engem, ahogy a furcsa tekintet sem. Így aztán elnevezem magamban Vámpírgyereknek.

Az Ötödikből szintén egy jó erőben lévő, Jennifer Johnson nevű lány, és egy színesbőrű, Martin nevű fiú érkezett.

A Hatodik Körzet kiválasztottjaként természetesen megjelenik Jerome Jackson és a körzettársa, Andrea arca. Míg a lány inkább meghunyázkódik, a srác arcáról árad a bosszú. A bosszú az iránt az ember iránt, akinek ki fogja ontani a vérét az Arénában.

Őket a hetedik körzet kiválasztottjai követik a műcicis lány és a különös tekintetű fiú, Syndy Quambell és Edmund Pevensie. A Tizedikből kettyósok származnak, a Tizenkettedikből pedig Katniss Everdeen húgát Primrose Everdeen került kiválasztásra. Ez annyira jellemző! Forradalmár volt a nővér, bosszuljuk meg a hugicán!

-          Sikerült találni esetleg valaki kedvetekre valót? – kérdezi Mark.

-          Nem igazán – böki ki Dorothy.

-          Nem igazán? Fantasztikus. Nálad mi a helyzet? – fordul felém, mire én gondolkodóba esek. A Hivatásosok nyilván kilőve, ahogy Jerome Jackson is. Edmund feje is egy kiismerhetetlen egyénről árulkodik, Primrose pedig nem fogja sokáig húzni… a többiekről meg beszélni sem érdemes.

-          Senki – adom meg a tömör választ.

-          Hogy mondodd? – húzódik közelebb felém a stylistunk.

-          Senki – ismétlem meg a válaszomat. – Ezek mind vagy esélytelenek, vagy őrültek. Dorothyval jó csapat leszünk ketten.

Mark arcára kiül a sokk és az üvölteni akarás érzése, még mielőtt azonban megszólalhatna, Dorothy megelőzi őt.

-          Nem leszek a szövetségesed, Rudolf – jelenti ki határozottan.

-          Tessék? – kapja fel a fejét Mark.

-          Mi van? – kérdezek vissza én is.

-          Nincs szükségem semmiféle szövetségesre. Én nyerni jöttem ide – libbent egyet a lófarkán Dorothy. – És nyerni is fogok.

-          Szövetségesek nélkül? Azt kötve hiszem! – csattan fel Mark.

-          Volt már, aki megcsinálta.

-          De nem a ti súlycsoportotokból.

-          Én megcsinálom – jelenti ki Dorothy.

-          Feleslegesen jártatod a szád, hidd el – szólal fel Miss Douglas. – Teljesen mindegy, hogy van szövetség, vagy nincs. Ezek úgy is meghalnak.

-          Kuss! – csattanunk fel egyszerre Markkal.

-          Őszinte ember vagyok – motyogja Miss Douglas.

-          Akkor őszintén megkérlek, hogy kussolj! – vágja rá Mark. – Ti pedig fogjátok fel, hogy szövetségesek nélkül ti lesztek az elsők, akiket levadásznak.

-          Nem csak azok nélkül – szólal fel újból Miss Douglas, de Mark nem figyel rá. A stylistunknak nak igaza van. Szövetség nélkül nem megy.

-          Gondold át ezt még egyszer, Dorothy – fogom finomabbra a hangomat.

-          Egyszer átfutottunk már ezen a kérdésen.

-          De azt hittem, hogy akkor csak a gyűlölet beszélt belőled.

-          A gyűlölet, az beszél belőlem most is – lép közelebb hozzám Dorothy. – Megcsaltál. Innentől kezdve nem bízok benned.

Dorothy – lezártnak tekintve a beszélgetést – elindul szobája felé.

-          Nem fogod túlélni szövetség nélkül! – kiáltok utána, mire ő megfordul. Zöld szemei szikrát szórnak.

-          Nem túlélni fogom – jelenti ki határozottan. – Megnyerni!

Ez az utolsó szava, mielőtt eltűnik szobájában.

-          Sajnálom, Rudolf – teszi a vállamra a tenyerét Mark. – Te mindent megtettél.

-          Hát, igen – bólintok könnyelműen.

-          Adhatnék azért egy tanácsot, mint mentorod helyetti mentorod? – utolsó három szavát annyira megnyomja, amennyire csak tudja, remélve, hogy nyomást gyakorolhat Miss Douglasre, aki azonban már rég nem ül köreinkben. Visszament a szobájába, hogy ott folytassa a pezsgőfürdőzést, ahol abbahagyta.

-          Persze.

-          Dorothyval ne foglalkozz! Ez az őrült csaj éppen szembe megy a halállal, ha van egy minimális eszed, nem tartasz utána – ecseteli, miközben hidegvizes borogatást pakol csonkjára. – Ne kövesd a példáját!

-          Akkor mit csináljak?

-          Ismerkedj! Köss barátságokat az edzésnapokon! Találj szövetségeseket!

-          Azt hogy kell? – nyögök fel kétségbeesetten. – Vagy egyáltalán kivel?

-          Ott vannak például a Hetedik Körzet versenyzői. Nekem szimpatikusok.

-          A srác tekintete nem ígér sok jót…

-          De szövetségesnek pont megfelel. A bizalmába férkőzöl, és kölcsönösen segítitek egymást, amíg a helyzeted úgy kívánja! Aztán, ha már nincs rá szükséged – veszi suttogóra a hangját – egy szép éjjelen átvágod a torkát

Az utolsó mondatra valósággal összerándul a gyomrom. Mark most úgy beszél, mintha egy szívtelen gyilkológép lenne, pedig én tudom, hogy nem az.

Úgy látszik, nem veszi észre, hogy megrémített engem, mivel tovább folytatja monológját.

-          Ébresztő, Csipkerózsika, ez a valóság! Itt farkastörvények uralkodnak. Vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg.

-          De mégis… – ellenkeznék, de Mark nem hagy szóhoz jutni.

-          Az, hogy gyilkos akarsz lenni, vagy áldozat, a te döntésed. Más alternatíva nem nagyon létezik! Ez az aranyszabály. Ölsz, vagy téged ölnek.

Szívem dobbánása megáll egy pillanatra, amint stylistomat hallgatom, és amint felfogom gondolatai jelentéstartalmát. Erről beszélt apám is. Minden érzelmet ki kell zárni, így a bűntudatot is. Az nyer, annak lesznek támogatói, aki öl. Ölni erény.

-          Most egyedül szeretnék lenni – emelem Markra a lehorgasztott tekintetemet.

-          Teljességgel meg tudlak érteni. Sok minden kavaroghat a fejedben, nem is akarlak ma már háborgatni.

-          Kösz – állok fel az asztaltól, majd illedelmesen betolom magam után a széket. Meg sem állok a szobámig. Ez egy nehéz nap volt, ezért aztán jöjjön csak a jól megérdemelt pihenés. Nagy lendülettel vetem le magamat ágyamra, másodperceken belül elnyom az álom.

Nem sokkal később a már jól ismert nyávogás ver fel legédesebb álmomból, amire egy kiabáló férfihang válaszol. Jól indul a reggel.

-          Nem érted, hogy az edzés a kiválasztottaknak van, nem a kísérőknek?

-          De annak a Gobo srácnak olyan izmai vannak. Csak nem hagyom már ki – nyivákol Anastasia.

-          De még mennyire, hogy kihagyod! Nincs ott keresnivalód.

-          Felveszem Dorothy ruháit, és elmegyek helyette – jelenti ki Anastasia magabiztosan.

-          Hogyne! És téged fognak lepontozni, nem őt, vagy ezt mégis hogy gondoltad?

-          Hát ügyesebb is lennék nála.

-          Ki lenne ügyesebb nálam? – érkezik meg a reggelizőasztalhoz Dorothy is, miközben megdörzsöli szemét.

-          Elmehetnék helyetted az edzésre, hogy meghódítsam a fiút az Első Körzetből? – néz rá Anastasia bizakodóan.

-          Felejtős – förmed rá Dorothy indulatosan.

-          Valakinek nincs jó kedve, ahogy elnézem – fejtegeti Mark.

-          Hogyan is lenne, amikor ez a ribanc itt kérdezget tőlem hülyeségeket, és a körzettársam is egy komplett idióta? Áruld el, hogy ezek után mitől kéne, hogy akkora jókedvem legyen!

Dorothy sértegetése most teljesen alaptalanul ért engem, így aztán nem állom meg szó nélkül.

-          Ez most miért kell? – pattanok fel a helyemről.

-          Szívből sajnálom, hogy megvan rólad a véleményem.

-          Amit néha jobb lenne véka alá rejteni – jegyzi meg Mark szúrósan.

-          Idiótákkal vagyok körülvéve! –sikolt fel Dorothy, majd elviharzik szobájába.

-          Lehet, hogy nem ártana a barátnődnek egy kis elbeszélgetés – fordul felém Mark.

-          Mondjuk a jómodorról – teszi hozzá Anastasia, a helyeslés helyett azonban csak néhány szúrós pillantást zsebel be magának.

Most érkezik el az a pillanat, hogy ha még egy másodpercet ebben a társaságban kell töltenem, itt halok meg idegösszeroppanásban, már az Aréna előtt, ezért inkább úgy, az edzőterem felé veszem az irányt. Szótlanul állok fel az asztaltól, majd a szobámba megyek, hogy összeszedjem a legfontosabb holmikat, amik egy ilyen edzéshez kellhetnek: váltóruhát és egy kulacs vizet.

Negyed óra múlva már az edzőteremben vagyok. Szerencsére egyelőre csak a Negyedik és a Tizenegyedik Körzet versenyzői vannak itt, ezért elegendő időm marad felmérni az állomásokat, és úgy az egész terepet. Mivel teljesen amatőr vagyok mindenben, nincsenek terveim se, hogy hol lenne a legérdemesebb először kipróbálni ügyességemet. Úgy döntök, a gyógynövénytant hanyagolom, mert drága Snow elnökünk akár egyébként nem mérgező növényeket is képes mérgezést okozó mutációval az Arénába küldeni, ha éppen úgy kívánja az érdeke ahhoz, hogy elvegye egy ártatlan tinédzser életét. Növényelemzés helyett a baltahajítás mellett döntök.

Magabiztosan lépek oda, és fogom meg kezemben a fegyvert. Véleményem szerint a legtipikusabb hiba a baltahajításnál az szokott lenni, hogy az emberek félnek nagy lendületet venni, mert azt hiszik, azáltal túl fognak lőni a célon. Mivel nem tervezem ezt a hibát elkövetni, miután megfogtam a baltát, óriási lendületet veszek – így hajítom el a fegyvert, ami azonban elrepül a bábu feje mellett.

-          Látom, jól indul a reggeled, Rudi – üti meg a fülemet egy ismerős hang. Fejemet jobbra fordítom, így lehetőségem nyílik megcsodálni azt a kárörvendő vigyort, ami Jerome arcán ül.

-          Látom, jól nyomod az ipart – túr bele sötétbarna hajába.

-          Nincs más állomás, ahová mehetnél? – szegezem neki a kérdést.

-          Nem igazán. Tudod, szerelmese vagyok a baltáknak. Persze, a te tehetséged örökké csak egy szép álom marad a számomra – fejtegeti, miközben elhajít egy baltát, ami egyenesen a bábu mellkasában landol.

-          Nagyon vicces.

-          Ugye? Én is így gondolom. Vicces, cuki, szexi, zabálnivaló. És soha nem felejt.

-          Lehet, hogy célszerűbb lenne egy másik állomást választanom.

-          Most miért? – bokszol bele gyengéden vállamba a fiú. – Hiszen olyan jól eldumálgattunk, vagy nem?

Úgy döntök, nem bonyolódok vitába a fiúval. Ha valaki, hát ő biztosan nem érdemli meg, hogy idegeskedjek miatta.

-          Hé, Rudi! – kiált utánam, amire ösztönösen megfordulok, és belelenézek a csokoládébarna szempárba, amiből csak úgy árad a maró gúny. – Ne szívd mellre! A rokkant öreganyámat még te is leköröznéd!

Elég volt! Dühösen pillantást küldök újdonsült ellenségem felé, akiből ez azonban nem vált ki semmi különösebb reakciót.

-          Hú, de gyűlöllek, Jerome.

-          Ó, ne! – kap a mellkasához a fiú. – Most adj létszi ragasztót, hogy rendbe hozzam összetört szívem!

Szánalmas. Ez az a pillanat, amikor úgy érzem, Jerome nem érdemli meg, hogy ennél az öt percnél több időt szenteljek neki az életemből. Még majd azt hiszi, hogy fontos nekem.

Válasz nélkül fordulok meg, és kezdem el szemlélni a további állomásokat. Lövészet. Itt pisztollyal lőhetünk, ami ugyan az Arénából ki van tiltva, de az állomás tökéletes lehetőség arra, hogy a pontos célzást gyakoroljuk, aminek pedig akár hasznát is vehetjük a viadal során.

Nem agyalok sokat azon, hogy mit hogyan kellene csinálni. Megragadom azt a pisztolyt, ami a leginkább kézhez álló nekem, majd a céltábla felé tartom. Kibiztosítom, mert ez feltétele a lövéspontosságának. Arra az egy pontra fókuszálok, ahova célozni akarok: a tábla közepére. Úgy érzem, készen állok a lövésre, ezért aztán meghúzom a ravaszt. Látom, amint a golyó kirepül a puskacsőből, aztán… változó mozgással zuhan vízszintesen lefele… és végül a földön landol.

-          Szép, de most hadd próbáljam ki magamat én is – erre a hangra kapom fel a fejemet. Megfordulok. Dorothy áll előttem. Barna haja hullámosan lóg lefele, trikója lazán terül el a testén. A kezében pisztolyt tart. – Azt hiszem, eljött az idő.

A lány szemében vadul ég a tűz, ezért úgy érzem, a legjbb ötlet zöld utat adni a gyakorláshoz. Én már úgyis kigyakoroltam magam.

Elkezdek kijönni Dorothy látóköréből, hogy pontosan tudjon összpontosítani. Ha már nekem nem jött össze, neki talán nagyobb szerencséje lesz. Arra leszek azonban figyelmes, hogy a lány engem követ a pisztoly nyelével, amivel nem tudok mit kezdeni, így arra fogom, hogy csak bemagyarázom magamnak az egészet. Már teljesen kívül vagyok a lőtér vonalán, Dorothy azonban továbbra is rám szegezi a pisztoly csövét. A fegyver elegánsan áll a kezében.

-          Szabad a pálya – hebegem. – Célozz egyenesen a közepébe!

-          Nem tudom, hogy vagy vele, de én találtam magamnak egy sokkal szimpatikusabb célpontot.

-          És mi lenne az? – húzom kaján vigyorra a számat.

-          A fejed.

Ahogy Dorothy kiejti száján ezt a szót, a teremben dermedt csend lesz úrrá. Az összes kiválasztott tekintete ránk szegeződik. A lány smaragdzöld szemeiből pedig csak úgy sugárzik a szánalom és a bosszú.

-          Én soha nem táncolnék veled! Hiba volt, hogy egyáltalán eszedbe jutott ez a hazugság. Hatalmas hiba! – jelenti ki a lány monoton hangon. Ezután pedig olyat tesz, amire legszörnyűbb rémálmaimban se számítottam: kibiztosítja pisztolyát.