Brandan
***
5.30
– ezt mutatja az órám. Még bőven odébb van a kelés ideje, én viszont képtelen
vagyok aludni. Dorothyn jár az eszem, valamint azon, hogy az az idióta hogy
volt képes megfenyegetni a lányt. Tudhatná, hogy nem direkt tette, amit tett.
Felfoghatná ezt az egészet tanulópénzként, hogy az Arénában ne kövessen el
hasonló hibákat.
Kiráz
a hideg ettől az egésztől. Ez a srác feltehetőleg csatlakozni fog a
Hivatásosokhoz. Nincsenek érzelmei, az egyetlen, ami motiválja az az, hogy
minél több emberéletet kioltson a lehető legkegyetlenebb módon, hogy körzete
büszke legyen rá. Rájuk ezért büszkék. És
Dorothyt egy ilyen ember fenyegette meg.
Próbálom
elhessegetni ezeket a gondolatokat. Dorothy
ellenség. Nem kellek neki, tönkretette a szerelmünket szimbolizáló ruhát
is. Ha valaki levadássza őt, az nekem csak jó: eggyel kevesebb ellenfél.
A
hűtőhöz lépek, hogy valami finom reggelit varázsoljak elő magamnak. Éppen
nyitnám ki az ajtót, amikor…
-
Hiába
nézegeted Üres – döbbenten kapom fejemet az asztal felé. Mark ül ott. Baljós,
türkizkék szeme nem sok jóról árulkodik. – A drágalátos kísérőtök fontosabbnak
találta, hogy sminkcuccokat és körömlakkokat rendeljen. Csak éppen a kajáról
feledkezett meg.
-
Ez
fantasztikus – telepedek le stylistom mellé. – És akkor most mit fogunk enni?
-
Már
küldtem utórendelést, hamarosan megérkezik – válaszolja a férfi.
-
Rendes
tőled.
-
Mivel
én se tervezek éhen halni.
-
Mi
van Dorothyval? – váltok témát.
-
Látom,
mennyire tartod magad a megállapodásunkhoz, hogy nem érdeklődsz iránta.
-
Ja,
bocs – emelem védekezően magam elé a kezemet. – Azt hittem, kérdezni azért
lehet róla.
-
Kihagyja
a mai edzést. Megviselték a tegnap történtek.
-
Képzelem,
mennyire. Ha ő ki van borulva, akkor mit mondjak én?
-
Ne
mondj semmit, az lesz a legjobb.
-
Ki
is tört kinek az életére? Frissítsd fel az emlékeimet, mert ez nincs meg
kristálytisztán!
-
Richard
az övére. A srác, aki Hivatásos – jegyzi meg Mark, amitől újra eluralkodik
rajtam a pánik. A Vámpírgyerek Hivatásos.
Jobb nem is lehetne… Mielőtt azonban engednék érzelmeimnek, újra emlékeztetem
magamat arra, hogy Dorothy az ellenségem.
-
De
akkor csak két edzésen fog részt venni.
-
Jó
is lenne – túr bele barna hajába a férfi. – Az első edzésnap volt számára az utolsó.
-
Miért?
Szerintem holnap már edzhetne, vagy nem?
-
Te
valamikor nagyon durván félre lettél tájékoztatva, Rudolf. Két edzésnap van
Két
edzésnap? Ez csak is valami félreértés lehet.
-
Kettő?
– hebegem.– De eddig…
-
Az
eddig az addig volt, amíg Katniss Everdeen ki nem robbantotta a felkelést,
amiben az összes körzet részt vett. Ezért bűnhődtök most.
-
Ez
nem igazság – pattanok fel a székemről.
-
Ne
nekem mondd. Menj a Kapitóliumba reklamálni, de feltétlenül vigyél magaddal egy
táskát, hogy legyen miben hazahoznod a levágott fejedet.
Indulatosan
tolom be magam után a székemet.
-
Elmentem
edzeni –mormogom.
-
Nagyon
helyes! És ne feledd azt, amit megbeszéltünk! Jerome tabu.
Bólintással
jelzem Marknak, hogy meg fogom tartani tanácsát, majd pedig az edzőterem felé
veszem az irányt. Úgy döntök, a pisztolyokat békén hagyom, úgy sem lehet őket
használni az Arénában. Az energiát sokkal inkább akarom a baltahajításba
belefektetni, amin úgy is bőven van mit gyakorolnom ahhoz, hogy egyáltalán
jónak lehessen nevezhető a legnagyobb jóindulattal.
A
terembe csak egy fiú van rajtam kívül. A Hetedik Körzet kiválasztottja, ha jól
emlékszem Edmundnak hívják. A srác a gyógynövényes állomásnál bíbelődik, én
pedig igyekszem nem tudomást venni róla. Az arcáról áradó riadtsággal továbbra
sem vagyok képes megbarátkozni.
Úgy
döntök, a balták előtt belekóstolok egy kicsit a kések világába is, csak hogy
tudjam, mennyire vagyok tehetséges. Felemelem a legnagyobb kést, ami a kezem
ügyébe kerül, de ekkor azon kapom magam, hogy egy izmos kéz markolja a karomat.
Magam elé meredek, így felismerem az izmos kar tulajdonosát. Gobo szeméből csak
úgy süt a gyűlölet. Szövetségesei ott állnak, szorosan mellette, Lola, Kate, Mason
és… a Vámpírgyerek. Ezek szerint tényleg
Hivatásos.
-
Szerintem
neked most egy másik állomásnál van dolgod – ajándékoz meg egy gyilkos
pillantással Gobo. Ez a srác nem hazudtolta meg önmagát a fényképen. Tényleg
pszichopata.
-
Persze
– hebegem zavartan. – Éppen most jöttem rá, hogy ez nem nekem való. Miközben
ezeket a szavakat mondom, valósággal remeg az egész testem.
-
Szeretem,
amikor egyet értenek velem az emberek.
Azt
hiszem, az lesz a legjobb, ha nem reagálok erre a felszólalásra. Ehelyett
csendesen a baltákhoz lépek. Elvégre
ezért jöttem.
-
Rudi!
– üti meg fülemet egy ismerős hang. – Gratulálok. Jó volt nézni, ahogy kiálltál
az igazadért. Nem ismételnéd meg ezt a kedvemért?
-
Állj
ki te az igazadért a Hivatásosokkal szemben. Kíváncsi vagyok, meddig élnél
utána az Arénában. Hány másodpercig?
-
Vedd
már lazára a figurát! Hülyülök csak. A világért se kívánnám, hogy megöljön egy
vérszomjas Gobo.
-
Tényleg?
– fúrom bele tekintetemet a csokoládébarna szempárba.
-
Hát
persze, hogy nem! Ezt a megtisztelő feladatot sokkal inkább tartogatom saját
magamnak.
-
És
ahhoz mondjuk, mit szólnál, ha most elhúznál innen?
-
Nem
is tudom – vakargatja állát a fiú. – Mit mondhatnék erre a visszautasíthatatlan
és páratlan ajánlatra? Hosszadalmas tűnődés után a válaszom nem.
-
Szuper.
Akkor engedd meg, hogy én húzzak el?
-
Nyugodtan
– legyint egyet Jerome. – Ma legalább ezt is megteheted. Nem, mint tegnap, amikor
majdnem kinyírt a csajod.
-
Nem
tudsz te arról semmit – közelítek a srác felé.
-
Persze,
hogy nem. Mit is tudnék? Azt tudom, amit láttam. Egy srácot a Játékmesterek
mentenek meg egy csajtól. Echte macsó.
-
Na,
szerintem én tényleg lépek.
-
Erre
semmi szükség – int a levegőbe Jerome. – Gyakorolgass nyugodtan! Hátha lesz egy
kis sikerélményed az Arénában, az előtt, hogy elvágom a torkodat.
A
fiú sarkon fordul, és már itt sincs. Szívesen utána kiáltanék valamit, de ekkor
emlékeztetem magam Mark tanácsára, miszerint akkor járok jól, ha nagy ívben
szarok a srác fejére. Most a csapdakészítőnél csoportosuló kiválasztottakat
kezdi el boldogítani jelenlétével. Ennek határozottan örülök, mert most végre
lehetőségem nyílik azzal foglalkozni, amiért első sorba idejöttem: a baltákkal.
Felkapom
az első, kezem ügyébe kerülő baltát, majd elhajítom. A balta nagy sebességgel
indul el, de félúton megáll. Kicsivel
nagyobb lendület, és jó lesz – suhan át az agyamon, majd rögtön nyúlok is
az új fegyver után. Ez valamivel kisebb az előzőnél, de talán egyelőre ez lesz
a legideálisabb a számomra. Csak amíg szokom ezt az egészet.
Újra
erőt veszek magamon, kezemet hátra húzom, és – az előzőnél jóval nagyobb
lendületet véve – elhajítom a fegyvert, ami ezúttal egyenesen száll. Egyenes
ívben, mintha nem hatna rá a gravitáció ereje. Aztán… egyenesen elszáll a bábu
felett.
Egyszer rövid lett
a dobás, utána pedig túlment. Harmadszorra az arany középút kell, hogy következzen,
vagyis a telitalálat a bábu szívébe.
Kezembe
veszem a harmadik baltát is. Az elsőnél valamivel kisebbet, a másodiknál
valamivel nagyobbat. Csak a miheztartás végett döntök úgy, hogy az arany
középutat választom.
Kezemet
hátra lendítem, jobban, mint először, de mégsem annyira, mint másodszor. A kettő között.
Már
nézni sem merem, hol fog landolni végül a balta. Íve most nem olyan egyenes,
mint a második próbálkozásom, de az sem mondható el róla, hogy lefele tart. Egy
kicsit, mintha inkább a magasba törne, persze nem annyira, hogy az gondot
okozzon. Szép, egészséges mértékben csak.
Magasra törése érthető a számomra, hiszen itt a célja mindenkinek közös:
magasra törni, és nyerni. Pontosabban
túlélni.
A
balta egyre csak ível felfelé. Felfelé a biztos sikerhez. Ennek ellenére a
bábuval mégis egy vonalban marad, egy bizonyos pontig… amikortól is ugyanis
egyenesen elrepül a bábu feje felett.
-
A
francba! – csattanok fel, majd felkapok egy másik baltát, és indulatosan a
földhöz vágom. Mondanom sem kell, hogy nem talál. Jó barátom, a gravitáció most
sem hagyott cserben.
-
Mániás
depresszió? – csapja meg a kérdés a fülemet. Mi van? Hallucinálok? Ijedten kapom oldalra a fejemet, mire két
mogyoróbarna szem mered vissza rám, amit mintha már láttam volna valahol.
-
Húzzál
vissza, ahol eddig voltál! – dörrenek rá Edmundra – Hagyj gyakorolni!
Újabb
baltát emelek meg, hogy a bábu szívébe vágjam, ezúttal ténylegesen, Edmund
azonban gyengéden visszafogja a kezemet.
-
Semmi
probléma nincs ezzel. Nekem is ez van – túr bele sötétbarna hajába.
-
Nem
értem, hogy miről hadoválsz itt összevissza, az viszont biztos, hogy nekem
gyakorolni kell. Ha te olyan profi vagy, hogy csak pofázni jársz ide, akkor
gratulálok…
-
Messze
vagyok én a profitól – jelenti ki nyugodt hangon a fiú. – A profizmus helyett
viszont van másom.
-
Képességed,
hogy addig dumálj az ellenfél fülébe, amíg az öngyilkos lesz?
-
Nem,
annál sokkal jobb – vigyorodik el a fiú. – Képes vagyok hasznot húzni a
betegségemből.
-
A
mániás depresszióból? – veszem nyugodtabbra hangszínemet.
-
Abból
ám – húzza kaján vigyorra száját a fiú, majd mellém lép. – Minden érzelmemet,
de leginkább minden dühömet beleadom. Felidézek minden rossz emléket, ami engem
ért életem során, aztán hirtelen lecsapok!
-
Megmutatod?
– adom át a helyet automatikusan a fiúnak. Edmund oda lép, majd megemel egy
baltát. Arca elvörösödik, majd belilul. Szemében a harag, bánat és
kétségbeesettség érzése, valamint a rettenet ül. Lazán hátra lendíti baltáját,
majd messzire hajítja. A fegyver egyenes ívben repül… és egyenesen a bábu szívében
landol.
-
Érted
már?
-
Próbálom
érteni. De egyébként jól vagy?
-
Rá
se ránts arra, hogy én hogy vagyok – legyint egyet a fiú. – Gyere, és próbáld
ki te is.
Merészen,
minden bátorságomat beleadva lépek újra a baltákhoz, és megragadok egyet. Az
utolsót, ami az asztalon van. Most ebben minden benne lesz. Az űr, amit a
Dorothyval való szakítás hagyott bennem. Az a sok megalázás, amit tőle kaptam.
A harag, a bosszúvágy, de legfőképpen a kiszolgáltatottság érzése az Andrew-val
való balhé után. A meglepettség, amikor ugyanez a fiú önként jelentkezett
helyettem, és az összezavarodottság amiatt, hogy biztosított támogatásáról. A
szégyen és a stressz keveréke, miután Dorothy széttépte a ruhát. A félelem,
amit a Jeromemal való balhé megérkezéskor, valamint a bevonulás előtti
szóváltás váltott ki belőlem. Az érzés, hogy Dorothy nem akar szövetkezni
velem, valamint a lány féltése, hogy a Vámpírgyerek bizony rá fog vadászni. A
rettenet az után, hogy Dorothy fegyvert fogott a fejemhez, és – nem utolsó
sorban – az apám váratlan felbukkanása okozta döbbenet. Kezem éppen lendülne
előre, amikor…
-
Mindent
bele, Rudi! Mellette még nem suhant el. Látni akarjuk azt is.
Nem
gondolkozom, egyszerűen a hang irányába fordulok, és – tizenhat évem minden
fájdalmát beleadva – a fiú felé hajítom a baltámat. Az események pedig hirtelen
felgyorsulnak körülöttem. A balta egyenes ívben repül előre, célpontom sokkos
állapotban lévő arca felé. A srác viszont az utolsó pillanatban arrébb ugrik,
így a balta épp, hogy nem súrolja az arcát. A balta egyenesen száguld tovább,
de ekkor már nem vagyok képes követni az események láncolatát.
A
következő kép, ami a szemem elé tárul, az a földön fekvő, vérben úszó Lola,
akinek fejéből valami kikandikál. Az én baltám.