7. rész

 Sziasztok, meghoztam az új részt, amiben sor kerül a bevonulásra, valamint újra találkozhattok Jerome Jacksonnal. Jó olvasást!

Brandon

***

Még egyszer rásandítok a tenyeremben fekvő aranyozott ruhadarabra.

-          Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtetted! – vetem Dorothy szemére.

-          Pedig de – sóhajt fel a lány. – Így éreztem helyesnek.

-          Helyesnek? Ez szerinted így most oké? Ez a ruha menthetett volna meg minket a haláltól.

-          Minket? – néz rám zöld szemeivel a lány. – Rudolf, nincs olyan, hogy minket. Se olyan, hogy mi! Vagy te, meg vagyok én.

-          És az már nem is számít, hogy kellendőbbek lennénk a körzet szerelmespárjaként?

-          Tisztázzunk valamit. Mi két különálló fél vagyunk. Ellenségek. Csak az egyikünk győzhet, a másik meghal.

-          És nem zárkózol el a lehetőségtől, hogy átvágjad a torkomat – fejezem be a körzettársam gondolatmenetét. – Ezt már mondtad. Van más mondanivalód is?

-          Hogy őszinte legyek, tulajdonképpen nincs.

-          Kösz, tényleg kösz – küldök egy szomorú pillantást a lány felé.  – Azt hittem, legalább egymásra számíthatunk, de ha nem, hát nem, felfogtam.

Most jöttem rá, hogy Dorothyval nem érdemes vitába szállni, se bármiről is győzködni. Túlságosan a fejébe szállt a viadal és a túlélni akarás ahhoz, hogy érző lény, hogy ember maradhasson. Ezeket az idegen érzelmeket pedig a megbocsátásképtelenséggel próbálja álcázni.

Motoszkál azonban egy gondolat a kérdés, ami sehogy sem hagy nyugodni, így amikor az ajtóhoz érek, nem állom meg, hogy ne forduljak vissza Dorothyhoz.

-          Dorothy! Megtudhatnám, hogy miért gyűlölsz még mindig ennyire?

-          Rudolf – lép közelebb felém a lány. – Én nem gyűlöllek téged. Már nem. Egészen mást érzek irántad.

-          Mit érzel? –kérdezem.

-          Semmit – érkezik a merev válasz, amiből kénytelen vagyok levonni a kellő következtetéseket.

Nem vagyok képed Dorothy szemébe nézni, ezért a padlót fürkészve becsapom az ajtót. Még hogy nem érez irántam semmit! Akkor mi volt az az egy évnyi együttjárás?

Lépteim súlya felveri az épület folyosójának csendjét, ami miatt egyesek feltehetőleg már most a pokolra kívánnak, de ez nem izgat. Egy cél lebeg csak a szemem előtt, ami nem más, mint távol lenni Dorothytól.

Szélsebesen rontok be a konyhába. Itt talán jobban tudom majd érezni magamat. Tekintetemmel a pultot szemlélem, hátha találok itt valamit, ami kihúzhat a krízishelyzetből. És egyszer csak már tudom, mi a megoldás. Itt áll, közvetlenül velem szemben az orvosság, ami nekem egyben régi jó barátom is, még gyerekkoromból, és az ide érkezéskor se múlott sokon, hogy okozzon nyomorúságos életemben pár boldog percet is. A King Vodka csak rám vár.

Nem sokáig filózgatok azon, hogy helyesen cselekszem-e. Kezemben az üveg, én pedig meghúzom. A régi emléket önkényétlenül is felidézi bennem. Érzem a torkomban a fájdalmat, de nem tud érdekelni. Az élvezet ugyanis, amit a szájüregem belsejében zajlik, kárpótól mindenért. Az a régi, máig felülmúlhatatlan ízélmény.

Pár másodperc múlva azt érzem, hogy a szájüregi élvezet megszűnik, a fájdalom viszont kitartóan égeti a torkomat. Aztán hirtelenjében az is elmúlik, és marad az üresség. A pusztító űr, aminél még a torokégés is jobb, ezért aztán kénytelen vagyok meghozni egy hatalmas áldozatot: fogom az üveget, és újból meghúzom, ezennel sokkal hosszabban. És az isteni mámor újból varázsol a szájüregemben, aztán… aztán a megszokott torokégés helyett valami egészen más, szokatlan esemény következik be. A vodka ugyanis nem arra folytatja útját, hanem… kifelé!

-          Mit csinálsz! – ordítok rá a Mellettem álló férfira. Immár ő tartja a kezében a Kinget.

-          Én mit csinálok? – kérdez vissza Mark – Elárulom neked, hogy mit csinálok. Megmentelek saját magadtól.

-          Ne magamtól mentsél meg, hanem a viadaltól.

-          Attól sajnos nem tudlak. Viszont már a játék előtt elpatkolni soha sem nyerő stratégia, ezt mondják az előző évek adatai.

Dühös pillantást mérek a stylistom irányába. Összeugraszt az exbarátnőmmel, aztán ég a piámat is elveszi.

-          Beszélhetünk esetleg most, vagy még józanodsz egy kicsit? –bök felém vádlóan a csonkjával.

-          Őszinte választ vársz?

-          Nem tudom, hogy mennyire vagy tisztában vele, de egy óra múlva bevonulás.

-          Egy óra múlva bevonulás? – lép be a helyiségbe Dorothy. – Ezt azért így jó tudni.

-          Talán, ha nem a szobádban való duzzogásnak szenteled a napodat, csillagom, tisztában lennél az ilyen alapokkal – küld egy szúrós pillantást Mark Dorothy felé. – Persze az „igyuk le magunkat a sárga földig”-technika se jobb – intézi hozzám szavait.

-          Csak te lehetsz ekkora debil – tör elő egy szánakozó sóhajtás Dorothyból. – Most állsz neki piálni?

-          Rudolf megígérte nekem, hogy többé nem issza le magát, Dorothy pedig azt, hogy nem vonul el duzzogni. Jól mondom?

-          Igen – mormogjuk az orrunk alatt majdhogynem egyszerre, Dorothyval.

-          Én is pontosan így gondoltam – csettint egyet Mark. – Minekutána feltételezem, hogy a mentorotok továbbra se egy szociális társaság, akár fel is próbálhatnátok a ruhákat? Mit szóltok hozzá?

Vádlóan sandítok Dorothy irányába. Ő okozta a problémát, itt az ideje, hogy Miss Tökéletes ki is húzzon engem abból a csávából, amibe sikeresen magával rántott. Ám hasztalan fürkészem Dorothy arcát, ő csak küldözgeti felém baljós pillantásait.

-          Gyerekek, fülészorvosra van szükségetek, vagy anélkül is válaszoltok erre az egyszerű kérdésre?  –teszi csípőre jobb kezét Mark.

Miután látom, hogy Dorothy nem reagál, próbálom én az irányításom alá vonni az eseményeket.

-          A ruhával történt egy kisebbfajta baleset – hebegem.

-          Megtudhatom, mi volt ez a végtelenül aprócska baleset?

-          Persze – válaszolom, miközben valami hazugságon töröm a fejem. – Dorothyval táncoltunk egyet, de elestünk, és… elszakadt.

-          Táncoltatok?  –sandít rám Mark. – Azt kötve hiszem. Meséld el nekem, Dorothy, hogy hogyan sikerült táncikálás közben elszakítani a ruhát, é hogy miért kell egyáltalán táncikálni benne?

Mark szeme szikrát szór. Hiába, soha sem voltam híres a jó hazugságaimról.

-          Ennek semmi értelme, Rudolf, észrevehetnéd! –csattan fel Dorothy indulatosan. – Ne akarj megvédeni engem! Pláne ne hazugságokkal.

-          A te verziód esetleg valami más? –néz Mark Dorothyra vádlón.

Dorothy arcán látszik, hogy nem tervez értelmetlen hazugságokba belebonyolódni. A szeme azt is elárulja, hogy a legkevésbé sem bánta meg, hogy tönkretette a stylistunk szerzeményét.

-          Csak egy hangyányit – teszi össze mutató- és hüvelykujját a lány. – A ruhát én tettem tönkre. Apró darabokra vagdaltam.

A lányon látszik, hogy hatalmas terhet tett le a válláról azzal, hogy kimondta ezt a néhány mondatot. Mark arckifejezése viszont már koránt sem árulkodik nagy empátiáról.

-          Apró darabokra vagdaltad – mondja nyugodt hangon. – Apró darabokra vagdaltad azt a ruhát, amit azért készítettem, hogy több esélyetek legyen a semminél. Ezt a ruhát vagdaltad te apró darabokra?

-          Nekem is van büszkeségem – húzza ki magát délcegen a lány. – És ebbe a büszkeségbe bizonyos emberek nem férnek bele.

-          Értem – sóhajt fel Mark. – Meg tudlak érteni.

-          Tényleg? – kérdezi Dorothy.

-          Persze. Sőt, ha akarod az interjú előtt egy hajfestésre is befizetlek.

-          Ezzel mire célzol? Tökéletes hajszín nekem a barna – emeli Dorothy a tekintetét értetlenül Markra.

-          Csak arra, aranyom, hogy a szőke talán jobban tükrözné azt a belső sötétséget, ami a fejedben van! – csattan fel Mark indulatosan. – Normális vagy te? Hiába dumáltam neked a szerepekről.

-          Én teljességgel kikérem magamnak ezt a hangot…

-          Mit kérsz ki, őszintén? Mit kérsz ki? Ehhez az egészhez csak gratulálni tudok! – int a levegőbe csonkjával, miközben igazít egyet barna haján, majd mellém lép.  –Köszönd meg a körzettársadnak, Rudolf, ezt a kis akciót! Ennyit a győzelemről meg a népszerűségről, gratulálok, Dorothy, szép volt.

-          Ne mondd ezt, Mark – nézek bele a türkizkék szempárba. – Biztos van valami megoldás. A bevonulás megkezdéséig van még…

-          Fél óra – fejezi be a mondatomat Mark. – Annyi idő alatt a stylistok stylistja sem enne képes újra tervezni és elkészíteni ezt a ruhát.

Dorothy leszegezett tekintettel kémleli a padlót. Ő is tudja, hogy túlfeszítette a húrt, barna haja eltakarja a feltehetőleg pánikbeteg arckifejezését. Az én helyzetem viszont más. Nem az én hibám az, ami történt, ezért is gondolom úgy, hogy emelt fővel társaloghatok Markkal.

De valami megoldás azért csak van. Kell, hogy legyen.

-          Megoldás, az mindig van – igazít egyet barna haján a férfi. – A jól bevált textilruha. Még megvan a tavalyiaké. Fergeteges lesz és felettébb egyedülálló.

Az út során feszült hangulat uralkodik a kocsiban. Dorothy, Mark és én egy szót sem szólunk egymáshoz. Miss Douglas erről az eseményről is bannolta magát, és választotta helyette a pezsgőfürdő élvezeteit. Egyedül Anastasia az, aki megállás nélkül csacsog a semmiről, vagyis a saját kis világa hatalmas problémáiról. Hogy ez a két színész miért házasodik össze, az a kettő mért válik el, ez miért szül még egy gyereket, valamint hogy Julian Taylor miért nem szőrteleníti a hónalját, mert a szőr milyen rosszul áll neki. Egy ideig mindannyian szótlanul hallgatjuk, amikor azonban Anastasia a sztárok hímvesszőjének a kielemzésébe nekikezdene, Mark megelégeli a mesedélutánt.

-          Feltűnt, hogy senki sem kíváncsi a kis történeteidre?

-          Mit tudsz te erről? – legyint egyet a nő. – Előkelő származású vagy, de belül, mint a pornép.

-          Jaj, de be lettem oltva ezzel a nem létező hasonlattal – nyög fel Mark gúnyosan.

-          Ha nem tetszik, amiket mondok, nem muszáj figyelni.

-          A probléma az, hogy mindenki más is leszarja.

-          Mi a véleményetek erről, gyerekek? – küld felénk Anastasia egy támogatásra váró pillantást, Dorothy és én azonban mozdulatlansággal jelezzük, hogy Mark mellett vagyunk, mire Anastasia hatalmas patáriába kezd arról, hogy a fiatalok manapság milyen tiszteletlenek. Bla, bla, bla. És úgy látom, Mark is visszavonulót fúj próbálkozásával, miszerint végre valahára elhallgattatja a nőt. Hiába, vannak reménytelen küldetések.

Hamarosan megérkezünk, és kiszállunk a kocsiból. Két-két nő udvariasan megfogja a kezünket, majd a lovaskocsiba invitál minket. Dorothyval továbbra is szótlanul bámuljuk egymást. Nem érzem szükségét, hogy a történtek után bármit mondjak neki, és ezt emelt fővel vállalom is. Az exbarátnőmmel való csevej helyett úgy döntök, hogy inkább felmérem a többi kiválasztottat. Jobbra tőlem két vézna, teljesen jelentéktelen gyerek áll, akiknek bőre alól szabályosan kilátszódnak a csontok. Ruhájuk sem különösen elbűvölő, csak a szokásos vadászjelmez. Ez után a bal oldalamra sandítok pillantásommal, a Hetedik Körzet versenyzőinek hintója azonban még nem érkezett meg. Így viszont tisztán rálátni a Hatodik Körzet versenyzőire, Jerome-ra és a párjára. Nagy, matematikus körzet révén ruhájukon egy óra ketyeg, amin az idő a viadalig hátralévő napok számát jelöli, noha mindenféle törtes, gyökvonásos jellel összehangolva, de az óramutató jelenleg a négyesen áll. Tehát hat nap van még a viadalig. A lány inkább leszegezi fejét, mintha rejtőzködni szeretne, Jerome azonban magabiztosan túr bele sötétbarna hajába. Észreveszi, hogy őt vizslatom, és természetesen nem bírja ki, hogy ne kössön belém.

-          Mizu, Rudi? – néz rám lesajnálóan. – A stylistotok szabadságra ment, vagy egyszerűen nem futotta neki kreatívabbra?

Úgy érzem, görcsbe rándul a gyomrom. Ha Dorothy nem vágja be a durcát, most nem kell ennek az idiótának a megjegyzéseit hallgatni. Vagy ha mégis, lenne mivel visszavágni. A rossz helyzet ellenére mégis igyekszem megőrizni hidegvéremet, és visszafogottan válaszolni.

-          Te is nagyon jól tudod, Jerome, hogy nem az fog győzni, aki a legszebb.

-          Az biztos – intézi el egy vállrándítással a fiú. – Az fog győzni, aki a legjobb.

-          Ebben egyetértünk –küldök egy szúrós mosolyt a fiú felé, aki azonban nem hagyja magát eltántorítani.

-          A legszebb és a legjobb kiválasztott itt áll előtted, teljes valójában – bök rá a ruhájára a fiú. – Mernéd mondani, hogy nem vagyok csodálatos? Nem tudom, te hogy vagy vele, de én egyre jobban várom az Arénát. Jó lesz végre rendezni a múltbeli nézeteltéréseinket, nincs igazam?

-          De. Én is alig várom.

A fiú előtt igyekszek magabiztosnak mutatkozni, de belülről fojtogat a félelem. Jerome a mezőny legesélyesebb játékosa, és én már megérkezéskor kivívtam őt magam ellen, más kérdés, hogy nem szándékosan. Lesz jó pár álmatlan éjszakám az Arénáig, az biztos.

Szerencsére nem kell folytatnom ezt a terméketlen beszélgetést a Hatodik Körzet fiú kiválasztottjával, mert megérkezik a Hetesek lovaskocsija. A lány tizennyolc év körül lehet, de látszik rajta, hogy nem az okosabb fajtából való. Haja szőkére van melírozva, és mellei a körzete anyagi állapotát meghazudtolva, pofátlanul kidomborodnak. Természetesen meg sem fordul a fejemben, hogy műmellről van szó.

A fiú valamivel szerényebb jellem. Nem öltözött úgy ki, mint körzettársa, csak a szokásos fűrészporos munkásruhát viseli, nekem azonban valamiért mégis megakad rajta a szemem. Rövid, barna haja teljesen szokásos látványt nyújt, a fiú arcán azonban, mintha lenne valami egészen furcsa, ami nem tudható be puszta félelemnek vagy esetleg megilletődésnek. De még a valóságos rettegés sem megfelelő kifejezés arra az érzelemre, ami ennek a srácnak az arcára kiül. Magam se tudom meghatározni, mi lehet ez az egész, ezáltal azonban valahogyan közelibbé és emberibbé válik a szememben.

A kocsik sorra indulnak el, és egyszer csak azon kapom magam, hogy mi következünk. A kocsink neki is tódul, ám –, mint az várható volt, a közönségből nem váltunk ki semmi különösebb érzelmet. Miért is váltanánk az unalomig ismételt technikus-öltözékünkkel?

Érzékelem a feszültséget és a helyzet kínoságát, ezért úgy döntök, teszek egy kísérletet, hogy mentsem, ami még menthető.

-          Dorothy – fordulok a körzettársamhoz. – Fogjuk meg egymás kezét!

-          Hülyének nézel? – küld elém egy szúrós pillantást a lány. – Fogjam meg annak a pasinak a kezét, aki megcsalt?

-          A cél az, hogy imádjanak. Ha már ez a ruhák által nem valósult meg… – közelítek kezemmel a lány keze felé, Dorothy azonban dühösen elrántja magát tőlem.

-          Akkor a kézfogás által se fog – tesz pontot a mondatom végére. Innentől kezdve nem tudok, és nem is akarok javítani a helyzeten. Csak sodródom az eseményekkel, miközben határozottan hallom a fújjongást a közönség soraiból. Ránk fújjongnak, mert unalmasak vagyunk. Unalmasak és felejthetőek.

A hintónk megáll az reflektorfényben pompázó hatalmas palota előtt, ahol már annyi ártatlan ember vesztette életét, annyi mindenkit fenyegettek és zsaroltak meg, valamint ahonnan annyian végig nézték már huszonhárom ártatlan gyerek halálát évről-évre. Az erkélyen pedig ott áll az ember, aki mindannyiunknál feljebb való. Aki mindent megtesz a történelmi sérelmek megtorlásáért. Aki annyi körzetlakó életét megkeserítette már… Az erkélyen ott áll mélyen tisztelt elnökünk, Snow.