15. rész

Mereven nézem a kivetítőn lejátszódó jelenetet, de nem vagyok képes ép ésszel mérlegelni azt, amit látok. És ez nem merül ki annyiban, hogy Caesar Flickerman a körzettársam mellét szorongatja – nem, ez ennél sokkal több. Ez ugyanis a lány kérésére történt, ő tárta szét kebleit a műsorvezető előtt, hogy megfeleljen annak a szerepnek, amit Mark rásózott.

-          Szép – vihog fel Caesar cseppet sem idegesítően. – Minden szilikon nélkül!

-          Miért használjak szilikont, ha így is egy ellenállhatatlan szexbomba vagyok? – tör elő egy erőltetett kacaj Dorothyból, mire a közönség is újabb tapsviharral reagál. Tetszik neki z alakítása.

-          Az biztos, Miss Quincey! – kiált fel Caesar. – És hány hímneműnek nyílt eddig lehetősége átélni azt a csodát, amit most nekem?

-          Nem az számít, hogy hányan élték át a múltban, hanem hogy hányan szeretnék átélni a jövőben. Mentsenek ki az Arénából! Támogassanak! Amennyiben közelebbről is szeretnének megismerkedni ezekkel! – tárja szét a lány ismét a kebleit, és biztosra veszem, hogy az összes létező kamera a két nagyra nőtt mellbimbót mutatja.

-          Ez csodálatos! – ámuldozik Caesar.

-          Az a probléma, kis műsorvezetőm – cirógatja végig Dorothy a férfi arcát – ,hogy most búcsút kell vennünk egymástól. Csak rajtad áll, hogy mennyi időre.

Dorothy feláll, és meghajol, a közönség pedig újból tapsolni kezd, a smaragdzöld szempárból pedig sugárzik a büszkeség. Elérte, amit akart. Megszerették. Most én következek.

-          Rudolf Steiner! –üti meg a fülemet a rekedt, női hang, ezért megpróbálok úrrá lenni a Dorothy interjúja okozta sokkon. Azt csinál, amit akar, nem vagyunk egy pár. Győzni jött, és ezért mindent megtesz, ahogy nekem is mindent meg kellene tennem.

Veszek egy mély lélegzetet. Semmi pánik, minden flottul fog menni. Csak, mint a Markkal való gyakorlásnál. Érzéketlen pszichopata vagyok, aki imád ölni. Csak, mint Kate. Csak, mint Mason. Csak, mint Gobo. Csak, mint Andrew.

Lelkem nyugalmával lépek fel a színpadra, a közönség azonban nem köszönt akkora kirobbanó tapssal, mint az eddigi kiválasztottakat. Csak semmi pánik. Majd megszeretnek, ha megismerik a bennem rejlő pszichopatát.

-          Rudolf! Micsoda váratlan fordulat! – harsan fel Caesar. – Megérkeztél te is?

-          Csak annyira váratlan, mintha most szépen kést állítanék a torkodba, Caesar – jegyzem meg az orrom alatt, de hamar belátom, hogy nagy hiba volt. Ez a kijelentés ugyanis sokkal inkább hasonlított egy szerencsétlen védekezésének, mintsem egy pszichopata fenyegetésének.

-          Értem! Mesélnél nekünk arról, mit vársz a viadaltól?

Most légy okos, Rudolf. Vegyél elő mindent, amit Márk tanított! Legyél pszichopata… kegyetlen gyilkos, akinek szenvedélye az ölés!

-          Vérontást várok! – harsanok fel diadalittasan, a várt reakció a közönség részéről azonban elmarad.

-          Tehát egy vérbeli gyilkossal állunk szemben – folytatja Caesar. – Kifejtenéd nekünk ezt esetleg bővebben is?

-          Halál az összes ellenfélre! Nincs kegyelem! Gyilkolni jó! – sorolom a stylistom dogmáit. – A halál felüdülés! Nincs olyan, hogy ellenfél – csuklik el a hangom. – Olyan van, hogy áldozat, aki…

-          Azt hiszem, Rudolf, hogy már eléggé bemutatkoztál – röhög fel Caesar. – Emberek, szeretik ezt a kegyetlen gyilkost?

A közönség részéről nem érkezik semmi pozitív megerősítés, csupán lekicsinylő pillantásokat zsebelek be magamnak.

-          Nem tudom, hogy önök hogy vannak vele, de engem Mr Steiner egyáltalán nem győzött meg. Jól mondom, emberek?

A Kapitólium népe most bezzeg kurjongat. Nem vagyok képes ép ésszel felfogni, mi ez az egész. Flickerman idáig, kivétel nélkül, a kiválasztottak mellett volt, nem próbálta meg csőbe húzni őket. Akkor velem most miért csinálja ezt? Vagy tényleg ennyire rosszul játszottam volna a pszichopatát?

-          Azt javaslom, emberek – kiált újból a mikrofonba a műsorvezető – hogy tekintsünk meg egy felvételt, ami alapján megtudhatjuk, hogy mi igaz Mr. Steiner pszichopataságából! Egyet értenek?

Az önálló gondolatokkal nem rendelkező tömeg természetesen tapssal biztatja Caesart, amitől a férfi még inkább belelkesül.

-          Akkor most lessük meg, hogy álca vagy valóság-e a pszichopata Rudolf Steiner!

A kivetítőn megjelenik a Kapitólium címere, a háttérben pedig melankolikus zene szól. Csak reménykedni merek abban, hogy nem fognak nagyon lejáratni. A lolás videót nyilván nem rakják be, de például a jelenet, amin szembe szállok Dorothyval, Anastasiával és Markkal, jót tenne a hírnevemnek.

Már az első képkocka után kénytelen vagyok megtenni a szomorú felismerést, hogy azt a felvételt elfelejthetem. Amit ugyanis a kivetítő mutat, az nem a lakosztályunk, hanem az edzőterem. Kétségbeesetten horgasztom le a fejemet. Hogyan mászhatnék ki ebből?

A felvételen az első, akit meglátok, az Dorothy, aki egy hatalmas pisztolyt tart a kezében. Hamarosan magamat is felfedezem a szalagon. Ugye nem komoly, hogy…? Csak nem tették be azt a felvételt.

A horizont leghalványabb reménysugarai is semmissé válnak azonban, amikor megszólalok a felvételen.

-          Szabad a pálya. Célozz egyenesen a közepébe!

-          Nem tudom, hogy vagy vele, de én találtam magamnak egy sokkal szimpatikusabb célpontot.

-          És mi lenne az?

-          A fejed. Én soha nem táncolnék veled! Hiba volt, hogy egyáltalán eszedbe jutott ez a hazugság!

Nem karom újra átélni ezt az egészet, ezért a fülemre tapasztom tenyeremet. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy milyen volt külső szemmel, amikor Dorothy az életemre tört.

-          Előbújhatsz, vége a felvételnek. Lelépett a csúnya fegyveres néni – kezd hangos tapsikálásba Caesar.

-          Erre nem volt joga – súgom oda neki, de a műsorvezető nem úgy néz ki, mint aki különösebben a szívén viseli, hogy mihez van joga, vagy mihez nincs.

-          Hölgyeim és Uraim! – harsan fel diadalittasan. – Az iménti kis felvételen egy pszichopata gyilkost láthattak. Meneküljenek el előle, nagyon veszélyes! Annyira, hogy csak egy gyenge nőnek sikerült az életére törnie! Ritka dolog.

A közönség összes szempárja és a kamerák is az én arcomat vizslatják, én pedig úgy érzem, képtelen vagyok ezt az egészet tovább tűrni. Mi vagyok én? Valami bohóc, aki az arra jó, hogy röhögjön rajta a nép? A legrosszabb, hogy pontosan ismerem erre a kérdésre a választ…

A dühtől forrongva pattanok fel a székemről, majd elhagyom a színpadot. El tudom képzelni, hogy Caesar most miket mondhat rólam. El tudom képzelni azt is, mit szólhat a közönség. Hogy hogy kárörvendhet Dorothy. Hogy kárörvendhet Jerome, aki végre sikeresen bebizonyította, hogy semmit sem érek. Azt érzem, ki akarok futni a világból!

-          Rudolf! – lép oda hozzám Dorothy. – Tartozom neked egy vallomással.

-          Muszáj ezt most? Észrevehetnéd, hogy…

-          Ja, nem. Eszem ágában sincs feltartani téged, csak jó lenne, ha valamire emlékeznél.

-          Hogy a ribancság győzedelmeskedik? Hát valóban, igazad volt…

-          De még mennyire, hogy igazam volt! – tör fel a sátáni kacaj Dorothy torkából. – Caesar Flickerman szíve az enyém, és innentől nyert ügyem van.

-          Sokkal inkább a fasza az, ami a tiéd, de nem akarlak elkeseríteni.

-          Szív, fasz, agy, máj, teljesen mindegy! – tör ki hangos kacagásban a lány. – A támogatása az enyém, érted? A támogatása. Innentől az enyém a világ. Az enyém a győzelem.

-          Ehhez csak gratulálni tudok. Hidd el, hogy ha tudom, hogy ehhez csak a combomat kell szétnyitni…

-          Ja, Rudolf. Mit érsz te el azzal, hogy szétnyitod a combodat? Mi van ott, mégis? Hidd el, találkoztam már azzal, ami ott van, és nem egy nagy dolog. Nem is emlékszem már rá, hogy melyik volt a tiéd a sok közül.

-          Ez egy kicsit sem volt ribancos, amúgy – vonok vállat. Ha Dorothynak ez kell, lehetek ilyen is.

-          Felejthető vagy, érted? Josh sokkal jobb nálad. Daniel is jobb nálad. Egy százéves tata is jobb nálad. Még maga Caesar Flickerman is jobb lenne nálad.

-          Akkor mire vársz még? – csattanok fel dühösen. – Csináltasd vele fel magadat, és már nem is kell menned a viadalra.

Úgy érzem, ez telitalálat volt. Dorothy nem szól semmit, sokkal inkább elvörösödik a dühtől. Már azt hinném, nyert ügyem van, amikor egy hatalmas rúgást érzek, nos… a két combom között, amitől automatikusan a földre rogyok. Pár másodperc múlva arra eszmélek fel, hogy Dorothy már rajtam terpeszkedik. Nem szabad behódolnom neki.

-          Mi van? Másodszorra is az életemre törnél? Hátha téged is megutálnak az emberek.

-          Engem imádnak, mert rajtam van mit. De rajtad mit imádnának, te félresikerült barom? Te beteg állat! Te csótány! Te féreg! – ordítja, miközben egyre csak az arcomat püföli. – Nem vagyok ribanc!

-          Akkor az a  „ha Caesar Flickerman szíve az enyém, nyert ügyem van” hallucináció volt a részemről? – ül ki a vigyor az arcomra. – Csak, mert nekem nagyon valóságosnak tűnt.

-          Pofa be! – vág bele ököllel az orromba Dorothy, amitől ugyan felnyögök, de ez nem számít. Megvédem magam, bármi áron. Éppen magamhoz térnék, amikor Dorothy a ruhája alól hirtelen mozdulattal kést ránt elő. – Nem vagyok ribanc! Felfogtad? És soha nem táncolnék veled!

-          Felfogtam.

-          Kár, hogy ilyen sokáig tartott. Mert most már csak azért is felvágom az ereidet!

-          Dorothy, ne! Emlékezz a…

-          Kussolj! – csattan fel a lány, majd a magasba emeli kését, amivel egyenesen a szívembe készül lesújtani.

-          Veszélyes játékot űzöl, kislány – fogja le egy izmoktól duzzadó kar a lányt. – Az Aréna előtt nem ölhetsz. Ha csak nem akarsz úgy járni, mint ez a szerencsétlen.

Dorothy végre hajlandónak mutatkozik lemászni rólam, így rálátok megmentőm bosszúéhes arcára. Tekintetében ott a gyűlölet, amit irántam érez.

-          Gobo! Micsoda meglepetés!

-          Nyomorék – küld felém egy lesajnáló pillantást a fiú, majd simít egyet haján. – Minden rendben van, kislány? – fordul Dorothyhoz.

-          Szeretném, ha minden rendben lenne, de sajnos nincs – nyafogja Dorothy.

-          Nincs? Ez szomorú. Tudnék valamiben segíteni?

-          Szövetség? – nyújtja Dorothy Gobo felé a karját.

-          Ez nem olyan egyszerű hadművelet ám, cicamica! Azért, hogy közénk tartozz, meg kell felelni a főnöknek.

-          Ki lenne az?

-          Én, személyesen – húzza kaján vigyorra száját a fiú.

-          Ó, igen? És hogyan győzhetném meg a főnökurat?  –tárja szét Dorothy ismét a ruháját. – Mondjuk így?

-          Nem is tudom – mosolyodik el Gobo. – Kezdetnek nem rossz, de nem lettem még meggyőzve.

-          Nem tudom, mit tehetnék?

-          Elmondom – kacsint körzettársamra a fiú. – Győzz meg!

A következő pillanatokban olyan dolgok történnek, amelyekre legszörnyűbb rémálmaimban sem számítottam volna. Dorothy közel lép Gobóhoz, és szenvedélyesen megcsókolja őt, és már is a fiú karjaiban landol.

-          Majd jövünk – néz rám szúrósan Gobo. – Gondolom nem gond, hogy elrabolom a kis körzettársadat egy órácskára. Mernél csak ellentmondani!

A fiú az öltözők felé viszi exbarátnőmet. Így, hátulról nézve szembesülök csak vele, milyen izmos is ő valójában. És én ennek a srácnak nyírtam ki a körzettársát. És most ezzel a sráccal hempereg a barátnőm. Pontosan tudom, hogy nincs értelme utánuk mennem.

Továbbra se vagyok képed felfogni, hogy adhatta Dorothy ennyire le a lécet. A Josh-dolgot így, utólag, még valamennyire megértem. Szexéhes volt, ezért kellett neki az anyuci-fétises prosti. Azzal azonban, hogy most ráhajtott Caesarra és még Gobo alá is képes befeküdni, nagyon túlzásba esett. A Kapitólium sajnos magával ragadta őt. Ő már olyan, amilyennek kell lennie a túlélésért: ribanc.

-          Taps, taps, taps! – ránt vissza Jerome hangja a merengésemből. – Köszönettel tartozom neked, Rudi, amiért leadtátok nekem a műsor ismétlését. Az edzőtermi is jó buli volt, de ez felülmúlhatatlan.

-          Te meg miről beszélsz? – mordulok rá a fiúra, aki erre egy álijedt pillantást lövell felém csokiszeméből.

-          Ne legyél már velem ilyen ellenséges, Rudi! Nem tudom, mivel érdemeltem ki. Az Arénában az lesz persze, ami lesz, de addig még van pár nap.

-          Továbbra se értem, hogy miről beszélsz, de ha nem haragszol, én elfáradtam…

-          Megértem, hogy elfáradtál. Kemény lehetett. Azok a pszichopata megszólalások Caesarnak… Én se csináltam volna jobban.

-          Azt hiszem, ha nincs több mondanivalód, akkor én… – nézek bele mélyen a csokoládébarna szempárba.

-          Itt hagynál? Komolyan holmi fáradtság miatt véget vetnél ennek a kellemes csevejnek!

-          Te tényleg pofátlan vagy – rázom meg a fejem unottan.

-          Érdekes, hogy ezt mondod. Mások meg éppen azt mondják, hogy túl nagy a pofám. Az egyik szerint pofátlan, a másik szerint nagypofájú. Így akarj megfelelni az embereknek.

Most jövök rá, hogy elkövettem újra ugyanazt a hibát, amitől Mark már ezerszer óva intett. Most mégis itt állok, és beszélgetek Jerome Jacksonnal. Pontosabban hagyom, hogy egy komplett idióta provokáljon, és felcsessze az agyamat.

Mindennemű válasz nélkül fordítok hátat a Hatodik Körzet kiválasztottjának, majd megindulok a lakosztályom felé.

-          Hé, Rudi! – szól utánam a srác. – Hová céloztál a bemutatón, hogy nulla pontot kaptál?

-          Közöd? – tekintek vissza a fiúra.

-          Csak érdekel, hogy megtartottad-e a tanácsomat. Tudod, bárhová, csak ne oda, ahova kéne.

-          Dögölj meg!

Most már meg nem állok a lakosztályunkig. Elegem van. Elegem van ebből a napból, ebből a hétből és ebből az egész borzalomból, amiben élünk! Caesar minden reményemet elvette az interjú során, de arra persze Dorothy is rásegített, hogy nem tudtam hitelesen játszani a kegyetlen gyilkost. Dorothy, aki egy nap alatt rányomul Caesarra, befekszik egy Hivatásos alá, és megpróbál megölni. Másodszorra is megpróbál. Jerome pedig már csak hab a tortán, aki persze, hogy végig nézi az egész jelenetet, és persze, hogy nem bírja ki, hogy ne használja fel ellenem. Elég volt! Kikészültem! Nem bírom tovább!

Így puffogok magamban, amíg fel nem érek a lakosztályba, aztán a konyhapultra pillantok, és úgy érzem, megtaláltam a megoldást, ami elillant minden gondot. A konyhapulton álló, már megbontott üvegre pillantok, ami a gyerekkorom egyik, számomra máig meghatározó élményét okozta nekem, amelyen aranyozott betűvel díszeleg az isteni felirat: „King Vodka”.

                      

14. rész

-          Nyitott vagyok mindenre – tárja szét kezeit a srác. – Fiú vagy lány. Öreg, fiatal vagy gyerek. Rokkant vagy egészséges. Szadista, mazochista. Heteró, homo vagy bi. Volt már dolgom szűz apácával is. Nekem minden mindegy, ha jól tejel. Az édeshármasért viszont kénytelen leszek felárat felszámolni, remélem, megértitek.

Miközben a srác üzleti tájékoztatót ad a szolgáltatásairól, próbálom felfogni az itt lezajló eseményeket. Tehát a „jutalom” címszó alatt Dorothy ezt a hímringyót értette…

-          Jobban jársz, ha lekopsz – indulok meg a prosti felé. Tudom ugyan, hogy semmiről sem tehet, ő csupán végezte a munkáját, mégsem vagyok képes kezelni ezt a helyzetet. – Addig húzz innen, amíg szépen kérem! – ragadom meg a pólója nyakánál fogva.

-          Sajnálom – röhög fel a fiú. – Anyuci elfelejtette említeni, hogy apuci is van.

-          Szarok rád, tudod? Húzzál innen!

-          Úgy érted, ugye, hogy én azt majd eldöntöm? – szólal fel Dorothy. – Elvégre mi már nem vagyunk együtt. Innentől kezdve pedig azzal fekszem le, akivel akarok.

-          Akkor apuci mégsem annyira apuci? Sokkal inkább exapuci? – kezd őrült vihogásba Dorothy újdonsült partnere, amit nem bírok tovább. Kezem ökölbe szorul, újra megragadom a gallérját, majd teljes erőből magamhoz rántom.

-          Szerintem az lenne a legjobb, ha te most eltakarodnál innen.

-          Ha anyuci is úgy akarja. Nekem most anyuci fizet. Persze, ha majd apucinak nyújtok szolgáltatást, akkor apuci dönti el, hogy…

-          Elég volt az apucizásból! Tűnés! – mutatok az ajtó felé, a prostituált azonban nem mozdul. – Süket vagy?

-          Josh nem megy sehova – jelenti ki Dorothy határozottan.

-          Hogy mondodd?

-          Josh itt marad még egy körre, cserébe néhány itteni ruhámat neki ajándékozom, amiket majd elad, és pénzt csinál belőlük.

-          Neked már ilyen egyszerűen csak Josh? – szegezem Dorothynak a kérdést, majd a fiú felé fordulok. – Ugye tudod, hogy a vevőd nem régen még velem volt együtt?

-          Ez érdekesen hangzik, de számomra sajnos teljesen semleges információ, ugye ezt apuci is megérti? Ha megfizetnek, én jövök. Ez a bejelentett foglalkozásom.

-          És az mennyibe kerül, hogy elhúz innen?

-          Ha anyuci kéri, akkor ingyenes. Apuci kérésére viszont jelenleg ez a szolgáltatás nem üzemel. Persze, ha majd apuci fizet…

-          Mi folyik itt? – ront be a szobába Mark elvörösödött fejjel.

-          Á, még egy apuci! – kiált fel Josh lelkesen. – Ha esetleg érdekelné a „seggbe szaros kuki” nevű szolgáltatásom…

-          Tudod, mikor érdekelsz majd te engem! – torkollja le a srácot Mark, majd kezét erősen a hátához szorítja.

-          Ez így nem szabályos játék. Engem innen anyucin kívül senki sem tessékelhet ki.

-          Akkor én vagyok az új anyuci – tárja ki stylistunk a lakosztály ajtaját.

-          Mikor lesz az anyucivá alakító műtét?

Mark, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, kilöki a srácot az ajtón, majd teljes erejéből becsapja azt.

-          Elmagyarázná nekem valamelyikőtök, hogy ez mi a fene folyik itt – hadonászik csonkjával indulatosan.

-          Persze – válaszolja Dorothy halálos nyugalommal. – A jól megérdemelt jutalmam a szép pontszámért. Ha már a Kapitólium nem hálálja meg, kénytelen leszek magam…

-          Csillagom! – mennydörgi Mark. – Tényleg nem sikerült felfogni a lepkeagyaddal, hogy a pontozás nem egy nyereményjáték, ahol én nyerek egy új kezet, ő egy BMW-t, te pedig egy prosti szolgáltatásait egy éjszakára. Itt egy dolgot lehet nyerni. Támogatókat! Ha nem nyersz támogatókat, az tuti halál. Ha nyersz, akkor marad egy nyúlfarknyi esélyed. Felfogtad végre?

-          És hogyan lehet támogatókat szerezni?

-          Mondjuk úgy, hogy a bevonuláson az a ruha van rajtatok, amit a stylistotok javasol, az edzésen nem törtök a körzettársatok életére, és főleg nem öltök meg egy másik kiválasztottat, a pontozásról nem rohantok el az első sikertelen próbálkozás után, Hivatásost pedig nem ejtetek csapdába. Ja, és még véletlenül sem keveredtek konfliktusba a tehetségesebb játékosokkal – küld felém egy szúrós pillantást Mark. –Ez mind jó módja a támogatószerzésnek. Érdemes őket kipróbálni.

-          Ezek jó tippek, köszi – küldök egy cinikus mosolyt a férfi felé. – Időgépet is tudsz adni melléjük?

-          Van még esélyetek javítani a rólatok kialakulóban lévő képen, de ehhez tényleg mindent az utasításaim szerint kell csinálnotok.

-          Az interjúra gondolsz? – sóhajt fel Dorothy kedvetlenül.

-          Telitalálat, csillagos ötös – emeli Mark mutatóujját körzettársam felé. – Nagyon jó stratégiát kell ám kitalálunk. A közönség ugyan nem tud a Lolás ügyről, Rudolf – intézi hozzám a szavait. – De neked most nemcsak a nézőket kell meggyőznöd arról, hogy nem lázadsz a rendszer ellen, hanem Snow elnököt is.

-          Van konkrét terved?

-          Úgy ismersz, mint akinek nincs?

-          Akkor mondd, milyen legyek?

-          Nem találnád ki, ugye?

-          Sajnálatraméltó, szánalmas, szerelmes, remegő kezű kancsal, aki annyira elvéti  a dobását, hogy az a bábu helyett az ellenfele fejében landol? Esetleg mentális beteg, aki nem tudja megkülönböztetni a lányt a bábutól?

-          Az utolsó egyébként kifejezetten tetszik, de én mást szánok neked. Pszichopata gyilkos leszel, aki annyira nem tudja kezelni indulatait, hogy már az edzésen öl. Élvezed az ölést.

Pszichopata, aki élvezi mások kínzását… Nem is tudom, kire emlékeztet. Valakire, aki naponta beverte az orromat, üldözött, megalázott, és még Dorothyt is félholtra verte. Mindezt természetesen hatalmas élvezettel tette. És nekem úgy kellene viselkednem, mint ő?

-          Nem – jelentem ki határozottan. – Ez az egész egy olyan embert juttat eszembe, akire nem akarok hasonítani.

-          Pedig kénytelen leszel meghozni ennyi áldozatot. Persze csak, ha életben akarsz maradni.

-          Nincs esetleg valami más lehetőség?

-          Dehogynem. Másik lehetőség mindig van – csap a tenyerébe csonkjával a stylistunk. – Lehetsz az első adás fénypontja. Snow elnöknek biztos van már terve arra, hogyan iktasson ki téged.

Vettem Mark utalását, úgyhogy próbálok újra mosolyt erőltetni magamra, fejemmel pedig bólogatok.

-          Tehát pszichopata gyilkos.

-          Örülök, hogy egyet értünk. Ami pedig a leányzót illeti – fordul körzettársam felé. –Ribanc!

-          Hogy mi? – hebegem értetlenül. Dorothyból ribancot csinálni? Rendben, hogy ágyba bújt egy prostival, de az talán mégis túlzás…

-          Ribanc – ismétli meg Mark. – Kurva, prosti, utcalány. Tudod, olyan, mint Josh, csak női változatban.

-          Tudom, mi az a ribanc, csak éppen felfogni nem tudom, hogy hogy mondhatsz ilyet.

-          Akkor, amíg Dorothval gyakorlunk, lesz időd elvonulni, és szép lassan, ütemesen felfogni ezt az egészet.

-          Ha nem akarod, nem kötelező – fordulok kedvesen Dorothy felé.

-          De még mennyire, hogy az – morogja Mark. –Nem lesz nehéz, csak önmagadat kell adni. Önmagadat adod vagy meghalsz, ez itt a kérdés. A legtöbb fővárosinak igen elcseszett az ízlése, bolondulnak a magadfajtáért.

-          Akarom.

-          Hogy mondtad? – húzódom közelebb Dorothyhoz. Azt remélem, hogy csak viccel. Komoly tekintete viszont arról árulkodik, hogy szó nincs erről.

-          Az akarok lenni. Ribanc.

-          Ezt akkor megbeszéltük – zárja le a témát Mark. – Akkor mi most szépen elvonulunk – helyezi Dorothy vállára csonkját. – Te pedig, Rudolf, emésztgetsz. Dorothy után te következel.

Továbbra sem vagyok képes felfogni, hogy Dorothy hogy egyezhetett bele ilyen könnyen ebbe az egészbe. Férfiprostikkal szexel? Vállalja a ribanc szerepét? Nem tudom, mi lesz ebből, de azt előre látom, hogy semmi jó. A Kapitólium már most teljesen kifordította őt önmagából.

Leülök az asztalhoz. Szerencsére se Anastasia, se Miss Douglas nem tisztel meg a társaságával, így tudok magamban depizni. Én, mint pszichopata gyilkos? Érdekes feltevés… Azt, mondjuk, nem tagadhatom le, hogy van néhány ember, akiért nem sírnám teli éjszakánként a párnámat, ha egyszer úgy alakulna, hogy át kell vágnom a torkát. Khm. Jerome Jackson. Korábban nem voltak gyilkos gondolataim, amióta viszont ez a barom megfenyegetett…

Az leszek! – pattanok fel határozottan a székről. – Szívtelen gyilkos!

-          Ez tényleg gyorsan ment – zavarja meg a csendet Dorothy nevetése.

-          Azt szokták mondani, hogy a felkészülés mindig akkor a leggyorsabb, ha az ember önmagát adja – vigyorodik el Mark. – Persze ezt véletlenül sem azért mondom, hogy magadra vedd.

-          Nem veszek magamra semmit – dobja oldalra a lófarkát Dorothy. – Nekem olyan génjeim vannak, hogy azokkal minden pasit leveszek a lábáról.

-          Csak engem nem sikerült – dünnyögi Mark, amikor Dorothy már hallótávolságon kívülre kerül. – Te! – fordul felém. – Ez a csaj valami elképesztő. Nem tudom, hogy bírtad vele egy teljes évig. Őszinte részvétem. Valóságos felüdülést fogsz nekem jelenteni ez után a kínkeserves óra után.

-          Igyekezni fogok.

-          Bármilyen is leszel, az ennél csak jobb lesz – helyezi biztatóan csonkját a vállamra a férfi.

Mark valóban sok hasznos tanáccsal lát el, és észre se vesszük az idő múlását. Régi Hivatásosokkal készült interjúkat mutogat, amik egyértelműen visszaadják a pszichopata egyéniséget.

-          Mindenkinek kiontom a vérét! – vicsorog rám. – Ismételd meg!

-          Mindenkinek kiöntöm a vérét!

-          Nem is olyan rossz, azt az apróságot leszámítva, hogy a vért nem kiönteni, hanem kiontani szokták. Szóval akkor, milyennek írná le az egyéniségét Mr. Steiner?

-          Gyilkolni jó. A halál felüdülés és élvezet. Amikor vért látok… 

-          Hagyd abba, ez siralmas – int le a stylistom. – Ettől a mezőn ugrándozó kisnyulak sem ijednének meg.

-          Akkor mégis milyen legyek? – makacsolom meg magam.

-          Akkor mégis milyen legyek? – utánozza a hangomat Mark. – Akkor mégis milyen legyek? Akkor mégis ilyen legyek! – ordít fel oroszlánhangon.

-          HALÁL AZ ÖSSZES ELLENFÉLRE!  –ordítok teli torokból.

-          NINCS KEGYELEM!

-          Azt hiszem, Mr, Flickerman.

-          Nem vagyok Flickerman! A szemedben egy tapló állat vagyok.

-          Azt hiszem, tapló állat…

Pár másodpercen belül Mark és én harsány röhögésben törünk ki. Pedig az első itt töltött naptól kezdve, nem tudok felidézni hasonlót, és azt hiszem, ezennel tekinthetjük úgy, hogy rendeztük korábbi nézeteltéréseinket.

-          Meséljem magáról, Mr. Pszichopata! – fogja a hasát még mindig Mark.

-          Nincs olyan, hogy ellenfél! Olyan van, hogy áldozat, aki azért jött erre a világra, hogy én vérét ontsam!

-          Szuper – emeli fel hüvelykujját Mark – És mondja, Mr. Pszichopata, szed Ön valami gyógyszert? Csak mert lehet, hogy segítene.

Újabb harsány nevetés.

-          Jó lesz, Rudolf – teszi újra a vállamra csonkját a stylistom. – Ha nehezen is, de összehoztuk. Kicsit még dolgozunk rajta, de nem vagy menthetetlen.

Pár óra múlva már itt ülök, és várom, hogy a capitoliumi nagyközönség elé álljak, és válaszoljak Caesar Flickerman kérdéseire. Szerencsére viszonylag soká kerülünk sorra, így van időm lelkileg készülni a bemutatkozásra. Most Gobo ül a Caesar Fickermannal szemköztileg elhelyezett széken.

-          És mondja, Mr. Gobó – kérdezi a műsorvezető, tőle szinte szokatlan óvatossággal. – Mik a tervei a viadalra nézve?

-          Vajon mi? – harsan fel a fiú indulatosan. Bicepszén csak úgy feszülnek az izmok. – Nyerni akarok, mint mindenki más. Meg persze akadt néhány konfliktusom, amit nem ártana rendezni.

-          Megtudhatom, milyen konfliktusokról van szó?

-          Közöd? – horkan fel Gobo – Inkább az érdekeljen, mit tervezek még. Tudod, Caesar, véleményem szerint a korábbi győztesek egyike sem érdemelte meg a koronát. Őszintén, milyen dolog elmenekülni a mutánsok elől? Milyen dolog elmenekülni bárkitől is? Ha meg akarnak ölni, nem elfutni kell, hanem visszavágni. Ha egy szövetségesedet megölik, ölj meg kettőt. Ha megkínozzák, a gyilkosa szenvedjen kétszer annyit. Ha a mutáns meg akar ölni, ne elfuss tőle. Engem a mutánsok nem fognak bántani –húzza ki magát határozottan. – Én fogom bántani a mutánsokat.

Oké, kicsit sem kattos a gyerek… És én az ő körzettársát nyírtam ki. Már csak abban bízhatok, hogy előbb kinyíratja magát, minthogy nekem árthatna.

-          Szembe akarsz menni a mutánsokkal?

-          VÉGEZNI MINDDEL! EGYTŐ EGYIG!–Problémád van ezzel?

-          A legkevésbé sem.

-          Egyből gondoltam.

-          Kívánjunk sok sikert az éhezők viadala történetének elő mutánsgyilkosára! – harsogja Flickerman, mire a közönség állva kezd el tapsolni. Ilyennek kell lennem nekem is.

-          Még egy utolsó kérdés, esetleg? – húzza össze magát Caesar, mire a fiú lekezelően bólint.

-           A körzettársa halála megviselte önt?

Gobo úgy néz Caesarra, mint egy véres késre, így a férfi kénytelen pontosítani gondolatán.

-          Persze csak akkor kell válaszolni, ha akar…

Én is így gondoltam – vigyorodik el a Hivatásos, majd méltóságteljesen lesétál a színpadról. A helyét Kate Argent veszi át.

-          Olyan nincs, hogy érzelem, Caesar – magyarázza a tizennyolc éves lány. – Olyan van, hogy halál, minden érzelem nélkül. Véres halál!

-          Értem. És Ön ennek lenne a képviselője?

-          A halálnak mindenek előtt! – üvölti a nő. – Megvannak a kapcsolataim, úgyhogy pontosan tudom, hogy kell ezt jól csinálni. Én fogok győzni, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

-          Ebben biztos vagyok. Sok sikert, Kate – hajol meg tisztelettudóan Caesar.

Kate körzettársa – az előzőkhez hasonlóan – szintén pszichopata, de talán egy kicsit korlátozottabb mértékben, mint társai. És én ilyen akarok lenni. Ilyennek kell lennem. Kate, Gobó, Mason és persze Andrew mostantól kezdve példaképek a számomra.

Amire ezeket végig gondolom, már Dorothy legújabb ellensége, a Vámpírgyerek van a színpadon.

-          Tudod, Caesar, annak idején sokat fociztam a nagyapámmal, de soha nem sikerült belőnöm a hálóba azt a nyavalyás labdát. Azóta nem kedvelem a hálókat, és dühös tudok lenni, ha valaki kapcsolatba léptet velük. Tudod, hogyan kontrolálom a dühömet? – hajol közelebb a műsorvezetőhöz. – Halállal.

Richard körzettársa, Cristin következik, majd pedig a Negyedik Körzet két sápadtbőrű kiválasztottja – nem tulajdonítok nekik nagy jelentőséget.  Az Ötödik Körzet női kiválasztottjára, Jennifer Johnsonra viszont felfigyelek.

-          Elmondaná, kedves Jennifer, hogy a szüleivel…

-          El kedves, Caesar! – csattan fel a lány. – A szüleimmel szarul élünk, rohadt szarul, és itt is vannak emberek, akik megnehezítik a dolgomat. Bármilyen különösen is hangzik, de ha olyanra vesznek rá, amit nem akarok meg, ha elveszik, ami az enyém, az kicsit rosszul tud érinteni. Röviden szólva nem fogok unatkozni az Arénában, lesz kit kinyírnom.

Érdekes lány… Nem olyan pszichopata, mint Gobo vagy Kate, de megéri a pénzét. Nem mondom, hogy szövetkeznék vele, mert kissé labilis. De az ellensége még annyira se lennék, úgyhogy elhatározom magamban, hogy próbálom elkerülni.

A csaj körzettársa egy középmagas, feketebőrű fiú, Martin Whittemore. Az első dolog, amire felfigyelek vele kapcsolatban, hogy amint a színpadra ér, leveszi egyik cipőjét, lábait pedig keresztbe teszi. Most látom csak, hogy lábfején egy hatalmas kötés éktelenkedik.

-          Szegény láb – sóhajt fel Caesar együttérzően. – Begyógyul ez a játék kezdete előtt?

-          Persze, nem lesz semmi gond –igazítja meg haját egy laza vigyor kíséretében a fiú. –Csak akadt itt egy tüzes menyecske, akivel kicsit túl jól éreztük magunkat. Túl heves volt, de a szükséges jó után mindig jön egy kis szükséges rossz, nincs igazam?

Martin jófej srácnak tűnik. Csak sajnálni tudom, amiért a körzettársa egy szociopata idegroncs…

A Hatodik Körzet női kiválasztottja, a tizenkét éves Andrea interjúja gyorsan véget ér, és máris a „legjobb barátom” van a színpadon.

-          Emlékezetesre sikeredett a bevonulás, Jerome. Beszámolnál róla? –röhög fel Caesar. A közönség soraiból is előtör a nevetés, a fiú arcán pedig egy sunyi vigyor jelenik meg. A csokoládébarna szempár egyértelműen arról árulkodik, hogy kiélvezi a neki járó figyelmet.

-          Emlékezetes volt, akárcsak én. Mit mondjak még? – tárja szét a karjait. –Nem én kértem az evolúciótól, hogy formáljon tökéletesre, csak úgy megtörtént. Együtt kell élni vele.

-          Tökéletes, hát persze. Ahogy a pontszáma is mutatja.

-          Mégis kinek lenne magas pontszáma, ha nem nekem? – fejtegeti a fiú nagyon szerényen. – Szerintem még a tavalyi íjas csajt is túlszárnyaltam. Simán kijárna nekem a tizenkettő.

-          Biztosra veszem, hogy így van! – kiált fel Caesar, ezúttal sokkal felszabadultabban, mint a Hivatásosoknál. – Jól mondom, emberek?

A közönség őrjöng.

-          Azt hallani, hogy az edzésen történt egy kis incidens egy másik kiválasztottal. Erről tudnál nekünk mesélni.

-          A Rudiról? Hát persze!

Majd elsüllyedek szégyenemben ettől az egésztől. Jerome miért ilyen bunkó? Tényleg muszáj színt vallania?

-          A srác önbizalma sajnos egy kicsit túlméretezett a képességeihez mérten – túr bele sötétbarna hajába a srác. – De ezzel semmi baj. A srácnak egyértelműen arra van szüksége, hogy valaki egy kicsit gatyába rázza. Én vállalom ezt a feladatot.

-          Minden jót kívánok, Jerome.

Ezt továbbra sem vagyok képes ép ésszel felfogni. Komolyan kimondta élő adásban, hogy mit tervez ellenem? Nagyon profi pszichopatának kell lennem ahhoz, hogy ép bőrrel kimásszak ebből az egészből. Csak, mint Kate, Gobó, Mason és persze Andrew.

Edmund körzettársa, a műmelles Syndy ismét kicsípte magát, talán már túlzottan is, és öt percen keresztül arról csivitel, hogy neki milyen sok pasija volt már. Ajánlom Dorothynak, hogy ne kövesse a példáját.

-          Nem vagyok harcos. Soha sem voltam az – magyarázza Edmund. – De a betegségem, a mániás depresszió, míg másoknak átok, nekem áldás. Ha minden lelki sérelmemet beleadom, igazi gyilkológéppé válok.

Bár a sráccal tagadhatatlanul sikerült kialakítanom valami jó viszony-szerűséget, azt azonban most ismerem csak fel, hogy még neki is jobb esélyei vannak nálam. Ő legalább az erős érzelmei hatására képes véghezvinni tetteket, én még úgy se.

Amire végig futnak ezek a gondolatok az agyamban, már Dorothy ül a székben.

-          Beröppent az ablakon egy barna szépség – kiált fel Caesar. – Hogy hívnak, kedvesem?

-          Dorothy Quincey vagyok – húzza mosolyra a száját a lány. – De személyesen neked engedélyezem, hogy Dongának szólíts. Vagy inkább Nagycsöcsűnek!

-          Köszönöm a megtisztelést! – nevet fel a férfi.  –Mesélnél nekünk arról a csúnya esetről, ami Richarddal történt az edzések folyamán?

-          Nem az érdekel téged, Caesar! – veszi nyájasra a hangját a lány. – Azt hiszed, nem tudom én, hogy mi érdekel egy pasit?

-          Mi érdekel egy pasit? – utánozza le Dorothy mesterséges akcentusát a műsorvezető.

-          Hát ez. Nem mondom, mutatom.

A közönség soraiból ordítozás tör elő, én pedig ijedtemben felpattanok, mert nem tudom elhinni, amit látok. Caesar Dorothy csupasz mellbimbóját szorongatja.