9. rész

Sziasztok. Az új részben kiderül, hogyan folytatódik az első edzésnap. Jó olvasást! Kommenteket, véleményeket várok!

Brandan

***

Sokkos állapotban próbálom felfogni azt, ami körülöttem zajlik: lelépek egy kicsit edzeni, hogy kieresszem a gőzt a lakosztályban eluralkodó feszültség miatt. Aztán egy idióta, aki egyébként a véremre pályázik, belém köt, most pedig itt állok szemben azzal a lánnyal, aki nem sokkal ezelőtt az életénél is jobban szeretett. Ez a lány most itt áll, szemben vele, kezében egy kibiztosított pisztollyal, amit a homlokomhoz szegez.

-          Dorothy…

-          Kussolsz! – csattan fel a lány. Szemében gyűlölet ül, amint az arcomat fürkészi. – Soha nem táncolnék veled! Felfogtad? SOHA!

-          Az csak egy ártatlan…

-          SOHA! – mennydörgi a lány, így kénytelen vagyok csendben várni az ítéletet. Dorothy továbbra se tágít a lelövésemtől.

Az egész teremben dermedt csend lesz úrrá. Szemem sarkából rálátok a Hetes srácra, akinek tekintetéből egyértelműen az tükröződik, hogy nem helyes, ami itt történik. Milyen kár, hogy nem emlékszem a nevére, pedig külön megjegyeztem magamnak…

A fiú néhány másodpercig még hosszasan vizslat, majd mintha megemelné lábát, hogy a segítségemre siessen.

-          Nem mozdul, vagy szitává lövöm! – harsogja Dorothy, miközben a továbbra is a fejemhez szegezi a fegyvert. Néha nem tudom, mi lenne a rosszabb. Az idióta Jerome keze között meghalni, akinek minden vágya, hogy holtan lásson, vagy annak a lánynak a keze által, akivel éveken át a világ legboldogabb embere voltam.

-          Gondolkozzunk logikusan – szólal meg egy vékony, de egyértelműen fiúhoz tartozó hang. – Ha megöli, az nekünk csak jó. Eggyel kevesebb ellenfél.

Az egész teremben hatalmas ricsaj lesz úrrá. Még egyesek a megölésemért kampányolnak, mások arra próbálják rábírni a társaságot, hogy ez nem lenne helyes út.

-          Fogd fel, hülyegyerek, hogy én akarom megölni! Minél több embert megölhetek, annál jobb – üti meg a fülemet a hang. Kétségtelen, hogy egy Hivatásoshoz tartozik. A mondandója ellenére örülök, hogy mellettem van, mivel a szemem előtt jelen pillanatban egyetlen cél lebeg, ami sokkal inkább ennek az edzésnek a túlélése, mintsem a viadalé.

-          KUUUUSSS! – ordítja Dorothy, majd véletlenszerűen elereszt néhány lövést a levegőbe.

-          Elég! – hallok egy hangot a távolból, majd pedig azon kapom magam, hogy senki sem tart már fegyvert a fejemhez. Ezt követően pedig egy hatalmas puffanást hallok. Megfordulok, és ekkor látom, hogy Dorothy a földön fekszik, mögötte pedig egy Játékmester áll, és ráncigálja az eszméletlen testet.

-          Mit képzel? – rontok neki a férfinak, aki azonban ökölbe szorítja a kezét, és lazán az orromba bokszol. Elterülök a földön. Azt hiszem, eszméletemnél vagyok, de félek kinyitni a szememet, mert úgy érzem, igen fájdalmas lenne.

-          Életben vagy még?

Ennek a kérdésnek a hatására ösztönösen tágra nyitom szememet, ami valósággal lángol a fájdalomtól, de nem tud érdekelni. Tekintetemet megmentőm tekintetébe mélyesztem, az ismerős, csokoládébarna szempárba.

-          Megmaradsz, vagy kerítsek neked egy papot? – kérdezi a srác.

Hogy van mersze ilyeneket kérdezni? Felugrok, majd – ökölbe szorított kézzel – Jerome felé ütök, egyenesen az orrára célozva, elvétem azonban az ütést, és a nagy erőkifejtéstől orra esek.

-          Dögölj meg, Jerome! – üvöltöm torkom szakadtából, és nem tud érdekelni, hogy feltehetőleg az összes kiválasztott engem néz. Nem csak Dorothy akar megölni, hanem ez a srác is. De egy percig se higgye, hogy hagyni fogom neki.

Ebben a pillanatban egy izmos kéz ragadja meg a karomat, és egész testemet húzza a földön, én pedig csak üvöltök, ahogy az a torkomon kifér.

-          Engedj el, te barom! Szétrúgom a segged! Szétrúgom…

-          Azt kötve hiszem – érkezik a válasz. Felülök, így látom, hogy Mark volt az, aki kirángatott az edzésről. – Azt azért lásd be, hogy annak ellenére, hogy csak fél kezem ép, szép munkát végeztem.

-          Mit akarsz?

-          Mi mindent is akarok? – vakarja meg a homlokát Mark  –Mondjuk két olyan mentorált, akikből nem lesz nevezetesség a botrányaik miatt már az első edzésnapon, egész hasznos lenne. Mit gondolsz?

-          Visszamehetnék?

-          Amíg idegállapotban vagy, biztos nem.

-          Már lenyugodtam.

-          Ha tényleg így van, miért titkolod ilyen hevesen?

Belenézek Mark türkizkék szemébe, amiben most harag helyett megértést vélek felfedezni.

-          Át tudom érezni a helyzeteteket, Rudolf.

-          Ó, tényleg?

-          Tényleg – teszi a vállamra csonkját a férfi. Azt hiszem, hogy ezt a kezét használja, amikor valakit meg akar nyugtatni. – Abszolút megértem, hogy milyen az, amikor a nyakadba szakad ez az egész viadal dolog, aztán pont a tulajdon körzettársad tör az életedre. Én is hasonlóan reagáltam volna.

-          Ha tényleg így gondolod, miért rángattál ki?

-          Azért, hogy megmentselek saját magadtól – válaszolja nyugodt hangon.

-          De megértesz?

-          Megérteni megértelek, persze. Az természetesen más tészta, hogy ezt a viselkedést egyikőtök sem engedheti meg magának a továbbiakban. Dorothy nem fog többé cseszegetni, azt garantálom, a Jerome gyerekről meg kattanj le!

-          Szerinted rá vagyok kattanva? – teszem sértődötten csípőre a kezem.

-          Ne forgasd ki a szavaimat, tudod, hogy értem. Ne foglalkozz vele! Szard le, amit mond! Oké?

-          Megpróbálom – sóhajtok fel keservesen.

-          Az most kevés, hogy csak megpróbálod. Szóval úja kérdezem. Oké?

-          Oké.

-          Helyes! – veregeti meg a hátamat Mark. – Tudtam, hogy veled lehet normálisan tárgyalni. El ne feledd, amiket mondtam!

-          Mark! – kiáltok rá a stylistomra, mivel úgy érzem, lezártnak tekinti a beszélgetést.

-          Parancsolsz?

-          Dorothy hol van most?

-          Dorothy szerzett egy szép kis fejsérülést, de leápolták, úgyhogy már visszament.

-          Oké.

 Ezzel úgy érzem, Mark kielégítő választ adott, és elindulok vissza az edzőterembe.

-          Rudolf! – szól utánam Mark. – Normálisan!

Felmutatom hüvelykujjamat a férfinak, így jelezve, hogy számíthat rám, majd az edzőterem felé veszem az irányt. A szememet kínzó fájdalom mostanra elmúlt, így újra tettre kész vagyok a viadalra való gyakorláshoz. Dorothyt és Jerome-ot kerülni, ha odajönnek, nem reagálni rájuk, és minden visszavágás nélkül tovább állni – ezek azok az aranyszabályok, amiknek ha megfelelek, garantáltan biztosítva lesz a sikerem.

Belépek az edzőterembe, és úgy teszek, mintha reggel lenne, és most érkeznék meg – ezzel elfelejtve minden rosszat, ami eddig történt.

Tekintetemmel végig rohanok a különböző állomásokon. Gyógynövénytan. Nem érdekel, hiszen a Kapitólium úgy is mérgezetté teszi azt, aminek mérgezettnek kell lennie. A balták is hidegen hagynak, mivel egy előző életemben tett látogatás során nem arattam elsöprő sikert az állomásnál, ahogy a lövészetnél sem.

-          Nekem valami teljesen új kell. A csapdaállítás a tökéletes választás!

Az állomásnál az első dolog, ami szemet szúr, az mintha egy nagy háló lenne. Milyen logikus – egy jó minta az ügyetlenebb kiválasztottaknak, hogy ők is tudják, milyen, pontosabban mihez hasonló csapdát kell készíteniük. De apropó! Hiszen az a csapda nem üres, hanem egy tizenöt év körüli srác van benne. Bőre olyan fehér, mint… mint a vámpírbőr. Nem véletlenül, hiszen ő a Vámpírgyerek személyesen.

Ahogy jobban megnézem, észreveszem, hogy a srác nem saját magát ejtette csapdába, hanem valaki ott áll csapda mellett. Egy hosszú, barna, kiengedett hajú lány, akinek smaragdzöld szeme csillog a neonfényben.

-          Engedj ki, te beteg ribanc! Normális vagy? – üvöltözik a hálóba zárt srác.

-          Sajnálom! – szipogja Dorothy. – Én tényleg… nem akartam.

-          Nekem te ne dumáljál! – folytatja az ordítozást a fiú még az után is, hogy Dorothy kioldozta. – Béna ribanc vagy!

-          Nem tehetek róla, hogy olyan jól sikerült a csapda, hogy belesétáltál.

-          Miről nem tehetsz, te? Majd pont te, miről nem tehetsz? Majd pont egy ilyen ribanc nem tehet valamiről, aki ki akarja nyírni a körzettársát!

Ökölbe rándul a kezem, de emlékeztetem magamat arra, hogy újonnan távol tartom magam minden ügytől, ami Dorothyt minimálisan is érinti.

-          Sajnálom – szipogja Dorothy. Hangja ezúttal kétségbeesett.

-          Nem szükséges ez – teszi csípőre kezét a Vámpírgyerek.

-          Mégis mi?

-          A sírás. Sírtál volna akkor, amikor csapdába ejtettél.

-          Igazad van – erőltet mosolyt az arcára Dorothy. – Ami történt, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni. A legjobb továbblépni.

-          A Nyolcadikban ez biztos ilyen egyszerű.

-          Miért, a Harmadikban milyen? Nagyszerű? –p róbálja humorral oldani a feszültséget Dorothy, a Vámpírgyerek azonban továbbra is merev és hajthatatlan marad.

-          Tudod, mi történik nálunk az ilyen ribancokkal?

Dorothy nem tudja, mi lenne a helyes válasz erre a kérdésre, ezért csak bambán néz maga elé, a Vámpírgyerek viszont választ ad saját kérdésére.

-          Kinyírják őket, kegyetlen módon. Kerékbe törik, elevenen megnyúzzák, elégetik, lovakkal széttépik őket – igazít egyet barna haján a srác. – Ami pedig engem illet, én hagyománytisztelő vagyok. Ugye megértesz? Elvégre mindenki a saját körzetét képviseli, vagy nem?

-          Mit akarsz ezzel mondani?

-          Annyit, ribikém, hogy ha még nem búcsúztál el a szeretteidtől, ha egyáltalán vannak olyanjaid, akkor tedd meg gyorsan, mert most garantálom neked, hogy gondoskodni fogok arról, hogy a lehető legkínkeservesebb módon halj meg, ami csak létezik!