13. rész

El se hiszem, hogy tényleg kimondta. Ennek a műsornak elméletileg a reményről kellene szólnia, ahogy azt a szlogen is mondja. Hol van a remény most, úgy őszintén? A Főjátékmester az imént mondta bele a képembe, hogy semmi esélyem nincs a túlélésre. Remény, mi?

Indulatosan vágom földhöz az első, kezem ügyébe kerülő baltát, majd pedig kiviharzok az ajtón. Azt érzem, amit tegnap. Bár tisztában vagyok vele, hogy ez a helyzetemen mit sem változtat, mégis azt hiszem, minél távolabb vagyok az edzőteremtől, annál jobb.

Amint rohanok, egyenesen belé futok valakibe. Talán pont Jerome az. Szuper. Még egy jó indok, amiért kinyírhat.

Felemelem a tekintetemet, aki azonban visszanéz rám, az nem Jerome, hanem egy másik ellenség. Valaki, aki két nappal ezelőtt megpróbált kinyírni az edzésen.

-          Nem tudsz vigyázni? – ordít rám a lány. Ő az, bizony, ha nem is úgy néz ki, mint párnappal ezelőtt. Kiengedett haja lengén terül el vállán, smaragdzöld szemében viszont nem ég már annyira a bosszúvágy tüze, mint egykoron.

-          Vigyázhatnál te is – torkollom le exbarátnőmet. A dolog, ami most a legkevésbé hiányzik, az a baszogatás.

-          Történt valami? –vet rám egy lesajnáló pillantást a lány. Tekintete azonban sokkal inkább árulkodik kárörömről és szánalomról, mintsem valódi aggódásról. Köszi, ebből nem kérek.

-          Semmi olyan, amiről be kéne számolnom. Nem tudom, mennyire dereng, de mi már nem vagyunk együtt.

-          Te vagy az egyetlen, aki ezt mindig elfelejti. De a viselkedésed arra enged következtetni, hogy megint hoztad a formád.

-          Szarok rád, Dorothy! – kiáltok a lány arcába, majd elviharzok mellette. Nem sok kedvem van Jerome-mal is újabb szóváltásba elegyedni, ezért amilyen gyorsan csak tudom, elhagyom a várótermet, még mielőtt szemkontaktusba kerülnék a fiúval.

Első gondolatom rögtön a takaró alatti depizés, de végül tudatosítom magamban, hogy ezzel a módszerrel még egyetlen problémát sem sikerült megoldani. Ezért kénytelen leszek valahogyan máshogy elütni a gondolataimat a bemutatón történtekről.

-          Már is megjöttél? – fogad a stylistom lelkesen. – És learattad a babérokat? Követted a tanácsaimat?

-          Amennyire lehetett – horgasztom le a fejem.

-          Tehát nem – vonja le a logikus következtetést Mark. – Na, mesélj! Mit sikerült megint elbaltázni?

-          Úgy konkrétan semmit, de… valahogyan mégis mindent.

-           Oké, értem. Fussunk neki újra, ezúttal a mi nyelvünkön, ha szabad ilyet kérnem – telepszik le mellém egy nagy sóhaj kíséretében.

-          Minden jól indult. Edmunddal tök jól elbeszélgettünk, de aztán…

-          De aztán odajött a Jerome gyerek, hogy megint provokáljon. De te természetesen nem hagytad magad, és belevágtál egy baltát a képébe. Valami hasonló lesz a sztori vége, igaz?

-          Odáig stimmel, hogy odajött Jerome, a többi viszont nem nyert.

-          Oké, odajött Jerome – ismétli meg a férfi egy fokkal nyugodtabban. – És mit mondott?

-          Elkezdett fikázni, hogy mennyire nem értek a baltákhoz, meg jött még mindenféle hülyeséggel.

-          Mire te jól beolvastál neki!

-          Nem – mosolygok rá a stylistomra halálnyugodtan. – Vissza-visszaszólogattam neki, de nem csináltam balhét.

-          Ezt örömmel hallom. És gratulálok – helyezi csonkját elismerően a vállamra a stylistom. – Az első tanácsom, amit megfogadtál.

-          Idáig jól ment minden, de aztán behívtak.

-          Ettől a ponttól féltem én is. Mit csináltál? Mondd, hogy nem kezdtél el lázadozni!

-          Semmi törvénybe ütközőt nem csináltam, egyszerűen csak dobtam egy baltát, de az volt a probléma, hogy nem talált.

-          Ha az lenne a legnagyobb problémánk, hogy nem talál az első dobásod, örömtáncot lejtenék.

-          Kár, hogy itt még nem ér véget a történet – könyökölök rá az asztalra. – A Főjátékmester ugyanis nem akarta, hogy újra megpróbáljam.

-             Mi az, hogy nem akarta? Ilyen nincs. Az öt perc kitöltése minden kiválasztott személyes joga.

-          Olyanokat mondott, hogy úgy sem számít a teljesítményem, mert meg lesznek a következményei Lola megölésének.

-          Biztos nem tud a kérvényekről.

-          Nagyon is tud róluk. Csak éppen azt is tudja, hogy senkit sem érdekelnek.

Mark reakciójára várok, aki viszont hosszú másodpercekig nem szól semmit, csak az asztalra könyököl, és a tenyerébe temeti arcát. Nem tudom, mire számítsak tőle, ezért csak óvatosan megbököm, és szóra nyitnám a számat, amikor is ő egy felhorkanás közepette kapja fel a fejét.

-          Fantasztikus vagy, Rudolf! –csap rá indulatosan az asztalra. – Kurva jó! Zseniális! Szuper!

Öklét egyre csak az asztalon táncoltatja, arcszíne pedig pulykavörös színbe csap át. Soha nem láttam ennyire kikelni magából. Úgy látszik, eddig bírta az Éhezők Viadala történetének két legproblémásabb kiválasztottjával…

-          Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el! NEM HISZEM EL!

-          És akkor most mi lesz? –próbálom nyugodtabbra venni a hangszínem.

-          Rudolf, rohadtul nem tudom, hogy mi lesz, de most már kurvára nem is érdekel! –horkan fel gúnyosan. – Ki vagyok én nektek, az apátok, hogy így támogassalak? Pedig nem emlékszem, hogy harminc évesen két gyereket nemzettem volna.

-          Nem az apánk vagy, csak a mentorunk helyetti mentorunk – teszem a tenyeremet a férfi izmos vállára, hogy lenyugtassam egy kicsit. Ő is ugyanezt szokta csinálni csonkjával, hátha beválik nála is a módszer. Ő azonban undokul lerázza magáról a kezemet.

-          Ezt a foglalkozást még nem találták fel, Rudolf. Olyan van, hogy mentor, meg olyan, hogy stylist. Tudomásom szerint én a munkakörömhöz tartozó feladatot elvégeztem, más kérdés, hogy a kis barátnőd tönkretette. Ezen túl oda kísérlek majd az Arénás állványhoz, de ennyi. A mentori feladatokat bízzátok a mentorotokra!

Látom rajta, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. Megajándékoz egy csalódott pillantással, és szobája felé indul, én azonban képtelen vagyok ezt az egészet annyiban hagyni. Nem hagyhat cserben az utolsó pillanatban.

-          Akkor ennyi? – kiáltok utána. – Vége van? Oldjuk meg egyedül?

-          Azt csináltok, amit akartok, csak engem hagyjatok ki belőle – ezek az utolsó szavai, mert utána eltűnik ajtaja mögött. A pillanat, amikor azt hiszed, hogy nem lehet már rosszabb, de aztán kénytelen vagy felismerni, hogy mégis.

Nem fér bele az agyamba, hogy Mark hogy vághatta a fejemhez azt a sok csúnyaságot, miközben az egyetlen bűnöm az volt, hogy nem tudtam türtőztetni magamat, és Jerome felé hajítottam a baltát. Ezért már többszörösen megbűnhődtem, de nem is merek belegondolni, hogy hányszorosan fogok még.

Megrázom a fejemet. Önsajnálatra nincs idő. Markot elvesztettük, ez tény, de nem szabad feladni. Ha ő így gondolja, hát legyen. Stylistként végezze a stylist-i feladatokat, a mentor akkor viszont csinálja azt, ami az ő dolga. És az nem a sorozatnézés és a pezsgőfürdőzés…

Másodperceken belül már Miss Douglas ajtaja előtt állok, és erőteljesen püfölöm azt. Ki kell, hogy nyissa. Éppen itt az ideje, hogy elkezdje végezni azt a feladatát, amiért megfizetik.

-          Parancsolsz? – lép ki fürdőköntösben a nő, ami alól combja félig kilátszik. Csak úgy reng rajtuk a háj, én viszont próbálok elvonatkoztatni ettől, és a lényegre térni.

-          Ami azt illeti, igen, parancsolok – húzom ki magam határozottan. – Tanácsokat a túléléshez, tippeket a viadalhoz.

-          Eltévesztetted az ajtószámot, tündérfiú.

-          Nem gondolnám, hogy ez így lenne. Eljöttem a mentoromhoz, hogy mentoráljon!

-          Akkor, ahogy eljöttél, úgy el is mehetsz. Megy a sorozatom – csapja az orromra az ajtót a nő, amivel valósággal lesokkol. Ő sem tervez foglalkozni velünk. Csodás.

-          Drágáim!

Amint ezt meghallom, rögtön tudom, hogy csakis Anastasia lehet az. Kimegyek a társalgóba. A kísérőm arcán angyali mosoly ül, mellette pedig ott áll Dorothy. Ő már kevésbé tűnik lelkesnek, Anastasia viszont ezzel mit sem törődik.

-          Itt az ideje, hogy megtudjuk, hogyan teljesítettek a Nyolcadik gyöngyszemei. Azt javaslom, izguljuk végig együtt a pontozást –magyarázza, miközben kezébe veszi a távirányítót.

-          Élvezetes közös programnak ígérkezik – fintorodik el Dorothy.

-          Ugye, drágám? Én is pontosan így gondolom. Utána pletyizhetnénk is egyet, mit szólsz hozzá?

-          Szerintem maradjunk a pontozásnál –veti le magát a kanapéra Dorothy.

Fél óra múlva már mindannyian a tévéképernyő előtt ülünk. A „mindannyian” alatt Dorothyt, Anastasiát, Markot – aki a pontok megnézéséért mégis hajlandónak mutatkozott előbújni kuckójából – és magamat értem. Feszült vagyok, mert nem számítok sok jóra a pontozással kapcsolatban. Konkrétan nem csináltam semmit. Négy-öt szánalompontot persze biztosan adnak majd, de az édeskevés ahhoz, hogy bárkinek is tartósan megragadjak az emlékezetében.

Caesar Flickerman büszkén lép fel a színpadra. A megszokott lila ruhát viseli, haja azonban most zöld színben pompázik.

-          Ennek a pasinak nincs stylistja? Mi ez a hajszín? – sopánkodik Anastasia. – Tavaly kék volt, az jobban állt neki. Így nem mehet valaki emberek közé. Fordulj fel!

-          Ne törődj vele – súgja ide nekem Mark. – Szeretők voltak, és a kedves kísérőtök számára nem a legjobban végződött a buli.

-          Szóltál valamit?

-          Csak, hogy ez a hajszín tényleg előnytelen –dünnyögi Mark.

Caesar Flickerman a szájához emeli mikrofonját, majd belekezd szokásos szövegébe.

-          Itt van az Önök kedvenc műsorvezetője, Caesar Flickerman!  –harsogja, mire a közönségből felhangzik a nagy tapsrobaj. Ilyen az, amikor a tömegnek nincs önálló véleménye. – Idén is, mint minden évben sor került a pontozásra, amit mi már nagyon vártunk! Jól mondom, emberek?

Újabb tapsrobaj.

-          Műsorunkat egy szomorú hírrel kezdeném. Az Első Körzet kiválasztottja, Lola sajnálatos körülmények között életét vesztette, ugyanis magára rántott egy nagy súlyt. Az orvosok mindent megtettek, de az életét, sajnálatos módon, nem tudták megmenteni.

Úgy érzem, mintha Caesar személyesen nekem intézné ezeket a szavakat. A nép persze nem tudhat róla, hogy az én hibám a lány halála, mert az lázadásra ösztönözné őket. Ezért aztán marad a jól bevált baleset-duma, ami végül is bárkivel megtörténhet.

Caesar egyperces csendet rendel el, elvileg az elhunyt emlékének való tisztelgés céljából, de mindenki pontosan tudja, hogy ez az egész csak egy színjáték. Amint letelik ez a perc, senki sem fog már emlékezni Lolára, soha többé, csak úgy, mint a többi gyerekre se, akik az összes eddigi viadal során vesztették életüket.  

-          Úgy gondolom, nem is érdemes tovább húzni az időt – töri meg végül a csendet. – Vágjunk bele!

Elsőként Gobo arcképe jelenik meg. A pontszáma természetesen a tízes. Szép, mondhatom. Ha ez a srác úgy dönt, hogy megtorolja rajtam körzettársa halálát, akkor talán tényleg érdemes lenne hallgatni a Főjátékmesterre, és kiválasztani a sírkövemet.

A Második Körzet kiválasztottjai, Kate Argent és Mason Stuart szintén tíz pontot kapnak, Dorothy újdonsült utálója, Richard pedig kilencet. A lányra sandítok, de nem látom rajta, hogy különösen bepánikolna a pontszám láttán. Tényleg van önbizalma, nem is kevés.  

A negyedik körzetesek mindketten hat pontot kapnak, az Ötödikből származók viszont annál jobban teljesítenek. Eddig nem foglalkoztam velük különösebben, most viszont… Jennifer Johnson kilenc, a körzettársa, Martin pedig tíz pontot kap… Rémes duónak ígérkezik. Jobb lesz velük vigyázni.  

Jerome körzettársa valamivel gyengébben teljesít, hat ponttal jutalmazzák, a fiú viszont most sem hazudtolta meg önmagát.

A csokoládébarna szempárban ott ég a bosszúvágy, amit irántam táplál. Haja ismét a tökéletes, oldalra zselézős stílusban pompázik. A pontszáma tízes, ami engem nem tölt el a legjobb érzéssel, elvégre az a két ember, akik a véremre pályáznak, mindketten tíz pontot kaptak.

Edmund körzettársa, a műcicis lány hat pontot kap, míg a fiú hetet. Edmund hiába nem jó harcos, mégis van egytitkos fegyvere, amivel nagyon jól bánik. Ha ezt a fegyvert használja, legyőzhetetlen. Kár, hogy ezt a fegyvert rajta kívül más nem képes használni.

Edmund képét Dorothyé váltja fel. A smaragdzöld szempár sugározza magából a küzdeni akarást. Kétségtelenül nyerni jött ide, és ezért mindent meg is fog tenni. Dorothy pontszáma a nyolcas.

-          Nahát, ez fantasztikus! – harsan fel Anastasia. – Ezt hogy csináltad?

-          Profin – veti oda félvállról Dorothy. A lányról egyértelműen az süt, hogy nem óhajt Anastasiával foglalkozni.

Pár másodperc múlva azonban Dorothy arcképe is eltűnik, és bekövetkezik az, amitől a legjobban féltem. Én kerülök terítékre. Arcképem már ott díszeleg a képernyőn, és másodperceken belül a szám is ott lesz mellette, amit a teljesítményemért kaptam. Azért a bizonyos nem létező teljesítményért.

Most már nem vagyok biztos benne, hogy látni akarom azt a számot, ezért a tenyerembe temetem az arcot. Semmi szükségem arra, hogy a tudtomra adják, hogy semmit nem ért, amit az edzésen provokáltam, mert így is, úgy is meghalok.

-          Nahát – üti meg a fülemet Anastasia hangja. – Ez botrányos! Ez a legallja!

Ezekre a szavakra nem állom meg, hogy ne kapjam fel a fejemet. Mi lehet az a pontszám, ami kísérőmből ekkora felháborodást vált ki? Azzal próbálom nyugtatni magam, hogy a négy pontot mindig megadják a legbénábbaknak is, ezért újult erővel, magabiztosan emelem meg a fejemet, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Attól a számtól azonban, ami nevem mellett díszeleg, sokkot kapok: 0 pont.

Anastasia, Dorothy és Mark mind engem vizslatnak tekintetükkel.

-          Mi az annyira érdekes bennem, Elmondanátok? – pattanok fel indulatosan.

-          A pontszámod, Rudolf! – jegyzi meg Dorothy szúrósan.

-          Elmentek ti mind a francba! – csapok rá az asztalra. – Dorothy, te itt illegeted magad örökké! Nekem nem vagy képes megbocsátani egy félresiklást, persze az már nem probléma, ha rá kell hajtani a saját stylistunkra, ugye?

-          Rudolf, az más volt – próbálja kivédeni a vádjaimat Mark, de őt is lehurrogom.

-          Megnyugodhatsz, hozzád is lesz néhány keresetlen szavam. Te nem vagy képes megbocsátani nekem, Dorothy? És akkor mit éreztél, amikor az életemre törtél? Normális vagy te egyáltalán?

-          Jó, szerintem én ezt nem hallgatom tovább – áll fel a lány, majd megindul szobája felé.

-          Persze – legyintek. – Menjél csak! Bújj el a problémák elől! Úgy kell azt! Talán, ha annak idején adsz egy esélyt, hogy tisztázzuk a problémáinkat, akkor nem kefélek félre.

-          Én kérek elnézést – száll szembe velem a lány – Mindjárt kiderül, hogy én tehetek arról, hogy egy hűtlen fasz vagy.

-          Szarok rád!

-          Mintha annyira érdekelne. Mindenesetre én, egyesekkel ellentétben, szép pontszámot szereztem, amiért a szobámban vár rám a jól megérdemelt jutalom. Úgyhogy, ha nem haragszol, lépnék.

-          Nyugodtan! Te pedig, Anastasia – fordulok a kísérő felé. – ,teszed csak itt az agyadat állandóan, amiről elhiszem, hogy nem túl nagy, de annyit azért megpróbálhatnál beletuszkolni, hogy nekünk legkisebb problémánk a jómodor!

-          Elég baj – nyávogja a nő.

-          Téged direkt hagytalak a végére, Mark – intézem stylistunkhoz a szavakat. – Meg tudom érteni, hogy nem könnyű átvállalni a mentor szerepét, és hogy néha nehéz az ostoba kiválasztottakkal, de azt igazán felfoghatnád, hogy nekünk most nagyon nehéz. Feltételezem, hogy nem kerültél még olyan helyzetbe, hogy bedobnak egy helyre, ahol mindenki az életedre tör. Őszintén kívánom, hogy ne is kerülj soha!

Ezennel befejezettnek tekinteném a monológomat, ezért megindulok a szobám felé, de végül még eszembe jut valami, amit nem vagyok képes magamban tartani, úgyhogy megfordulok, és újra Markra nézek.

-          Ha most, félúton magunkra hagysz, az olyan, mintha soha nem is álltál volna mellettünk.

-          Rudolf, várj…

-          Hagyjál! Nem érdekel!

Dühösen indulok el a szobám felé. Jól esett, hogy végre mindenkinek megmondhattam azt, amit róla gondolok. Már csak azt sajnálom, hogy Miss Douglas nem volt ott. Végre itt vagyok a szobámban, és nem háborgat senki…

-          Rudolf, beszéljük már meg! – hallom Mark szavait a bezárt ajtóm mögül.

-          Mi megbeszélnivalód lenne neked egy ostoba kiválasztottal, akinek ostoba problémái vannak?

-          Tudod jól, hogy azt nem úgy értettem. Sok olyat mondtam, amit nem kellett volna, de nekem se könnyű…

-          Ezt már egyszer elmondtad – nyitom ki végül mégis az ajtót. – Nem kell még egyszer.

-          Azt hiszem, kicsit szigorú voltam – vallja be a férfi. Türkizkék szemében valódi bűntudat ül.

-          Egy icipicit lehet.

-          Ne haragudj rám! – helyezi csonkját a vállamra.

-          Te ne haragudj! Csak olyan nagy rajtam a nyomás.

-          Azt hiszem, ezt a nézeteltérést tisztáztuk – paskolja meg vállamat. – Viszont van még valaki, akivel szerintem beszélned kéne.

-          Dorothy?

-          Bizony, bizony. Szerintem sok megbeszélnivalótok van.

-          Onnantól számítva, hogy megcsaltam? Ó, jaj…

-          Nem onnantól, te lökött – röhög fel Mark. – De mondjuk onnantól, hogy széttépte a ruhát.

-          A ruhát, amit te készítettél.

-          Az most mellékes – legyint csonkjával a férfi. – Az a lényeg, hogy ti normalizáljátok a kapcsolatotokat.

-          Jöjjek vele újra össze?

-          Ahogy gondolod, az már a ti dolgotok. Én már annyival is beérném, ha nem akarnátok egymást annyira kinyírni.

-          Igazad van. Beszélek vele. Mondjuk holnap.

Éppen mennék vissza a szobámba, Mark viszont megfékez ebben csonkjával.

-          Tévedés! A problémákat nem holnap kell megoldani, mert a holnap mindig csak a ma holnapja lesz.

-          Ezt most nem teljesen értem.

-          Nem baj, ha nem érted. A lényeg, hogy egyetértesz. Mert ugye egyetértesz?

-          Egyetértek – bólintok. –Még ma beszélek vele.

-          Nem, nem, nem – kezd Mark értelmetlen kalimpálásba csonkjával. – A „még ma” rosszabb, mint a „majd holnap”. Ne „még ma” beszélj vele, hanem most!

A stylistomnak teljesen igaza van. Nincs értelme halasztgatni az őszinte beszélgetést, amire előbb-utóbb úgy is sort kéne keríteni.

-          Most! – ismétlem meg stylistom utolsó szavát.

-          Ez a beszéd!

Dorothy ajtaja előtt állok, amit már percek óta verek.

-          Muszáj lenne beszélnünk – veszem könyörgőre.

-          Miért lenne muszáj? – lép ki Dorothy egy szál bikiniben – Benne vagyok valamiben, ha nem tűnt volna fel. Dolgom van.

-          Ugyan mi dolgod, ami fontosabb egy őszinte beszélgetésnél? Te is rákaptál a pezsgőfürdőre, mint Miss Douglas?

-          Vendégem van.

-          És ki lenne az a nagyon fontos vendég?

-          Elmondanám, ha minimálisan is rád tartozna – zárja le a beszélgetést a lány, és éppen csukná az orromra az ajtót, amikor egy egy pucér, szőke fiú jelenik meg mögötte.

-          Apuci csatlakozni akar a második menethez?