15. rész

Mereven nézem a kivetítőn lejátszódó jelenetet, de nem vagyok képes ép ésszel mérlegelni azt, amit látok. És ez nem merül ki annyiban, hogy Caesar Flickerman a körzettársam mellét szorongatja – nem, ez ennél sokkal több. Ez ugyanis a lány kérésére történt, ő tárta szét kebleit a műsorvezető előtt, hogy megfeleljen annak a szerepnek, amit Mark rásózott.

-          Szép – vihog fel Caesar cseppet sem idegesítően. – Minden szilikon nélkül!

-          Miért használjak szilikont, ha így is egy ellenállhatatlan szexbomba vagyok? – tör elő egy erőltetett kacaj Dorothyból, mire a közönség is újabb tapsviharral reagál. Tetszik neki z alakítása.

-          Az biztos, Miss Quincey! – kiált fel Caesar. – És hány hímneműnek nyílt eddig lehetősége átélni azt a csodát, amit most nekem?

-          Nem az számít, hogy hányan élték át a múltban, hanem hogy hányan szeretnék átélni a jövőben. Mentsenek ki az Arénából! Támogassanak! Amennyiben közelebbről is szeretnének megismerkedni ezekkel! – tárja szét a lány ismét a kebleit, és biztosra veszem, hogy az összes létező kamera a két nagyra nőtt mellbimbót mutatja.

-          Ez csodálatos! – ámuldozik Caesar.

-          Az a probléma, kis műsorvezetőm – cirógatja végig Dorothy a férfi arcát – ,hogy most búcsút kell vennünk egymástól. Csak rajtad áll, hogy mennyi időre.

Dorothy feláll, és meghajol, a közönség pedig újból tapsolni kezd, a smaragdzöld szempárból pedig sugárzik a büszkeség. Elérte, amit akart. Megszerették. Most én következek.

-          Rudolf Steiner! –üti meg a fülemet a rekedt, női hang, ezért megpróbálok úrrá lenni a Dorothy interjúja okozta sokkon. Azt csinál, amit akar, nem vagyunk egy pár. Győzni jött, és ezért mindent megtesz, ahogy nekem is mindent meg kellene tennem.

Veszek egy mély lélegzetet. Semmi pánik, minden flottul fog menni. Csak, mint a Markkal való gyakorlásnál. Érzéketlen pszichopata vagyok, aki imád ölni. Csak, mint Kate. Csak, mint Mason. Csak, mint Gobo. Csak, mint Andrew.

Lelkem nyugalmával lépek fel a színpadra, a közönség azonban nem köszönt akkora kirobbanó tapssal, mint az eddigi kiválasztottakat. Csak semmi pánik. Majd megszeretnek, ha megismerik a bennem rejlő pszichopatát.

-          Rudolf! Micsoda váratlan fordulat! – harsan fel Caesar. – Megérkeztél te is?

-          Csak annyira váratlan, mintha most szépen kést állítanék a torkodba, Caesar – jegyzem meg az orrom alatt, de hamar belátom, hogy nagy hiba volt. Ez a kijelentés ugyanis sokkal inkább hasonlított egy szerencsétlen védekezésének, mintsem egy pszichopata fenyegetésének.

-          Értem! Mesélnél nekünk arról, mit vársz a viadaltól?

Most légy okos, Rudolf. Vegyél elő mindent, amit Márk tanított! Legyél pszichopata… kegyetlen gyilkos, akinek szenvedélye az ölés!

-          Vérontást várok! – harsanok fel diadalittasan, a várt reakció a közönség részéről azonban elmarad.

-          Tehát egy vérbeli gyilkossal állunk szemben – folytatja Caesar. – Kifejtenéd nekünk ezt esetleg bővebben is?

-          Halál az összes ellenfélre! Nincs kegyelem! Gyilkolni jó! – sorolom a stylistom dogmáit. – A halál felüdülés! Nincs olyan, hogy ellenfél – csuklik el a hangom. – Olyan van, hogy áldozat, aki…

-          Azt hiszem, Rudolf, hogy már eléggé bemutatkoztál – röhög fel Caesar. – Emberek, szeretik ezt a kegyetlen gyilkost?

A közönség részéről nem érkezik semmi pozitív megerősítés, csupán lekicsinylő pillantásokat zsebelek be magamnak.

-          Nem tudom, hogy önök hogy vannak vele, de engem Mr Steiner egyáltalán nem győzött meg. Jól mondom, emberek?

A Kapitólium népe most bezzeg kurjongat. Nem vagyok képes ép ésszel felfogni, mi ez az egész. Flickerman idáig, kivétel nélkül, a kiválasztottak mellett volt, nem próbálta meg csőbe húzni őket. Akkor velem most miért csinálja ezt? Vagy tényleg ennyire rosszul játszottam volna a pszichopatát?

-          Azt javaslom, emberek – kiált újból a mikrofonba a műsorvezető – hogy tekintsünk meg egy felvételt, ami alapján megtudhatjuk, hogy mi igaz Mr. Steiner pszichopataságából! Egyet értenek?

Az önálló gondolatokkal nem rendelkező tömeg természetesen tapssal biztatja Caesart, amitől a férfi még inkább belelkesül.

-          Akkor most lessük meg, hogy álca vagy valóság-e a pszichopata Rudolf Steiner!

A kivetítőn megjelenik a Kapitólium címere, a háttérben pedig melankolikus zene szól. Csak reménykedni merek abban, hogy nem fognak nagyon lejáratni. A lolás videót nyilván nem rakják be, de például a jelenet, amin szembe szállok Dorothyval, Anastasiával és Markkal, jót tenne a hírnevemnek.

Már az első képkocka után kénytelen vagyok megtenni a szomorú felismerést, hogy azt a felvételt elfelejthetem. Amit ugyanis a kivetítő mutat, az nem a lakosztályunk, hanem az edzőterem. Kétségbeesetten horgasztom le a fejemet. Hogyan mászhatnék ki ebből?

A felvételen az első, akit meglátok, az Dorothy, aki egy hatalmas pisztolyt tart a kezében. Hamarosan magamat is felfedezem a szalagon. Ugye nem komoly, hogy…? Csak nem tették be azt a felvételt.

A horizont leghalványabb reménysugarai is semmissé válnak azonban, amikor megszólalok a felvételen.

-          Szabad a pálya. Célozz egyenesen a közepébe!

-          Nem tudom, hogy vagy vele, de én találtam magamnak egy sokkal szimpatikusabb célpontot.

-          És mi lenne az?

-          A fejed. Én soha nem táncolnék veled! Hiba volt, hogy egyáltalán eszedbe jutott ez a hazugság!

Nem karom újra átélni ezt az egészet, ezért a fülemre tapasztom tenyeremet. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy milyen volt külső szemmel, amikor Dorothy az életemre tört.

-          Előbújhatsz, vége a felvételnek. Lelépett a csúnya fegyveres néni – kezd hangos tapsikálásba Caesar.

-          Erre nem volt joga – súgom oda neki, de a műsorvezető nem úgy néz ki, mint aki különösebben a szívén viseli, hogy mihez van joga, vagy mihez nincs.

-          Hölgyeim és Uraim! – harsan fel diadalittasan. – Az iménti kis felvételen egy pszichopata gyilkost láthattak. Meneküljenek el előle, nagyon veszélyes! Annyira, hogy csak egy gyenge nőnek sikerült az életére törnie! Ritka dolog.

A közönség összes szempárja és a kamerák is az én arcomat vizslatják, én pedig úgy érzem, képtelen vagyok ezt az egészet tovább tűrni. Mi vagyok én? Valami bohóc, aki az arra jó, hogy röhögjön rajta a nép? A legrosszabb, hogy pontosan ismerem erre a kérdésre a választ…

A dühtől forrongva pattanok fel a székemről, majd elhagyom a színpadot. El tudom képzelni, hogy Caesar most miket mondhat rólam. El tudom képzelni azt is, mit szólhat a közönség. Hogy hogy kárörvendhet Dorothy. Hogy kárörvendhet Jerome, aki végre sikeresen bebizonyította, hogy semmit sem érek. Azt érzem, ki akarok futni a világból!

-          Rudolf! – lép oda hozzám Dorothy. – Tartozom neked egy vallomással.

-          Muszáj ezt most? Észrevehetnéd, hogy…

-          Ja, nem. Eszem ágában sincs feltartani téged, csak jó lenne, ha valamire emlékeznél.

-          Hogy a ribancság győzedelmeskedik? Hát valóban, igazad volt…

-          De még mennyire, hogy igazam volt! – tör fel a sátáni kacaj Dorothy torkából. – Caesar Flickerman szíve az enyém, és innentől nyert ügyem van.

-          Sokkal inkább a fasza az, ami a tiéd, de nem akarlak elkeseríteni.

-          Szív, fasz, agy, máj, teljesen mindegy! – tör ki hangos kacagásban a lány. – A támogatása az enyém, érted? A támogatása. Innentől az enyém a világ. Az enyém a győzelem.

-          Ehhez csak gratulálni tudok. Hidd el, hogy ha tudom, hogy ehhez csak a combomat kell szétnyitni…

-          Ja, Rudolf. Mit érsz te el azzal, hogy szétnyitod a combodat? Mi van ott, mégis? Hidd el, találkoztam már azzal, ami ott van, és nem egy nagy dolog. Nem is emlékszem már rá, hogy melyik volt a tiéd a sok közül.

-          Ez egy kicsit sem volt ribancos, amúgy – vonok vállat. Ha Dorothynak ez kell, lehetek ilyen is.

-          Felejthető vagy, érted? Josh sokkal jobb nálad. Daniel is jobb nálad. Egy százéves tata is jobb nálad. Még maga Caesar Flickerman is jobb lenne nálad.

-          Akkor mire vársz még? – csattanok fel dühösen. – Csináltasd vele fel magadat, és már nem is kell menned a viadalra.

Úgy érzem, ez telitalálat volt. Dorothy nem szól semmit, sokkal inkább elvörösödik a dühtől. Már azt hinném, nyert ügyem van, amikor egy hatalmas rúgást érzek, nos… a két combom között, amitől automatikusan a földre rogyok. Pár másodperc múlva arra eszmélek fel, hogy Dorothy már rajtam terpeszkedik. Nem szabad behódolnom neki.

-          Mi van? Másodszorra is az életemre törnél? Hátha téged is megutálnak az emberek.

-          Engem imádnak, mert rajtam van mit. De rajtad mit imádnának, te félresikerült barom? Te beteg állat! Te csótány! Te féreg! – ordítja, miközben egyre csak az arcomat püföli. – Nem vagyok ribanc!

-          Akkor az a  „ha Caesar Flickerman szíve az enyém, nyert ügyem van” hallucináció volt a részemről? – ül ki a vigyor az arcomra. – Csak, mert nekem nagyon valóságosnak tűnt.

-          Pofa be! – vág bele ököllel az orromba Dorothy, amitől ugyan felnyögök, de ez nem számít. Megvédem magam, bármi áron. Éppen magamhoz térnék, amikor Dorothy a ruhája alól hirtelen mozdulattal kést ránt elő. – Nem vagyok ribanc! Felfogtad? És soha nem táncolnék veled!

-          Felfogtam.

-          Kár, hogy ilyen sokáig tartott. Mert most már csak azért is felvágom az ereidet!

-          Dorothy, ne! Emlékezz a…

-          Kussolj! – csattan fel a lány, majd a magasba emeli kését, amivel egyenesen a szívembe készül lesújtani.

-          Veszélyes játékot űzöl, kislány – fogja le egy izmoktól duzzadó kar a lányt. – Az Aréna előtt nem ölhetsz. Ha csak nem akarsz úgy járni, mint ez a szerencsétlen.

Dorothy végre hajlandónak mutatkozik lemászni rólam, így rálátok megmentőm bosszúéhes arcára. Tekintetében ott a gyűlölet, amit irántam érez.

-          Gobo! Micsoda meglepetés!

-          Nyomorék – küld felém egy lesajnáló pillantást a fiú, majd simít egyet haján. – Minden rendben van, kislány? – fordul Dorothyhoz.

-          Szeretném, ha minden rendben lenne, de sajnos nincs – nyafogja Dorothy.

-          Nincs? Ez szomorú. Tudnék valamiben segíteni?

-          Szövetség? – nyújtja Dorothy Gobo felé a karját.

-          Ez nem olyan egyszerű hadművelet ám, cicamica! Azért, hogy közénk tartozz, meg kell felelni a főnöknek.

-          Ki lenne az?

-          Én, személyesen – húzza kaján vigyorra száját a fiú.

-          Ó, igen? És hogyan győzhetném meg a főnökurat?  –tárja szét Dorothy ismét a ruháját. – Mondjuk így?

-          Nem is tudom – mosolyodik el Gobo. – Kezdetnek nem rossz, de nem lettem még meggyőzve.

-          Nem tudom, mit tehetnék?

-          Elmondom – kacsint körzettársamra a fiú. – Győzz meg!

A következő pillanatokban olyan dolgok történnek, amelyekre legszörnyűbb rémálmaimban sem számítottam volna. Dorothy közel lép Gobóhoz, és szenvedélyesen megcsókolja őt, és már is a fiú karjaiban landol.

-          Majd jövünk – néz rám szúrósan Gobo. – Gondolom nem gond, hogy elrabolom a kis körzettársadat egy órácskára. Mernél csak ellentmondani!

A fiú az öltözők felé viszi exbarátnőmet. Így, hátulról nézve szembesülök csak vele, milyen izmos is ő valójában. És én ennek a srácnak nyírtam ki a körzettársát. És most ezzel a sráccal hempereg a barátnőm. Pontosan tudom, hogy nincs értelme utánuk mennem.

Továbbra se vagyok képed felfogni, hogy adhatta Dorothy ennyire le a lécet. A Josh-dolgot így, utólag, még valamennyire megértem. Szexéhes volt, ezért kellett neki az anyuci-fétises prosti. Azzal azonban, hogy most ráhajtott Caesarra és még Gobo alá is képes befeküdni, nagyon túlzásba esett. A Kapitólium sajnos magával ragadta őt. Ő már olyan, amilyennek kell lennie a túlélésért: ribanc.

-          Taps, taps, taps! – ránt vissza Jerome hangja a merengésemből. – Köszönettel tartozom neked, Rudi, amiért leadtátok nekem a műsor ismétlését. Az edzőtermi is jó buli volt, de ez felülmúlhatatlan.

-          Te meg miről beszélsz? – mordulok rá a fiúra, aki erre egy álijedt pillantást lövell felém csokiszeméből.

-          Ne legyél már velem ilyen ellenséges, Rudi! Nem tudom, mivel érdemeltem ki. Az Arénában az lesz persze, ami lesz, de addig még van pár nap.

-          Továbbra se értem, hogy miről beszélsz, de ha nem haragszol, én elfáradtam…

-          Megértem, hogy elfáradtál. Kemény lehetett. Azok a pszichopata megszólalások Caesarnak… Én se csináltam volna jobban.

-          Azt hiszem, ha nincs több mondanivalód, akkor én… – nézek bele mélyen a csokoládébarna szempárba.

-          Itt hagynál? Komolyan holmi fáradtság miatt véget vetnél ennek a kellemes csevejnek!

-          Te tényleg pofátlan vagy – rázom meg a fejem unottan.

-          Érdekes, hogy ezt mondod. Mások meg éppen azt mondják, hogy túl nagy a pofám. Az egyik szerint pofátlan, a másik szerint nagypofájú. Így akarj megfelelni az embereknek.

Most jövök rá, hogy elkövettem újra ugyanazt a hibát, amitől Mark már ezerszer óva intett. Most mégis itt állok, és beszélgetek Jerome Jacksonnal. Pontosabban hagyom, hogy egy komplett idióta provokáljon, és felcsessze az agyamat.

Mindennemű válasz nélkül fordítok hátat a Hatodik Körzet kiválasztottjának, majd megindulok a lakosztályom felé.

-          Hé, Rudi! – szól utánam a srác. – Hová céloztál a bemutatón, hogy nulla pontot kaptál?

-          Közöd? – tekintek vissza a fiúra.

-          Csak érdekel, hogy megtartottad-e a tanácsomat. Tudod, bárhová, csak ne oda, ahova kéne.

-          Dögölj meg!

Most már meg nem állok a lakosztályunkig. Elegem van. Elegem van ebből a napból, ebből a hétből és ebből az egész borzalomból, amiben élünk! Caesar minden reményemet elvette az interjú során, de arra persze Dorothy is rásegített, hogy nem tudtam hitelesen játszani a kegyetlen gyilkost. Dorothy, aki egy nap alatt rányomul Caesarra, befekszik egy Hivatásos alá, és megpróbál megölni. Másodszorra is megpróbál. Jerome pedig már csak hab a tortán, aki persze, hogy végig nézi az egész jelenetet, és persze, hogy nem bírja ki, hogy ne használja fel ellenem. Elég volt! Kikészültem! Nem bírom tovább!

Így puffogok magamban, amíg fel nem érek a lakosztályba, aztán a konyhapultra pillantok, és úgy érzem, megtaláltam a megoldást, ami elillant minden gondot. A konyhapulton álló, már megbontott üvegre pillantok, ami a gyerekkorom egyik, számomra máig meghatározó élményét okozta nekem, amelyen aranyozott betűvel díszeleg az isteni felirat: „King Vodka”.