Brandon
***
Itt
fekszik, tőlem alig néhány méterre. Szempillái frissen sminkeltek, ara viszont
már sápadt, mivel testében már leállt a vérkeringés. Szeme csukva van, karjai
pedig erőtlenül terülnek el a földön. A balta továbbra is a fejében. Halott. Ő
az első áldozatom.
A
tömegen borzongás lesz úrrá. A kiválasztottak hol rám, hol pedig a Hivatásos
lányra emelik tekintetüket. Nem tudom, mit lehetne ilyenkor tenni. Megpróbálni megmagyarázni a helyzetet?
Esetleg elfutni?
Miközben
ezeken a kérdéseken töprengek, önkéntelenül is Andrew jut az eszembe. Mivel is
vagyok jobb nála? Andrew szerint az egyetlen módja a konfliktuskezelésnek az
erőszak. Mindig is elítéltem ezért a hozzáállásáért, de mostanra olyan lettem,
mint ő. Durva. Kíméletlen. Egy agresszív állat, aki még arra se képes, hogy
indulatait kordában tartsa. Ilyenné lettem.
-
Az
első telitalálatod, Rudi – töri meg a csendet Jerome a sajátos modorával. – Most
már én is belátom, tudsz te, ha akarsz. Néhány próbálkozás még, és sikerülni
fog elsőre azt kinyírni, akit ténylegesen akarsz. Szorítok.
Hogy
lehet valaki ekkora paraszt? Éppen ő is feküdhetne most ennek a Hivatásosnak a
helyén. Ha rajtam múlik, ő fekszik ott. Most mire ez a beszólogatás? Nem fél,
hogy a következő balta az ő fejében landol?
Ezek
természetesen csak puszta gondolatok, amelyek megállíthatatlanul kavarognak az
fejemben, és továbbra sincs fogalmam sem arról, mit lehet ilyenkor tenni. A
tömeg továbbra is engem vizslat, amitől egyre kényelmetlenebbül érzem magam.
Azért, hogy egy kicsit oldjam a hangulatot, ellenfeleim arcát kezdem el
fürkészni. Jerome, aki a legközelebb áll hozzám, továbbra is magabiztosnak
látszik. A csokoládébarna szempár úgy méreget, mintha pár perccel ezelőtt semmi
féle balta nem suhant volna el az orra előtt. Edmund aranybarna szemében
viszont már sokkal inkább fellelhető a rettenet. Tekintetem hamarosan az Első
Körzet kiválasztottjára, Gobóra vándorol a két srácról, akinek gyilkos
tekintetében azonban semmi olyan érzelem nem lelhető fel, amit az eset váltott
volna ki belőle. Illetve mégis, az íriszéből most sokkal intenzívebben árad a
harag és a gyűlölet, mint bármikor ezelőtt. Egy véres rongy vagyok a szemében,
amit szét kell szaggatni a legapróbb cafatokra.
Besokallok
a vádló szempárak tömkellegétől, ezért arra jutok, hogy a legjobb út mégis csak
a menekülés lenne. Minden szó nélkül rontok ki az ajtón. Fogalmam sincs, hova
akarok menni, csak az számít, hogy minél távolabb legyek az edzőteremtől. A helytől, ahol kiontottam életem első
áldozatának vérét.
A
végtelen hosszúságú folyosók most még végtelenebbnek tűnnek, és engem csak egy
cél vezérel: feljutni a lakosztályomba, és ott elbújni a világ problémái elől a
takaróm alá.
Szélsebesen
rúgom be az ajtót, majd első utam a szobámba vezet. Itt végre biztonságban
vagyok, és nem kell félnem senkitől. Takarómat a fejemre húzom, hogy ne lássam
a világot. Gyerekkoromban apa mindig kérdezgetett, hogy nem félek-e a sötétben,
de mindig nemmel feleltem. A sötétség számomra sokkal inkább a biztonság
forrása, mintsem a félelemé. Sötétben ugyan nem látok senkit, de én is
láthatatlan vagyok más emberek számára, ez pedig bizonyos élethelyzetekben nagy
erény. Például most.
Nem
tudom, mennyi ideje lehetek így, a világ elől elbújva, amikor úgy érzem, a
biztonságot jelentő paplanom eltávolodik tőlem. Hiába kapaszkodok bele
makacsul, ő nem hagyja magát, és kitépi magát kezeim közül.
-
Gyönyörű,
ehhez csak gratulálni tudok – Mark szeme valósággal szikrát szór. – Te tényleg
ennyire sötét vagy?
-
Egy
fokkal nyugodtabban nem lehet? – vetem oda flegmán.
-
Nem
lehet, képzeld el! Nem lehet! – csap rá egy akkorát az ágyra a stylistom, hogy
a teljes testem beleremeg. – Te tényleg ennyire sötét vagy? Vagy esetleg ez
valami titokzatos taktika? Beavatnál engem is?
-
Tényleg
sajnálom, ami történt – horgasztom le a fejemet, megbánást tanúsítva. – Nem így
akartam.
-
Nem
így akartad – ismétli meg a gondolatomat Mark. – Igazad van, tényleg nem így
akartad. Jerome-ot akartad kinyírni, nem Lolát, sokkal jobb!
-
Sajnálom,
de felcseszte az agyam.
-
Drága,
Rudolf, mit kértem tőled a dorothys balhé után? Ismételd el, mit kértem?
-
Azt,
hogy ne foglalkozzak Jerome-mal.
-
Páratlan
elefántmemória, gratulálok! És akkor mi fékezett meg abban, hogy meg is tartsd
ezt a tanácsot?
-
Nem
akartam foglalkozni vele. De aztán úgy alakult…
-
Hogy
alakult? – csap a levegőbe a csonkjával stylistom. – Meséld el nekem, hogy
alakult!
-
Folyamatosan
belém kötött, és nem bírtam tovább.
-
Nem
bírtad tovább. Ez fantasztikus! Azt áruld még el nekem, hogy ezek után hogyan
segítsek rajtatok? Tényleg mindent megteszek. Szuper ruhát készítek…
-
Az
nem az én hibám volt – védekezek.
-
Az
tényleg nem. Lola meggyilkolása viszont annál inkább. Tisztában vagy vele te
egyáltalán, milyen következményekkel jár ez?
-
Lehet,
hogy már nemcsak Jerome fog rám vadászni, hanem Gobóék is?
-
Bár
csak ennyi lenne. Ez ennél sokkal súlyosabb. A vérre éhező kapitóliumiak eggyel
kevesebb gyerek halálát nézhetik végig az Arénában. Eggyel kevesebb emberen kerülnek
megtorlásra a felkelők bűnei – fogja suttogóra hangját a férfi, és közelebb is
hajol hozzám. – Ezzel a tettel lázadást követtél el.
-
Az
nem lehet! – pattanok fel ülő helyzetemből. – Én nem…
-
De,
bizony, Rudolf! Első számú közellenség vagy Snow elnök szemébe, akitől minél
előbb meg kell szabadulni, és akinek a legkínkeservesebb halált szánja.
-
Ilyen
nem történhet meg! Ilyen nincs!
-
Annyira
megtörténhet, hogy már meg is történt.
-
Szuper
– csapom össze a tenyeremet. – És akkor innentől mi mást tehetek, mint ölben
ülve elfogadom a helyzetemet?
-
Nincs
azért még minden veszve – simítja végig vállamat a férfi . –Egy lehetőség van
talán még, hogy megúszd a felelőségre vonást.
-
Mi
az? – kapom fel a fejemet ingerülten. – Bármit bevállalok.
-
Ne
akarj te bevállalni semmit! Az, aki itt bármit is tenni fog, az én leszek, te
pedig kussolsz. Menni fog?
Beleegyezően
bólintok.
-
Zseniális.
Akkor én most szépen elvonulok a kis kuckómba, leülök a számítógép előtt, és
oldalakat rizsázok arról, hogy te igazából nem ilyen vagy, csak elkapott a
gépszíj, mert az exed, meg az apád, meg Jerome, meg az egész elcseszett életed.
Bla. Bla. Bla. Megfelel ez így neked, vagy van valami, ami esetleg nem tetszik?
Bírom
Mark költői kérdéseit. A kérdések, amikre csak egyféleképpen lehet válaszolni.
Legalábbis csak egyféleképpen érdemes.
-
Oké.
-
Örülök,
hogy egyet értünk. Akkor most szépen elvonulok, és szeretném, ha nem zavarna
senki.
Hallom,
amint csapódik az ajtó a férfi mögött. Nagyon ideges lehet szegény. Ő mentorunk
helyett mentorunk, mi pedig hálátlanok vagyunk az irányába. Dorothynak ez a
ruha-ügye, én pedig arra nem vagyok képes, hogy szarjak az idióták fejére.
Szomorúan
vetem le magamat az étkezőasztalhoz, miközben azon tűnődöm, fordulhat-e még
jobbra ez a helyzet. Mark megírja a kérvényt, idáig tiszta sor, de az kicsit
sem biztos, hogy a Kapitólium megértő lesz. Ezen kívül Gobo is megorrolhatott rám
a körzettársa haláláért. Jerome-nak a mai alakításom után még inkább csak a
céltáblája leszek, és azt sem érdemes elfelejteni, hogy Dorothy sem zárkózik el
attól a lehetőségtől, hogy elvágja a torkomat. És ezt még azelőtt mondta, hogy
az edzésen az életemre tört volna.
Keserűen
temetem tenyerembe az arcomat. Miért pont
velem történik ez? Még el sem kezdődött a viadal, de már egy roncs vagyok.
A lehetőséget, hogy apámtól békében válljak el, sikeresen elpuskáztam. A fegyverekhez
nem értek, ezzel a baltadobálósdival próbálkoztam ugyan, de nem tudom, képes
leszek-e a Lolával történtek után Edmund tanácsait követni…
-
Ez
gyönyörű – csapja meg a fülemet az ismerős nyávogás. – Nehéz lett volna
legalább az edzésen tisztességes kapitóliumi módjára viselkedni?
Tisztességes
capitoliumi? Már
itt nem stimmel valami.
-
Csak
te ne, Anastasia! Rád most abszolút nincs agyam.
-
Miért,
máshoz talán van? A kiválasztottak már az edzésen való lekaszabolásán kívül?
-
Jó,
szerintem ezt a beszélgetést én most fejeztem be – állok fel az asztaltól.
-
Nem.
Ennek még nincs vége! – sikít fel Anastasia.
-
Akkor
további kellemes beszélgetést – indulok meg a szobám felé, hogy folytassam azt
a tevékenységet, amit Mark megszakított.
-
Hová
olyan sietősen, tündérfiú? – hallom a hátam mögül. Miss Douglas egy rózsaszín
tunikából mered rám. Tunikája alól azonban a szó szószoros értelmében kilátszik
mindene.
-
Nagyon
jó, kezdődik.
-
Mi
kezdődne? – tárja szét a kezét Miss Douglas. – Semmi sem kezdődik!
-
Örülök,
hogy ebben egyetértünk – zárnám le a beszélgetést, de a mentorom nem így
gondolja.
-
Ti
csodálkoztatok, hogy nem adok túlélési tanácsokat – simítja végig zsírban
tocsogó haját a nő. – Miért is adnék, amikor ti kinyíratjátok saját magatokat?
-
Nem
tud ön erről semmit.
-
Úgy
gondolod, tündérfiú? Te hősiesen kivívod magadnak az egyik esélyes kiválasztott
gyűlöletét, aztán meg kinyírsz egy kiválasztottat az edzésen. Persze, a
barátnőd se jobb.
-
Nem
a barátnőm – mormogom az orrom alatt, Miss Douglas azonban nem veszi figyelembe
ezt az apró megnyilvánulást.
-
Tönkreteszi
a ruhát, ami megmenthette volna őt, aztán meg csapdába ejt egy Hivatásost.
Tipikus ostoba liba.
-
Vigyázzon
a szájára!
-
Mert
különben mi lesz, virágszál? Megütsz?
-
Csak
azért nem, mert nőből van.
-
Biztató.
De nem is rabolnám tovább az idődet, Rudolf.
-
Az
első jó ötlet.
-
Majd
az ostoba stylist foglalkozik az ostoba kiválasztottak ostoba problémáival.
-
Markot
hagyja békén! Nem érdemel semmi bántást.
-
Akkor
mit érdemel az, aki szimpla jóhiszeműségből átveszi valaki másnak a feladatát?
-
Az
ön feladatát vette át, mert ön nem képes elvégezni azt.
-
Képesnek
képes vagyok, csak nem érdekel. Ez az ostoba gyerek hiába tesz meg értetek
mindent, ti úgyis kinyíratjátok magatokat, ezzel te is tisztában vagy.
-
Azt
hiszem, Miss Douglas, tényleg jobb lenne, ha nem rabolná tovább az időmet.
-
Ahogy
kívánod, tündérfiú – válaszolja a nő, majd elvonul szobájába. Fenekén úgy remeg
a háj, mintha ritmusra nyomná.
Végre
csend. Senki nem zargat a hülyeségeivel, és van lehetőségem kiszellőztetni a
fejem…
-
Megjöttem!
-
Ennyit
az egyedüllétről – mormogom.
-
Hogy
mondod? – kérdez vissza a stylistom.
-
Semmi
– legyintek. – Mit sikerült intézni?
-
Egyelőre
beadtam a kérvényt. Képzeld, nagyon jófejek, nem fognak értesíteni arról, hogy
elfogadták-e. Azt mondják, úgy is majd észrevesszük majd.
-
Az
úgy kedves.
-
De
nem én vagyok az egyetlen, aki meg akarja menteni a ronda képed.
-
Más
is írt kérvényt? – kapom fel a fejem.
-
Nem
fogod kitalálni, hogy ki.
-
Dorothy?
-
Persze,
a pszichiátriáról személyesen.
-
Miss
Douglas?
-
Hogyne.
Majd kérvényt írogat neked két pezsgőfürdő között.
-
Anastasia?
-
Írni
se tud szerencsétlen, nem hogy kérvényt írni – vakarja meg csonkjával fülét
Márk.
-
Akkor
nem tudom. Edmund? Vele valamennyire jóba lettem…
-
Mondtam,
hogy nem fogod kitalálni.
-
De
akkor mégis ki írta azt a kérvényt?
-
A
legjobb haverod, Jerome Jackson.
Úgy
érzem, szívverésem másodpercekre leáll. Jerome Jackson, a fiú, aki a halálomra
pályázik, kérvényt ír a felmentésemért? Bárhogyan is próbálom, egyszerűen
képtelen vagyok összerakni magamban a képet. Az a Jerome Jackson, akivel
összeütköztem az utcán?
-
Az
nem lehet – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
-
Annyira
lehet, hogy a szemem előtt adta át a kérvényt.
-
Nem
értettél félre valamit?
-
Nem
szokásom. Főleg akkor nem, amikor a saját szememmel látom, hogy a papíron az
áll, hogy „Felmentési kérvény – Rudolf Steiner”.
-
Jól
láttad?
-
Ennyire
alábecsülsz? Lehet, hogy testi fogyatékos vagyok, de a látásom kitűnő.
-
Ha
ez igaz, akkor viszont ezt nem fogom annyiban hagyni.
Hátat
fordítok Marknak, majd a tőlem telhető leggyorsabb tempóban sprintelni kezdek,
ki az ajtón.
-
Most
hová rohansz? – hallom ugyan stylistom szavait, de nem tudok figyelni rájuk.
Egy
dolog van csak, amiről feltétlenül tudni akarok, de nem tudok, és ez piszkosul
bosszant. Ez a dolog pedig az, hogy miért akar engem megmenteni Jerome Jackson.
A
lift mellett elhelyezett térképhez meggyek, amit gondosan tanulmányozni kezdek.
A körzetek lakosztályai kék színnel vannak jelölve. A legfelső, tizenkettedik
emelet a Tizenkettedik Körzet kiválaszottjaié, az eggyel lejjebbiben pedig a
Tizenegyedik Körzet versenyzői laknak. Tehát az én utam a hatodik emeletre
vezet.
Benyomom
a lift gombját, de nincs türelmem kivárni, amíg az megérkezik. Inkább a humánusabb
megoldást, a lépcsőt választom. Két emeletnyi lépcsősort megyek lefele, de nem
érzek semmi fáradtságot. Úgy érzem, muszáj tudnom ennek a rejtélyes helyzetnek
a megoldását!
Itt
állok a lakosztály ajtaja előtt, és vadul nyomom a csengőt. Hosszú perceknek
tűnik, amíg valaki hajlandónak mutatkozik kinyitni az ajtót. Jerome az. Sötétbarna
haj most nincs oldalra zselézve, mint a jómúltkor. Sokkal inkább hasonlít egy
rakoncátlan sündisznó tüskéihez. A csokoládébarna szempárak gúnyos pillantásain
és a fiú ajkán örökké ott bújkáló kaján vigyoron ez azonban semmit sem
változtat.
-
Rudi!
– csapja össze tenyerét a fiú. – Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?
Ha esetleg megint ki akarsz nyírni, annak van egy aprócska akadálya. Ha jól látom,
a baltát otthon felejtetted.
-
Miért
akarsz engem megmenteni? – meredek bele a titokzatos, csokoládébarna szempárba.
-
Nem
rossz itt kint ácsorogni? – dől neki az ajtófélfának a fiú. – Megfájdulnak a
lábacskáim, aztán a végén még amputálni kell őket. Nem akarsz esetleg bejönni?
-
Miért
akarsz engem megmenteni? – ismétlem meg az omniózus kérdést, figyelmen kívül
hagyva az iménti megjegyzést.
-
Tudod
miért, Rudi? – hajol közelebb a fülemhez a fiú. – Mert én sokkal szebb halált
szánok neked, mint a Kapitólium. Hosszadalmasabbat és sokkal fájdalmasabbat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése