21. rész

Futok, ahogy a lábam bírja. Minél távolabb akarok lenni tőle. A testtől, amelyből két ponton ömlik a vér. A fiú nyilván rászolgált a történtekre, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy öltem. Most már semmivel sem vagyok jobb Gobónál, Kate-nél, Masonnél, de még áldozatomnál, a Vámpírgyereknél sem. Azt tettem, amit ők: öltem, ráadásul nem is akármilyen módszerrel. Dorothy gyilkosa megfizetett a tettéért, pontosabban éppen most fizet meg. A két srác halála óta nem hallottam ágyúdörrenést, ezért feltételezem, hogy a Vámpírgyerek még mindig szenved a fán, ahol otthagytam.

Magam sem tudom, miért, de egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordulok, és elkezdek visszafelé sprintelni, be az erdőbe. Látni akarom őt még egyszer. Nem tudom, miért. Talán meg akarom menteni. Talán csak végig akarom nézni azt, ahogyan a körzettársam gyilkosa megbűnhődik mindenért, amit elkövetett.

Nem is figyelem, hogy merre megyek, csak futok, egyenesen. Lehet, hogy teljesen rossz irányba megyek, az is lehet, hogy a Vámpírgyerek már nincs is ott… illetve nem lehet! Ott kell lennie, mert nem hallottam még az ágyút.

Ahogy futok, hirtelen azonban történik valami. Teljes erőből nekicsapódok valaminek. Vagy inkább valakinek.

-          Rudi! Ki gondolta volna, hogy újra összefutunk? Vagy inkább azt, hogy újra belém futsz – csapja meg fülemet egy ismerős hang. Riadtan nézek bele a jól ismert, csokoládébarna szempárba.

Pánik lesz rajtam úrrá. Ebben a hatalmas Arénában sikerült találkoznom azzal az emberrel, akivel a legkevésbé sem akartam. Szép.

-          Beleállítom a fejedbe, ha közelebb jössz! – emelem fel a baltámat.

-          Ne ijesztgess! – kap a szívéhez a fiú. – Még a végén beleáll az a balta egy fába. Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem szívügyem a természetvédelem.

-          El vagy tévelyedve egy kicsikét, Jerome – teszem csípőre a kezem. – Nálam van most a fegyver.

-          Jó észrevétel, Rudi – tartja felém a hüvelykujját. – Ha nem mondod, fel sem tűnik.

-          Bármikor a fejedbe állíthatom.

-          Hát állítsd! – röhögi el magát Jerome. Felettébb irritáló tud lenni, amikor az, akit baltával fenyegetsz, röhögni kezd rajtad. – Mi tart vissza? Védtelen vagyok.

-          Te tényleg nem tudod, mire vagyok képes.

-          Dehogynem, Rudi. Csak nyugodtan – folytatja a fiú, miközben kigombolja ingjét, és a mellkasa közepére mutat. – Ide kérem.

-          Az edzésen se rajtam múlt, hogy ne öljelek meg!

-          Most viszont rajtad múlik, hogy megölsz-e. Ölj meg, mire vársz?

-          Elmész te a francba! – eresztem le a baltámat.

-          Keményebb vagy te ennél, Rudi! Ez egy páratlan lehetőség. Most megölhetsz, nincs nálam fegyver, és akkor kevesebb egy gonddal, viszont nem tudhatod, hogy nem tervezek-e bosszút. Tudod, abban az edzőteremben történtek dolgok, amik megviselték a lelki egészségemet.

-          Kussolj! Még egy szó az edzőteremről, és…

-          És? – túr bele sötétbarna hajába a fiú. – Mi lesz? Megölsz? Erre várok percek óta. Ha csak ennyi kell tessék. Edzőterem!

-          Te tényleg teljesen beteg vagy! – tűzöm vissza övembe a baltát.

-          Jerome Jackson a nevem, így lettem anyakönyvezve. Nem tudom, hogy milyen Beteggel keversz össze, de…

-          Fogd be! – kapom elő újra a baltámat. – Kussolj!

-          Ezt már szeretem! Régi Rudi visszatért a szabadságából. Jól telt a pihenő?

-          Röhejes vagy – csúsztatom vissza a baltát az övembe.

-          Régi Rudi újra szabadságra ment. Nem tudod, mikor jön vissza? Küldhetne képeslapot.

Úgy érzem, most jött el a pillanat, hogy véget kell vetni ennek a beszélgetésnek, mivel sehova sem vezet. Ezért aztán minden szó nélkül hátat fordítok Jerome-nak, majd elindulok megkeresni Edmundot.

-          Szép piros az a balta! – kiált utánam a fiú. – Mennyibe kerül egy átfestés? Vagy ezt csak a menő Nyolcadik Körzet engedheti meg magának?

Eddig tűrtem. Az összes hülye beszólását még lenyelem valahogy, azt viszont nem, hogy a körzetemet ócsárolja.

-          Hibát követtél el, Jerome Jackson – fordulok meg. – Hatalmas hibát.

A fiú csupasz mellkasát jelölöm ki célpontként, majd hátra lendítem a karom. A baltát teljes erőből előre hajítom, ami egyenesen száll Jerome Jackson szíve felé, épp olyan egyenesen, mint amikor Lolát ütötte agyon. A fiú nem is próbál félre ugrani. Pár másodperc múlva már ő tartja a kezében a baltát.

-          Nem tudom, hogy vagy vele, Rudi, de engem, ha egyszer egy pszichopata majdnem agyonüt egy baltával, akkor külön kiképeztetem magam a balták kivédéséből.

-          Add vissza a baltámat! – küldök egy szúrós pillantást a fiú felé.

-          Mr. Finstock a tanárom neve. A mentorom ajánlotta. Itt a száma – vesz elő egy papírcetlit a zsebéből. – Ha gondolod, hívd fel! Hasznos lehet.

-          Add vissza a baltámat!

-          Ne is haragudj, Rudi! Kicsit feledékeny vagyok! Hiszen itt nincs mobilkapcsolat, és te innen már nem jutsz ki élve. Hogy is felejthettem el. Amióta valami pszichopata felém vágott egy baltát, gondok vannak a rövid távú memóriámmal. Nem is emlékszem már, hogy ki volt az… Tudod, rövid távú memória!

-          Add vissza a baltámat! – ismétlem meg az ominózuss kérést.

-          Ennyit a lelki egészségről.

-          Add vissza a baltámat!

-          Erre gondolsz itt? – bök mutatóujjával a baltámra, majd egy jókorát pörget is rajta. Ezután elhajítja, egyenesen elém.

-          Van hová fejlődnöd. Ha a fejedet célzom, ez telitalálat lett volna.

-          Én is ezt mindanám egy elbaltázott találat után!

-          Szeretek baltázni, de az „el” nélküli változat nekem valamiért jobban bejön. Hiába, kinek mi. Nem vagyunk egyformák.

Lehajolok, hogy felkapjam baltámat a földről, de félszemmel természetesen Jerome-ot kémlelem, mert bármi rosszat kinézek a srácból.

-          Nagyon vizslatsz, Rudi. Ilyen szexi lennék, vagy talán van valami az arcomon?

-          Van rajta valami, az biztos. Egy idióta vigyor, amit le kéne törölni!

Már a megszólalásom pillanatában éreztem, hogy gyenge volt, ezért most már tényleg úgy érzem, itt az ideje folytatni Edmund keresését.

-          Milyen ijesztő pszichopata! – kiált fel a fiú. – Mindjárt elfutok. Hiába, Rudi, már az interjún is elmondtad, hogy jobb lesz veled vigyázni.

-          Emlegesd fel a Dorothys részt is, kérlek – csapom össze a tenyeremet. – Ezt a kört még úgy sem futottuk le.

-          Mr. Pszichopata bekeményít, és előkapja a baltát! Most már senki sincs biztonságban! Mindjárt félni kezdek.

-          Te nem ismersz engem, Jerome Jackson – lépek közelebb a fiúhoz. – Azt hiszem, hogy ha láttad volna azt, mit tettem a Vámpírgyerekkel…

-          Nem tudok róla, hogy vámpírok lennének az Arénába, de ha látsz egyet, szólj. Minden eddigi partnerem azt mondja, hogy a spermám fokhagyma ízű. Nem tudom, mennyi igazság van benne…

-          Ha nem haragszol, inkább nem próbálnám ki…

-          Összetörted a szívemet, Rudi, de valahogyan túlteszem majd magama a traumán.

-          Csak nem az én társaságomban, mert én léptem – fordítok hátat harmadszorra is a fiúnak. – Csá.

-          Jó volt veled csevegni, Rudi – kiált utánam a fiú. – Remélem, hogy a torkod átvágása is ilyen jó buli lesz!

Nem foglalkozom a fiúval. A célját elérte, ismét sikerült felhergelnie, de pontosan tudom, hogy nem szabad megtörni neki. Sajnos ezt az aranyszabályt valamelyest megszegtem most, amikor szóba elegyedtem vele. Jerome-nak megint sikerült elérnie, hogy ideges legyek. Szegény stylistomnak már másodszorra szegem meg a tanácsát, de elhatározom, hogy mostantól jól viselkedek. Jerome és a Dorothy-ügy feszegetése tabu. Megbújok, megnyerem a viadalt, kijövök az Arénából – ennyi. Ilyen egyszerű. És akkor Mark is büszke lesz rám… Ha szerencsétlen életben lesz még akkor.

Összeszorul a szívem, amint a férfira gondolok, de azonnal emlékeztetem magam, hogy nem zuhanhatok össze. Erősnek kell lennem, vagy legalább is a fővárosiak szemében mindenképp. Akkor nyerhetek.

Amikor visszaérek az – Edmunddal közös – táborhelyünkre, felismerem, hogy a fiú továbbra sincsen sehol. Nem tudom, hol bóklászhat ennyi ideig, és ez nagyon idegesít. Próbálok nem gondolni semmi rosszra, de átfut egynéhány rémséges forgatókönyv is az agyamon. Hivatásosok, mutánsok, és ennek az erdőnek sem véletlenül lett az a neve, ami. Az, hogy eddig semmilyen természetfeletti lénnyel nem futottunk össze, az csupán a véletlen és a szerencse műve. Biztos vagyok abban, hogy ez a – egyelőre a biztonságot jelentő erdő – mindannyiunk számára tartogat még meglepetéseket.

Körülbelül negyed órát várok, mire kénytelen vagyok rájönni, hogy Edmundnak valami komoly baja lehet, hogy még nem jött vissza. Úgy döntök, nem várok tovább, hanem a keresésére indulok.

Iszok pár korty ásványvizet, majd pedig elkezdek körülnézni a környéken. Mindenhol csak fákat látok, kiválasztottat sehol sem. A legtöbben feltehetőleg félnek attól a bizonyos „Elvarázsolt” felirattól, ezért ódzkodnak ennyire az itt tartózkodástól. Pedig én még azt is meg merném kockáztatni, hogy nincs is ebben az erdőben semmi misztikus dolog, csak így akarják távol tartani a kiválasztottakat a menedéktől.

Ezt az elméletet természetesen rögtön el is vetem magamban. Snow nem olyan ember, aki nem használ ki minden lehetőséget, amikor más embereken kiélheti szadista vágyait. Egy őrült, aki csak az alkalomra vár, hogy lecsaphasson a gyanútlan kiválasztottakra. Természetesen akkor, amikor a legkevésbé sem számítanak rá.

Körülbelül fél órája barangolhatok az erdőben. Közben a Vámpírgyerek halálát jelző ágyúszó is megszólal, Edmundnak azonban továbbra sincs semmi nyoma. Talán elveszett. Rátámadott valaki, és megölte. Talán pont egy Hivatásos. Mert Gobo. ellen aztán pont sokra menne a mániás depressziójával.

Kezdem eltemetni magamban annak lehetőséget, hogy valaha látom még szövetségesemet élve. Ahogy számolgatok magamban, nem sok idő lehet már hátra éjfélig, akkor talán okosabb leszek valamivel. Hogy van-e egyáltalán értelme Edmund intenzív keresésének.

Nem! Ez a gondolkozás nem helyes. Lehet, hogy Edmundot most még megmenthetném, de pár óra múlva már nem. Nem adhatom fel. Folytatnom kell a keresését, méghozzá most.

Hatalmas erőt veszek magamon, és sprintelni kezdek, be az erdőbe. Most nem érdekel, hogy mennyi veszély leselkedhet itt rám. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebeg, az Edmund élete.

Egyre beljebb és beljebb jutok az erdőben, de Edmund sehol. Persze tudom, hogy nem adhatom fel. Hatalmas ez az erdő, innentől fogva pedig tényleg bárhol lehet. Már csak azt kellene kitalálni, hogy pontosan hol.

Mennék tovább, de úgy érzem, rögvest összeesek, ha nem állok meg pár másodpercre, hogy kifújjam magam. Amikor Andrew elől futottam, apa mindig azt tanácsolta nekem, hogy lélegezzek lassan és mélyeket. Ez a tanács általában bevált, ezért próbálok most is ehhez folyamodni.

Háttal támaszkodok neki egy fának, majd egy hatalmas adagot szippantok be a tiszta, erdei oxigénből. Ezután szép, ütemes tempóban a számon fújom ki a szén-dioxidot, és élvezem, ahogy a tüdőm felfrissül. Ezt a folyamatot még háromszor megismétlem, mire úgy érzem, jól vagyok, és képes vagyok újult erővel folytatni Edmund keresését.

-          Rudolf! – csapja meg a fülemet egy vékony, kamaszos hang, aminek tulajdonosát egyértelműen felismerem.

-          Edmund! Hol vagy?

-          Rudolf! Rudolf!

Próbálok arra összpontosítani, hogy felismerjem, melyik irányból jön a hang.

-          Rudolf!

Most már tudom. Villámsebességgel fordulok jobbra, és már nyomom is a sprintet be az erdőbe. Meg kell mentenem őt, bármi baja is van.

-          Rudolf!

Egy lápos-mocsaras vidékre érek. Edmundnak a közelben kell lennie valahol, de még mindig nem látom. Csak nehogy késő legyen.

-          Hol vagy, Edmund! – kiáltok fel hangosan. – Jelezz, hogy hol vagy!

-          Itt vagyok, Rudolf! – érkezik lentről a válasz.

Lesütöm tekintetemet, és az első dolog, ami szembe tűnik nekem, az egy furcsa növény, ami a zöld színével szinte beleolvad a mocsárba. A növénynek több virággal is rendelkezik, amik hosszú hajlásokon ágaznak el. Hatalmas, sárga virágok. Ezek a virágok azonban valamiben mások… a bimbókban ugyanis ragadozó fogazat van, ami a kiválasztottak péppé rágására lett kifejlesztve.

-          Segíts, Rudolf! – üti meg a fülemet a szövetségesem elcsukló hangja. Most látom csak meg, hol is tartózkodik a szövetségesem. Az egyik bimbó tarajos zápfoga között, ami éppen most készül pépessé rágni őt.