2018. augusztus 22., szerda

10. rész

Sziasztok. A második edzésnapon történtek több szempontból is hatással lesznek Rudolf hátralévő életére. Jó olvasást!
Brandan

***

5.30 – ezt mutatja az órám. Még bőven odébb van a kelés ideje, én viszont képtelen vagyok aludni. Dorothyn jár az eszem, valamint azon, hogy az az idióta hogy volt képes megfenyegetni a lányt. Tudhatná, hogy nem direkt tette, amit tett. Felfoghatná ezt az egészet tanulópénzként, hogy az Arénában ne kövessen el hasonló hibákat.
Kiráz a hideg ettől az egésztől. Ez a srác feltehetőleg csatlakozni fog a Hivatásosokhoz. Nincsenek érzelmei, az egyetlen, ami motiválja az az, hogy minél több emberéletet kioltson a lehető legkegyetlenebb módon, hogy körzete büszke legyen rá. Rájuk ezért büszkék. És Dorothyt egy ilyen ember fenyegette meg.
Próbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat. Dorothy ellenség. Nem kellek neki, tönkretette a szerelmünket szimbolizáló ruhát is. Ha valaki levadássza őt, az nekem csak jó: eggyel kevesebb ellenfél.
A hűtőhöz lépek, hogy valami finom reggelit varázsoljak elő magamnak. Éppen nyitnám ki az ajtót, amikor…
-          Hiába nézegeted Üres – döbbenten kapom fejemet az asztal felé. Mark ül ott. Baljós, türkizkék szeme nem sok jóról árulkodik. – A drágalátos kísérőtök fontosabbnak találta, hogy sminkcuccokat és körömlakkokat rendeljen. Csak éppen a kajáról feledkezett meg.
-          Ez fantasztikus – telepedek le stylistom mellé. – És akkor most mit fogunk enni?
-          Már küldtem utórendelést, hamarosan megérkezik – válaszolja a férfi.
-          Rendes tőled.
-          Mivel én se tervezek éhen halni.
-          Mi van Dorothyval? – váltok témát.
-          Látom, mennyire tartod magad a megállapodásunkhoz, hogy nem érdeklődsz iránta.
-          Ja, bocs – emelem védekezően magam elé a kezemet. – Azt hittem, kérdezni azért lehet róla.
-          Kihagyja a mai edzést. Megviselték a tegnap történtek.
-          Képzelem, mennyire. Ha ő ki van borulva, akkor mit mondjak én?
-          Ne mondj semmit, az lesz a legjobb.
-          Ki is tört kinek az életére? Frissítsd fel az emlékeimet, mert ez nincs meg kristálytisztán!
-          Richard az övére. A srác, aki Hivatásos – jegyzi meg Mark, amitől újra eluralkodik rajtam a pánik. A Vámpírgyerek Hivatásos. Jobb nem is lehetne… Mielőtt azonban engednék érzelmeimnek, újra emlékeztetem magamat arra, hogy Dorothy az ellenségem.
-          De akkor csak két edzésen fog részt venni.
-          Jó is lenne – túr bele barna hajába a férfi. – Az első edzésnap volt számára az utolsó.
-          Miért? Szerintem holnap már edzhetne, vagy nem?
-          Te valamikor nagyon durván félre lettél tájékoztatva, Rudolf. Két edzésnap van
Két edzésnap? Ez csak is valami félreértés lehet.
-          Kettő? – hebegem.– De eddig…
-          Az eddig az addig volt, amíg Katniss Everdeen ki nem robbantotta a felkelést, amiben az összes körzet részt vett. Ezért bűnhődtök most.
-          Ez nem igazság – pattanok fel a székemről.
-          Ne nekem mondd. Menj a Kapitóliumba reklamálni, de feltétlenül vigyél magaddal egy táskát, hogy legyen miben hazahoznod a levágott fejedet.
Indulatosan tolom be magam után a székemet.
-          Elmentem edzeni –mormogom.
-          Nagyon helyes! És ne feledd azt, amit megbeszéltünk! Jerome tabu.
Bólintással jelzem Marknak, hogy meg fogom tartani tanácsát, majd pedig az edzőterem felé veszem az irányt. Úgy döntök, a pisztolyokat békén hagyom, úgy sem lehet őket használni az Arénában. Az energiát sokkal inkább akarom a baltahajításba belefektetni, amin úgy is bőven van mit gyakorolnom ahhoz, hogy egyáltalán jónak lehessen nevezhető a legnagyobb jóindulattal.
A terembe csak egy fiú van rajtam kívül. A Hetedik Körzet kiválasztottja, ha jól emlékszem Edmundnak hívják. A srác a gyógynövényes állomásnál bíbelődik, én pedig igyekszem nem tudomást venni róla. Az arcáról áradó riadtsággal továbbra sem vagyok képes megbarátkozni.
Úgy döntök, a balták előtt belekóstolok egy kicsit a kések világába is, csak hogy tudjam, mennyire vagyok tehetséges. Felemelem a legnagyobb kést, ami a kezem ügyébe kerül, de ekkor azon kapom magam, hogy egy izmos kéz markolja a karomat. Magam elé meredek, így felismerem az izmos kar tulajdonosát. Gobo szeméből csak úgy süt a gyűlölet. Szövetségesei ott állnak, szorosan mellette, Lola, Kate, Mason és… a Vámpírgyerek. Ezek szerint tényleg Hivatásos.
-          Szerintem neked most egy másik állomásnál van dolgod – ajándékoz meg egy gyilkos pillantással Gobo. Ez a srác nem hazudtolta meg önmagát a fényképen. Tényleg pszichopata.
-          Persze – hebegem zavartan. – Éppen most jöttem rá, hogy ez nem nekem való. Miközben ezeket a szavakat mondom, valósággal remeg az egész testem.
-          Szeretem, amikor egyet értenek velem az emberek.
Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem reagálok erre a felszólalásra. Ehelyett csendesen a baltákhoz lépek. Elvégre ezért jöttem.
-          Rudi! – üti meg fülemet egy ismerős hang. – Gratulálok. Jó volt nézni, ahogy kiálltál az igazadért. Nem ismételnéd meg ezt a kedvemért?
-          Állj ki te az igazadért a Hivatásosokkal szemben. Kíváncsi vagyok, meddig élnél utána az Arénában. Hány másodpercig?
-          Vedd már lazára a figurát! Hülyülök csak. A világért se kívánnám, hogy megöljön egy vérszomjas Gobo.
-          Tényleg? – fúrom bele tekintetemet a csokoládébarna szempárba.
-          Hát persze, hogy nem! Ezt a megtisztelő feladatot sokkal inkább tartogatom saját magamnak.
-          És ahhoz mondjuk, mit szólnál, ha most elhúznál innen?
-          Nem is tudom – vakargatja állát a fiú. – Mit mondhatnék erre a visszautasíthatatlan és páratlan ajánlatra? Hosszadalmas tűnődés után a válaszom nem.
-          Szuper. Akkor engedd meg, hogy én húzzak el?
-          Nyugodtan – legyint egyet Jerome. – Ma legalább ezt is megteheted. Nem, mint tegnap, amikor majdnem kinyírt a csajod.
-          Nem tudsz te arról semmit – közelítek a srác felé.
-          Persze, hogy nem. Mit is tudnék? Azt tudom, amit láttam. Egy srácot a Játékmesterek mentenek meg egy csajtól. Echte macsó.
-          Na, szerintem én tényleg lépek.
-          Erre semmi szükség – int a levegőbe Jerome. – Gyakorolgass nyugodtan! Hátha lesz egy kis sikerélményed az Arénában, az előtt, hogy elvágom a torkodat.
A fiú sarkon fordul, és már itt sincs. Szívesen utána kiáltanék valamit, de ekkor emlékeztetem magam Mark tanácsára, miszerint akkor járok jól, ha nagy ívben szarok a srác fejére. Most a csapdakészítőnél csoportosuló kiválasztottakat kezdi el boldogítani jelenlétével. Ennek határozottan örülök, mert most végre lehetőségem nyílik azzal foglalkozni, amiért első sorba idejöttem: a baltákkal.
Felkapom az első, kezem ügyébe kerülő baltát, majd elhajítom. A balta nagy sebességgel indul el, de félúton megáll. Kicsivel nagyobb lendület, és jó lesz – suhan át az agyamon, majd rögtön nyúlok is az új fegyver után. Ez valamivel kisebb az előzőnél, de talán egyelőre ez lesz a legideálisabb a számomra. Csak amíg szokom ezt az egészet.
Újra erőt veszek magamon, kezemet hátra húzom, és – az előzőnél jóval nagyobb lendületet véve – elhajítom a fegyvert, ami ezúttal egyenesen száll. Egyenes ívben, mintha nem hatna rá a gravitáció ereje. Aztán… egyenesen elszáll a bábu felett.
Egyszer rövid lett a dobás, utána pedig túlment. Harmadszorra az arany középút kell, hogy következzen, vagyis a telitalálat a bábu szívébe.
Kezembe veszem a harmadik baltát is. Az elsőnél valamivel kisebbet, a másodiknál valamivel nagyobbat. Csak a miheztartás végett döntök úgy, hogy az arany középutat választom.
Kezemet hátra lendítem, jobban, mint először, de mégsem annyira, mint másodszor. A kettő között.
Már nézni sem merem, hol fog landolni végül a balta. Íve most nem olyan egyenes, mint a második próbálkozásom, de az sem mondható el róla, hogy lefele tart. Egy kicsit, mintha inkább a magasba törne, persze nem annyira, hogy az gondot okozzon. Szép, egészséges mértékben csak. Magasra törése érthető a számomra, hiszen itt a célja mindenkinek közös: magasra törni, és nyerni. Pontosabban túlélni.
A balta egyre csak ível felfelé. Felfelé a biztos sikerhez. Ennek ellenére a bábuval mégis egy vonalban marad, egy bizonyos pontig… amikortól is ugyanis egyenesen elrepül a bábu feje felett.
-          A francba! – csattanok fel, majd felkapok egy másik baltát, és indulatosan a földhöz vágom. Mondanom sem kell, hogy nem talál. Jó barátom, a gravitáció most sem hagyott cserben.
-          Mániás depresszió? – csapja meg a kérdés a fülemet. Mi van? Hallucinálok? Ijedten kapom oldalra a fejemet, mire két mogyoróbarna szem mered vissza rám, amit mintha már láttam volna valahol.
-          Húzzál vissza, ahol eddig voltál! – dörrenek rá Edmundra – Hagyj gyakorolni!
Újabb baltát emelek meg, hogy a bábu szívébe vágjam, ezúttal ténylegesen, Edmund azonban gyengéden visszafogja a kezemet.
-          Semmi probléma nincs ezzel. Nekem is ez van – túr bele sötétbarna hajába.
-          Nem értem, hogy miről hadoválsz itt összevissza, az viszont biztos, hogy nekem gyakorolni kell. Ha te olyan profi vagy, hogy csak pofázni jársz ide, akkor gratulálok…
-          Messze vagyok én a profitól – jelenti ki nyugodt hangon a fiú. – A profizmus helyett viszont van másom.
-          Képességed, hogy addig dumálj az ellenfél fülébe, amíg az öngyilkos lesz?
-          Nem, annál sokkal jobb – vigyorodik el a fiú. – Képes vagyok hasznot húzni a betegségemből.
-          A mániás depresszióból? – veszem nyugodtabbra hangszínemet.
-          Abból ám – húzza kaján vigyorra száját a fiú, majd mellém lép. – Minden érzelmemet, de leginkább minden dühömet beleadom. Felidézek minden rossz emléket, ami engem ért életem során, aztán hirtelen lecsapok!
-          Megmutatod? – adom át a helyet automatikusan a fiúnak. Edmund oda lép, majd megemel egy baltát. Arca elvörösödik, majd belilul. Szemében a harag, bánat és kétségbeesettség érzése, valamint a rettenet ül. Lazán hátra lendíti baltáját, majd messzire hajítja. A fegyver egyenes ívben repül… és egyenesen a bábu szívében landol.
-          Érted már?
-          Próbálom érteni. De egyébként jól vagy?
-          Rá se ránts arra, hogy én hogy vagyok – legyint egyet a fiú. – Gyere, és próbáld ki te is.
Merészen, minden bátorságomat beleadva lépek újra a baltákhoz, és megragadok egyet. Az utolsót, ami az asztalon van. Most ebben minden benne lesz. Az űr, amit a Dorothyval való szakítás hagyott bennem. Az a sok megalázás, amit tőle kaptam. A harag, a bosszúvágy, de legfőképpen a kiszolgáltatottság érzése az Andrew-val való balhé után. A meglepettség, amikor ugyanez a fiú önként jelentkezett helyettem, és az összezavarodottság amiatt, hogy biztosított támogatásáról. A szégyen és a stressz keveréke, miután Dorothy széttépte a ruhát. A félelem, amit a Jeromemal való balhé megérkezéskor, valamint a bevonulás előtti szóváltás váltott ki belőlem. Az érzés, hogy Dorothy nem akar szövetkezni velem, valamint a lány féltése, hogy a Vámpírgyerek bizony rá fog vadászni. A rettenet az után, hogy Dorothy fegyvert fogott a fejemhez, és – nem utolsó sorban – az apám váratlan felbukkanása okozta döbbenet. Kezem éppen lendülne előre, amikor…
-          Mindent bele, Rudi! Mellette még nem suhant el. Látni akarjuk azt is.
Nem gondolkozom, egyszerűen a hang irányába fordulok, és – tizenhat évem minden fájdalmát beleadva – a fiú felé hajítom a baltámat. Az események pedig hirtelen felgyorsulnak körülöttem. A balta egyenes ívben repül előre, célpontom sokkos állapotban lévő arca felé. A srác viszont az utolsó pillanatban arrébb ugrik, így a balta épp, hogy nem súrolja az arcát. A balta egyenesen száguld tovább, de ekkor már nem vagyok képes követni az események láncolatát.
A következő kép, ami a szemem elé tárul, az a földön fekvő, vérben úszó Lola, akinek fejéből valami kikandikál. Az én baltám.           
              
 

2018. augusztus 18., szombat

9. rész

Sziasztok. Az új részben kiderül, hogyan folytatódik az első edzésnap. Jó olvasást! Kommenteket, véleményeket várok!
Brandan

***

Sokkos állapotban próbálom felfogni azt, ami körülöttem zajlik: lelépek egy kicsit edzeni, hogy kieresszem a gőzt a lakosztályban eluralkodó feszültség miatt. Aztán egy idióta, aki egyébként a véremre pályázik, belém köt, most pedig itt állok szemben azzal a lánnyal, aki nem sokkal ezelőtt az életénél is jobban szeretett. Ez a lány most itt áll, szemben vele, kezében egy kibiztosított pisztollyal, amit a homlokomhoz szegez.
-          Dorothy…
-          Kussolsz! – csattan fel a lány. Szemében gyűlölet ül, amint az arcomat fürkészi. – Soha nem táncolnék veled! Felfogtad? SOHA!
-          Az csak egy ártatlan…
-          SOHA! – mennydörgi a lány, így kénytelen vagyok csendben várni az ítéletet. Dorothy továbbra se tágít a lelövésemtől.
Az egész teremben dermedt csend lesz úrrá. Szemem sarkából rálátok a Hetes srácra, akinek tekintetéből egyértelműen az tükröződik, hogy nem helyes, ami itt történik. Milyen kár, hogy nem emlékszem a nevére, pedig külön megjegyeztem magamnak…
A fiú néhány másodpercig még hosszasan vizslat, majd mintha megemelné lábát, hogy a segítségemre siessen.
-          Nem mozdul, vagy szitává lövöm! – harsogja Dorothy, miközben a továbbra is a fejemhez szegezi a fegyvert. Néha nem tudom, mi lenne a rosszabb. Az idióta Jerome keze között meghalni, akinek minden vágya, hogy holtan lásson, vagy annak a lánynak a keze által, akivel éveken át a világ legboldogabb embere voltam.
-          Gondolkozzunk logikusan – szólal meg egy vékony, de egyértelműen fiúhoz tartozó hang. – Ha megöli, az nekünk csak jó. Eggyel kevesebb ellenfél.
Az egész teremben hatalmas ricsaj lesz úrrá. Még egyesek a megölésemért kampányolnak, mások arra próbálják rábírni a társaságot, hogy ez nem lenne helyes út.
-          Fogd fel, hülyegyerek, hogy én akarom megölni! Minél több embert megölhetek, annál jobb – üti meg a fülemet a hang. Kétségtelen, hogy egy Hivatásoshoz tartozik. A mondandója ellenére örülök, hogy mellettem van, mivel a szemem előtt jelen pillanatban egyetlen cél lebeg, ami sokkal inkább ennek az edzésnek a túlélése, mintsem a viadalé.
-          KUUUUSSS! – ordítja Dorothy, majd véletlenszerűen elereszt néhány lövést a levegőbe.
-          Elég! – hallok egy hangot a távolból, majd pedig azon kapom magam, hogy senki sem tart már fegyvert a fejemhez. Ezt követően pedig egy hatalmas puffanást hallok. Megfordulok, és ekkor látom, hogy Dorothy a földön fekszik, mögötte pedig egy Játékmester áll, és ráncigálja az eszméletlen testet.
-          Mit képzel? – rontok neki a férfinak, aki azonban ökölbe szorítja a kezét, és lazán az orromba bokszol. Elterülök a földön. Azt hiszem, eszméletemnél vagyok, de félek kinyitni a szememet, mert úgy érzem, igen fájdalmas lenne.
-          Életben vagy még?
Ennek a kérdésnek a hatására ösztönösen tágra nyitom szememet, ami valósággal lángol a fájdalomtól, de nem tud érdekelni. Tekintetemet megmentőm tekintetébe mélyesztem, az ismerős, csokoládébarna szempárba.
-          Megmaradsz, vagy kerítsek neked egy papot? – kérdezi a srác.
Hogy van mersze ilyeneket kérdezni? Felugrok, majd – ökölbe szorított kézzel – Jerome felé ütök, egyenesen az orrára célozva, elvétem azonban az ütést, és a nagy erőkifejtéstől orra esek.
-          Dögölj meg, Jerome! – üvöltöm torkom szakadtából, és nem tud érdekelni, hogy feltehetőleg az összes kiválasztott engem néz. Nem csak Dorothy akar megölni, hanem ez a srác is. De egy percig se higgye, hogy hagyni fogom neki.
Ebben a pillanatban egy izmos kéz ragadja meg a karomat, és egész testemet húzza a földön, én pedig csak üvöltök, ahogy az a torkomon kifér.
-          Engedj el, te barom! Szétrúgom a segged! Szétrúgom…
-          Azt kötve hiszem – érkezik a válasz. Felülök, így látom, hogy Mark volt az, aki kirángatott az edzésről. – Azt azért lásd be, hogy annak ellenére, hogy csak fél kezem ép, szép munkát végeztem.
-          Mit akarsz?
-          Mi mindent is akarok? – vakarja meg a homlokát Mark  –Mondjuk két olyan mentorált, akikből nem lesz nevezetesség a botrányaik miatt már az első edzésnapon, egész hasznos lenne. Mit gondolsz?
-          Visszamehetnék?
-          Amíg idegállapotban vagy, biztos nem.
-          Már lenyugodtam.
-          Ha tényleg így van, miért titkolod ilyen hevesen?
Belenézek Mark türkizkék szemébe, amiben most harag helyett megértést vélek felfedezni.
-          Át tudom érezni a helyzeteteket, Rudolf.
-          Ó, tényleg?
-          Tényleg – teszi a vállamra csonkját a férfi. Azt hiszem, hogy ezt a kezét használja, amikor valakit meg akar nyugtatni. – Abszolút megértem, hogy milyen az, amikor a nyakadba szakad ez az egész viadal dolog, aztán pont a tulajdon körzettársad tör az életedre. Én is hasonlóan reagáltam volna.
-          Ha tényleg így gondolod, miért rángattál ki?
-          Azért, hogy megmentselek saját magadtól – válaszolja nyugodt hangon.
-          De megértesz?
-          Megérteni megértelek, persze. Az természetesen más tészta, hogy ezt a viselkedést egyikőtök sem engedheti meg magának a továbbiakban. Dorothy nem fog többé cseszegetni, azt garantálom, a Jerome gyerekről meg kattanj le!
-          Szerinted rá vagyok kattanva? – teszem sértődötten csípőre a kezem.
-          Ne forgasd ki a szavaimat, tudod, hogy értem. Ne foglalkozz vele! Szard le, amit mond! Oké?
-          Megpróbálom – sóhajtok fel keservesen.
-          Az most kevés, hogy csak megpróbálod. Szóval úja kérdezem. Oké?
-          Oké.
-          Helyes! – veregeti meg a hátamat Mark. – Tudtam, hogy veled lehet normálisan tárgyalni. El ne feledd, amiket mondtam!
-          Mark! – kiáltok rá a stylistomra, mivel úgy érzem, lezártnak tekinti a beszélgetést.
-          Parancsolsz?
-          Dorothy hol van most?
-          Dorothy szerzett egy szép kis fejsérülést, de leápolták, úgyhogy már visszament.
-          Oké.
 Ezzel úgy érzem, Mark kielégítő választ adott, és elindulok vissza az edzőterembe.
-          Rudolf! – szól utánam Mark. – Normálisan!
Felmutatom hüvelykujjamat a férfinak, így jelezve, hogy számíthat rám, majd az edzőterem felé veszem az irányt. A szememet kínzó fájdalom mostanra elmúlt, így újra tettre kész vagyok a viadalra való gyakorláshoz. Dorothyt és Jerome-ot kerülni, ha odajönnek, nem reagálni rájuk, és minden visszavágás nélkül tovább állni – ezek azok az aranyszabályok, amiknek ha megfelelek, garantáltan biztosítva lesz a sikerem.
Belépek az edzőterembe, és úgy teszek, mintha reggel lenne, és most érkeznék meg – ezzel elfelejtve minden rosszat, ami eddig történt.
Tekintetemmel végig rohanok a különböző állomásokon. Gyógynövénytan. Nem érdekel, hiszen a Kapitólium úgy is mérgezetté teszi azt, aminek mérgezettnek kell lennie. A balták is hidegen hagynak, mivel egy előző életemben tett látogatás során nem arattam elsöprő sikert az állomásnál, ahogy a lövészetnél sem.
-          Nekem valami teljesen új kell. A csapdaállítás a tökéletes választás!
Az állomásnál az első dolog, ami szemet szúr, az mintha egy nagy háló lenne. Milyen logikus – egy jó minta az ügyetlenebb kiválasztottaknak, hogy ők is tudják, milyen, pontosabban mihez hasonló csapdát kell készíteniük. De apropó! Hiszen az a csapda nem üres, hanem egy tizenöt év körüli srác van benne. Bőre olyan fehér, mint… mint a vámpírbőr. Nem véletlenül, hiszen ő a Vámpírgyerek személyesen.
Ahogy jobban megnézem, észreveszem, hogy a srác nem saját magát ejtette csapdába, hanem valaki ott áll csapda mellett. Egy hosszú, barna, kiengedett hajú lány, akinek smaragdzöld szeme csillog a neonfényben.
-          Engedj ki, te beteg ribanc! Normális vagy? – üvöltözik a hálóba zárt srác.
-          Sajnálom! – szipogja Dorothy. – Én tényleg… nem akartam.
-          Nekem te ne dumáljál! – folytatja az ordítozást a fiú még az után is, hogy Dorothy kioldozta. – Béna ribanc vagy!
-          Nem tehetek róla, hogy olyan jól sikerült a csapda, hogy belesétáltál.
-          Miről nem tehetsz, te? Majd pont te, miről nem tehetsz? Majd pont egy ilyen ribanc nem tehet valamiről, aki ki akarja nyírni a körzettársát!
Ökölbe rándul a kezem, de emlékeztetem magamat arra, hogy újonnan távol tartom magam minden ügytől, ami Dorothyt minimálisan is érinti.
-          Sajnálom – szipogja Dorothy. Hangja ezúttal kétségbeesett.
-          Nem szükséges ez – teszi csípőre kezét a Vámpírgyerek.
-          Mégis mi?
-          A sírás. Sírtál volna akkor, amikor csapdába ejtettél.
-          Igazad van – erőltet mosolyt az arcára Dorothy. – Ami történt, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni. A legjobb továbblépni.
-          A Nyolcadikban ez biztos ilyen egyszerű.
-          Miért, a Harmadikban milyen? Nagyszerű? –p róbálja humorral oldani a feszültséget Dorothy, a Vámpírgyerek azonban továbbra is merev és hajthatatlan marad.
-          Tudod, mi történik nálunk az ilyen ribancokkal?
Dorothy nem tudja, mi lenne a helyes válasz erre a kérdésre, ezért csak bambán néz maga elé, a Vámpírgyerek viszont választ ad saját kérdésére.
-          Kinyírják őket, kegyetlen módon. Kerékbe törik, elevenen megnyúzzák, elégetik, lovakkal széttépik őket – igazít egyet barna haján a srác. – Ami pedig engem illet, én hagyománytisztelő vagyok. Ugye megértesz? Elvégre mindenki a saját körzetét képviseli, vagy nem?
-          Mit akarsz ezzel mondani?
-          Annyit, ribikém, hogy ha még nem búcsúztál el a szeretteidtől, ha egyáltalán vannak olyanjaid, akkor tedd meg gyorsan, mert most garantálom neked, hogy gondoskodni fogok arról, hogy a lehető legkínkeservesebb módon halj meg, ami csak létezik!