16. rész

Szemem csukva van, és nem is tervezem kinyitni. Őszintén megvallva, fogalmam sincs róla, mi történik velem, de nem is akarom tudni. Mindig, amikor már azt hiszem, hogy nem lehet már rosszabb, bebizonyosodik, hogy dehogynem lehet. De ez az egész engem már nem érdekel. Nem akarom tudni, hogy milyen rossz dolog történne velem, ha kinyitnám a szememet. Mi történne, ami rosszabb annál, hogy az interjún lejáratnak, majd a tulajdon körzettársad – másodszorra is – az életedre tör, mindezt néhány Jerome-beszólással fűszerezve. Szeretném azt hinni, hogy ennél nem lehet már rosszabb, miközben tisztában vagyok vele, hogy ez nem így van. Rosszabb mindig van.

-          Szép alakítás volt, tündérfiú! Másra se számítottam.

-          Hú, de örülök, hogy megtisztel a látogatásával. Három nap remeteélet után még önt is látni, Miss Douglas! – horkanok fel gúnyosan, miután tudatosítottam magamban, hogy ki tisztelt meg a látogatásával.

-          Nem szeretem a remetéket, a pezsgőfürdő jobb buli – küld felém egy lekicsinylő pillantást a nő. – Kár, hogy neked már nem lesz lehetőséged kipróbálni. Vagy nincs igazam?

-          Vissza fogok jönni az Arénából, ha belehalok is.

-          Az interjús alakításod után én nem reménykednék, de te tudod.

-            Mit tud ön erről? – rivallok rá a nőre. – Húzzon innen! Megkérdezem, büszke magára?

-          Ami azt illeti, tündérfiú, nagyon is. Talán nem kéne?

-          Ó, dehogynem – tárom szét karjaimat. – Hiszen ön olyan lelkiismeretesen felkészítette a körzete kiválasztottjait, ugye?

-          Nem a körzetem, tündérfiú. Nem vagyok mentor, nem nyertem viadalt, innentől kezdve nem felróható az egy hajlott korú hölgynek, hogy…

-          Miért, egy stylist többet tudhat? Nagy szart tudhat többet! Ő mégis mindent megtett értünk.

-          Persze, hogy mindent. Ruhát készített, amit a barátnőd sikeresen tönkretett. Tanácsokat adott a szövetségesekkel kapcsolatban, amiből ugyebár nagyon sok van már, vagy tévedek?

-          Fogja be!

-          És nem utolsó sorban felkészített titeket az interjúra. Felkészítette a pszichopata gyilkos tündérfiút, aki annyira kemény, hogy egy lánnyal nem képes szembeszállni.

-          Most húzzon innen! – dörrenek rá a nőre, aki azonban továbbra se zavartatja magát.

-          Mondjuk a kis ribi Dorothy telitalálat volt, ezt elismerem. Na, nem mintha annyira nehéz lett volna Dorothynak eljátszani ezt a szerepet.

-          Most volt elég!

-          Bírom, amikor a tündérfiúk fenyegetőznek, cuki a pofájuk. Kár, hogy ennek a tündérfiúnak már semmi esélye, mert már nemcsak a hatos fiú, hanem a körzettársa szeretője is rá vadászik.

-          Nem tudom, miről beszél. Ki lenne Dorothy szeretője, aki rám vadászik? A prosti Josh? Az azért lenne problémás, mert a srác nem kiválasztott, de sebaj, Douglas.

-          Az Első Körzet kiválasztottja. Állítólag nagyon jól érezték magukat az öltözőben. De hát így fizet a ribanc, aki Hivatásos akar lenni.

Ez nekem már tényleg sok. Miért akarna Dorothy Hivatásos lenni, és mi ez a Gobós-öltözős cucc?

-          Fogalmam sincs, hogy miről beszél.

-          Hát persze, hogy nincs. Magadba döntöttél egy üveg King vodkát, és elájultál. Ezért vagy most itt.

Most jövök rá, hogy a felébredésem óta még nem volt lehetőségem felmérni a terepet. Mert ez nem a szobám, és még csak nem a lakosztályom. Az ágyam mellett infúzió van… ez egy kórház.

-          Hogy kerültem ide?

-          Arról majd mesél a fogyatékos, aki helyettem végzi a munkát.

-          Akkor az a fogyatékos most ki is penderíti innen magát. Mit szól hozzá? – ragadja meg egy izmos kéz Miss Douglas karját.

-          Erre semmi szükség, Mark. Kitalálok egyedül is.

-          A mentoráltamnak nyugalomra van szüksége – jelenti ki a férfi ellenmondást nem tűrő hangon.

-          A te mentoráltadnak? – horkan fel gúnyosan a nő. – Én vagyok a mentor, te csak a semmirekellő kis stílustanácsadó vagy. A pornép.

-          Hát, pedig a pornép által lesz kidobva, ha nem takarodik el innen magától.

-          A pornép nőt ver?

-          A pornép nem ver nőt – ragadja meg a stylistom gyengéden Miss Douglas karját. – A pornép csupán útmutatást ad az eltévedt asszonyoknak, akik olyan helyen tartózkodnak, ahol nincs semmi keresnivalójuk. A viszont látásra, Miss Douglas! – zárja le a vitát a férfi, amint kitessékeli mentoromat az ajtón. – Ezzel megvolnánk.

Mark arcáról nem olvashatók le érzelmek. Nem haragos, mint szokott lenni, de még csak nem is feldúlt. Türkizkék szemei sokkal inkább tükröznek kimerültséget és fáradtságot, mintsem bármi dühöt vagy feldúltságot.

-          Nagyon haragszol rám? – töröm meg a közénk beálló kínos csendet.

-          Haragudni? – ül le az ágyam végébe Mark. – Miért? Kellene esetleg?

-          Ami azt illeti, lenne miért – horgasztom le a fejemet. – Bármi jót kitalálsz, azt Dorothy és én, de leginkább én, elrontjuk.

-          Különórákat adhatnál elrontásból, ez tény – röhög fel a férfi. – De most nem rontottál el semmit.

-          Á, nem! Csak Caesar darabokra tépett, Dorothy az életemre tört, Jerome újra belém kötött, én pedig a Kinget választottam vigaszforrásként.

-          Jó vodka?

-          Jó – bólintok. – Főleg, amíg nem ér le a torkomba.

-          Pont, mint a szerelem, ami az Aréna falain belül köttetik – helyezi csonkját a lábamra a stylistom. – Jó, persze. Amíg a szádban van, csókolózni jó. De mi lesz akkor, amikor történik valami, és a csodás szerelem mondjuk a torkodhoz ér? Egy késsel! És nem csak hozzá ér, hanem el is mélyed benne? Akkor mi lesz, Rudolf?

-          Szívás – nyögök fel fájdalmasan.

-          Úgy, ahogy mondod. A helyzetet tovább ronthatják a kórók, akik olykor bele-bele döfnek a torkodba, mert azt akarják, hogy összezuhanj. Ha ez megtörténik, elérték céljukat. Ők nem szúrnak nagyot, de arra nagyon jók, hogy elhatalmasodjon benned a pánik, és ez által gyengévé váljál. És ha már elég gyenge vagy, megölnek.

-          Ezzel meg mit akarsz mondani?

-          Jerome-ot akarom mondani, sötétkém! – csattan fel indulatosan, de ez az indulat nem olyan, mint amikor Dorothy széttépte a ruhát, vagy mint amikor véletlenül végeztem Lolával. Ez az indulat sokkal inkább figyelemfelkeltő, hogy tényleg eljusson mondanivalója az agyamig. – Ezen kívül vannak vadászok is, velük érdemes vigyázni. Az ő céljuk az, hogy maguk mellé állítsák a számodra fontos embereket, és rajtuk kívül manipuláljanak téged.

-          Mint Gobo Dorothyval.

-          Csodálatos felismerés! – kezd tapsolás szimulálásába csonkjával és ép tenyerével a stylistom. – Gobo a vadász, te pedig a vad, a prédaállat. El akar kapni téged, és ehhez használja Dorothyt, a fegyvert, amivel gyengévé tesz. Ha elgyengülsz, nyert ügye van.

-          De mit tehetnék én az elgyengülés ellen?

-          Ez egyszerű. Ne gyengülj el!

-          Mindent értek – jegyzem meg ironikusan,

-          Dorothy és te nem tartoztok össze, nem vagytok egy pár, innentől kezdve pedig semmivel sem tartozol neki, se ő neked. Dorothy ellenség, ahogyan mindenki más is.

-          Azt én már elhatároztam magamban, hogy túl leszek rajta.

-          Zseniális előrelépés! – emeli fel az ép kezének mutatóujját Mark. – Ezzel Gobót is tőrbe csalod, mert ő azt hiszi, hogy Dorothy sokat jelent neked. Hogy bármit megtennél érte. Ezért is fog elképedni, amikor rájön, hogy nem sül el a pisztoly, akárhogy húzogatja a ravaszt.

-          Nem sül el, mivel nincs kibiztosítva – teszem hozzá saját tapasztalataimat a témához.

-          Ahogy mondod. Nincs kibiztosítva, mert nincs, aki kibiztosítja. Ez egy olyan pisztoly, amit csak egy valaki biztosíthat ki.

-          És ki az?

-          Az áldozat. Pontosabban, a pisztoly érzékeli az áldozat félelmét, és így kibiztosítja saját magát, és a vadásznak már csak lőni kell. Minden az áldozaton múlik.

-          Az is, hogy áldozat lesz-e – mormogom.

-          Ahogy mondod. De ha az áldozat elég erős, nincs az a pisztoly, ami végezhetne vele. Legyen az akármilyen revolver, ha a prédaállat bőre golyóálló, nem számít az. Érted most már?

Bólintással válaszolok Marknak.

-          Mark! Kérdezhetnék valamit?

-          Természetesen – vakarja meg stylistom csonkjával a feje búbját.

-          Dorothynak milyen tanácsokat adsz?

-          A hercegkisasszonynak jelenleg sokkal fontosabb dolga van annál, mintsem hogy túlélési tanácsadást kérjen, így hát semmilyeneket.

-          Mi lehet az, ami fontosabb a viadalnál?

-          Az új pasi – veszi suttogóra a hangját Mark. – A szex és a szenvedély.

-          Ugye nem azt akarod mondani, hogy Gobóval…

-          De, pontosan azt akarom mondani, hogy ki nem dugták a fejüket a srác lakosztályából az interjú óta.

-          Ezek komolyan kavarnak? – meredek döbbenten Markra. Egyszer ágyba bújnak, oké… de az, hogy Dorothy egy Hivatásos ágyát válassza a túlélés helyett…

-          Úgy látszik, a Hivatásos tanácsai jobbak, mint egy mentor helyetti mentoréi, aki amúgy stylist. Ezért inkább őt választotta. Eszedbe ne jusson odamenni!

-          De…

-          Ne is mondj semmit! A viadal előtt pár órával minden fontosabb nekik a viadalnál.

-          Te miről beszélsz? – ülök fel az ágyamban. – Milyen pár óra?

-          Ja, hogy te ezt nem tudod! Pár óra, és viadal.

-          De… most lett vége az interjúnak. Pár órája…

-          Persze, te pedig egy teljes napon keresztül kómában voltál.

Megfagy ereimben a vér. Pár óra múlva már az Arénában leszek? Ez nem történhet meg. A pia legyengített, elszívta minden erőmet. Nem mehetek az Arénába. Így nem…

-          Mark, ments meg, kérlek! – veszem könyörgőre a hangszínem. – Találj ki valamit, hogy ne kelljen az Arénába mennem!

-          Már benyújtottam egy érvényt, hogy kómában vagy, ezért pár nappal el kellene halasztani a viadalt. Nos, választ még nem kaptam rá.

-          Akkor nézd meg a postaládádat!

-          Ahogy kívánod, Rudolf. De bármi is lesz, ne félj! Ha mindent úgy csinálsz, ahogy kértem, és újra átértelmezed magadban az iménti kis beszélgetésünket, meg fogod nyerni.

-          Ezt jól hallottam? – emelem fel a fejemet. Meg fogom nyerni? A gyilkos, gyenge lúzer, akit lenyom az exbarátnője az edzésen meg fogja nyerni?

-          Mit? Hogy értelmezd újra a beszélgetésünket? Igen. Csak kómába estél, de a hallásod nem sérült, gratulálok.

-          Arra gondoltam, amit utána mondtál. Hogy meg fogom nyerni.

-          Hiszek benned, Rudolf. – lép mellém a férfi, és bizalmasan a vállamra helyezi csonkját. – Ha valaki ebből a mezőnyből megérdemli a győzelmet, az te vagy. Más ennyi pofon után már felkötötte volna magát. Te nem. Itt vagy, és állod a sarat.

-          Persze, én csak alkoholmérgezést kaptam. Sima ügy – legyintek.

-          Legalább tudod, hogy hogy kell úgy öngyilkosnak lenni, hogy közben élvezd is – nevet fel a férfi. – Ehhez is tehetség kell ám. De engedj el, kérlek! Soha nem jutok el ahhoz a postaládához.

Mark már az ajtónál van, amikor én mégis a nevét kiáltom.

-          Tudtam, hogy nem fogok ma kilépni ezen az ajtón – fordul vissza. – Mondjad!

-          Csak érdekelne, hogy mi történt a bal kezeddel.

A férfi szeme hirtelen megtelik fájdalommal, mintha nem szeretne erről beszélni. Már majdnem visszaszívnám a kérdést, amikor a stylistom mégis szóra nyitja a száját. És a türkizkék szempárban most már nem a fájdalom, sokkal inkább az az érzés dominál, hogy szeretné végre kibeszélni magából mindazt, ami annyi éve nyomja a lelkét. Szája már formázná a szavakat, amikor…

…váratlanul kicsapódik az ajtó, stylistom pedig oldalra esik. Három, felfegyverkezett Békeőr áll az ajtóban. A középső szája szélén szadista vigyor bujkál, miközben igazít egyet ruhája névtábláján. Családnevet nem látok, csak annyit, hogy „Frad”. Felém intézi szavait.

-          Mr Steiner, reméljük jót henyélt, mert a következő napokban nem ez vár rá.

-          Kómában voltam, úgyhogy annyira nem volt jó, mit gondolta – vetem oda ironikusan, miközben a földön fekvő, vérző homlokú stylistomat kémlelem.

-          Azt akarom majd megnézni, amikor véglegesen lehunyja azt a ronda szemét, természetesen az Aréna falain belül, és nem is nyitja ki többet.

Még mielőtt bármit is szólhatnék, a három Békeőr az ágyamhoz lép, és felránt. Beleizzadtam a takarómba, ezért ráz a hideg, természetesen ez őket nem hatja meg.

-          Gyere csak kis hivatásos-gyilkos – nevetgél az előző Békeőr. – Vajon az Arénában is olyan bátor leszel, mint az edzésen?

-          Ehhez nincs joguk – szólal fel a stylistom, aki továbbra is a földön fekszik.

-          De még mennyire, hogy van! És tudja mihez van még? Ehhez!

A Békeőr lába lendül, és hatalmasat rúg Mark fejébe, amiből ennek hatására ömleni kezd a vér.

-          Ezt nem teheti! – vetném rá magamat a Békeőrre, de a másik kettő visszaránt a karomnál fogva. Szószólójuk pedig ökölbe szorítja tenyerét, majd közelebb lép hozzám.

-          Azt hiszem, fiúk, a pszichopata gyilkosunk nincs tisztában az mi jogainkkal és az övéivel. Megismertessük vele?

A másik két Békeőr vadul helyesel, én pedig már tudom, mi fog következni. A Békeőr ökölbe szorított keze egyenesen a gyomorszájamban landol, amitől automatikusan térdre rogyok. Görcsös fájdalom járja át minden porcikámat, ezeket az őrült férfiakat azonban ez sem érdekli. Vadul felrántanak, majd elkezdenek kivonszolni a szobából.

A földön fekvő stylistomat vizslatom. Volt néhány összezördülésünk, ez tény, de ő volt az egyetlen ember, aki mindvégig mellettem állt, ég azokban a helyzetekben is, amikor mindenki azt mondta, nincs remény. Mint például most.

Még eszméleténél van, a türkizkék szempár bizakodóan tekint rám, és mintha mondani akarna valamit...

-          Nyerd… meg! – nyöszörgi alázatosan.

-          A stylist nem dumál! A stylistnak kuss van! Főleg, ha félkezű! – ordít fel magából kikelve a Békeőr, majd érdes szélű csizmájával hatalmasat rúg Mark fejébe, amitől a stylistom véres feje eszméletlenül hanyatlik hátra.

-          Nem tehetik! – ordítanám teli torokból, de csak vékony nyöszörgésként szalad ki ez a mondat a torkomon, amit a Békeőrök így figyelembe se vesznek. Több folyosón vonszolnak keresztül, majd pedig egy kicsi terembe érkezünk, amely közepén egy üvegburok áll. Az üvegburok, ami az Arénába szállítja a kiválaszottakat.

A Békeőrök egyre csak a burok felé tuszkolnak, és bármit is mondok, hidegen hagyja őket.

-          Nincs joguk – zihálom. – Nincs joguk. Nincs…

Az üvegburok kinyílik, egy erős kéz pedig meglök, aminek hatására már benne vagyok a burokban. Minden porcikám fáj, de megpróbálok Mark szavaira összpontosítani. „Ha valaki megérdemli ebből a mezőnyből a győzelmet, az te vagy. Itt vagy, és állod a sarat.” Villámcsapásként suhannak végig az agyamon ezek a gondolatok. Itt vagyok, és állom a sarat. Innentől kezdve nincs mitől félnem.

A burok eközben egyre emelkedik. A tér kicsi és szűk, de nem félek. Többé nem vagyok hajlandó félni. A lift ebben a pillanatban megáll, és kinyílik. Így tárul elém a leghalálosabb börtön képe, ahonnan csak egy ember juthat ki élve. Az Aréna.               

15. rész

Mereven nézem a kivetítőn lejátszódó jelenetet, de nem vagyok képes ép ésszel mérlegelni azt, amit látok. És ez nem merül ki annyiban, hogy Caesar Flickerman a körzettársam mellét szorongatja – nem, ez ennél sokkal több. Ez ugyanis a lány kérésére történt, ő tárta szét kebleit a műsorvezető előtt, hogy megfeleljen annak a szerepnek, amit Mark rásózott.

-          Szép – vihog fel Caesar cseppet sem idegesítően. – Minden szilikon nélkül!

-          Miért használjak szilikont, ha így is egy ellenállhatatlan szexbomba vagyok? – tör elő egy erőltetett kacaj Dorothyból, mire a közönség is újabb tapsviharral reagál. Tetszik neki z alakítása.

-          Az biztos, Miss Quincey! – kiált fel Caesar. – És hány hímneműnek nyílt eddig lehetősége átélni azt a csodát, amit most nekem?

-          Nem az számít, hogy hányan élték át a múltban, hanem hogy hányan szeretnék átélni a jövőben. Mentsenek ki az Arénából! Támogassanak! Amennyiben közelebbről is szeretnének megismerkedni ezekkel! – tárja szét a lány ismét a kebleit, és biztosra veszem, hogy az összes létező kamera a két nagyra nőtt mellbimbót mutatja.

-          Ez csodálatos! – ámuldozik Caesar.

-          Az a probléma, kis műsorvezetőm – cirógatja végig Dorothy a férfi arcát – ,hogy most búcsút kell vennünk egymástól. Csak rajtad áll, hogy mennyi időre.

Dorothy feláll, és meghajol, a közönség pedig újból tapsolni kezd, a smaragdzöld szempárból pedig sugárzik a büszkeség. Elérte, amit akart. Megszerették. Most én következek.

-          Rudolf Steiner! –üti meg a fülemet a rekedt, női hang, ezért megpróbálok úrrá lenni a Dorothy interjúja okozta sokkon. Azt csinál, amit akar, nem vagyunk egy pár. Győzni jött, és ezért mindent megtesz, ahogy nekem is mindent meg kellene tennem.

Veszek egy mély lélegzetet. Semmi pánik, minden flottul fog menni. Csak, mint a Markkal való gyakorlásnál. Érzéketlen pszichopata vagyok, aki imád ölni. Csak, mint Kate. Csak, mint Mason. Csak, mint Gobo. Csak, mint Andrew.

Lelkem nyugalmával lépek fel a színpadra, a közönség azonban nem köszönt akkora kirobbanó tapssal, mint az eddigi kiválasztottakat. Csak semmi pánik. Majd megszeretnek, ha megismerik a bennem rejlő pszichopatát.

-          Rudolf! Micsoda váratlan fordulat! – harsan fel Caesar. – Megérkeztél te is?

-          Csak annyira váratlan, mintha most szépen kést állítanék a torkodba, Caesar – jegyzem meg az orrom alatt, de hamar belátom, hogy nagy hiba volt. Ez a kijelentés ugyanis sokkal inkább hasonlított egy szerencsétlen védekezésének, mintsem egy pszichopata fenyegetésének.

-          Értem! Mesélnél nekünk arról, mit vársz a viadaltól?

Most légy okos, Rudolf. Vegyél elő mindent, amit Márk tanított! Legyél pszichopata… kegyetlen gyilkos, akinek szenvedélye az ölés!

-          Vérontást várok! – harsanok fel diadalittasan, a várt reakció a közönség részéről azonban elmarad.

-          Tehát egy vérbeli gyilkossal állunk szemben – folytatja Caesar. – Kifejtenéd nekünk ezt esetleg bővebben is?

-          Halál az összes ellenfélre! Nincs kegyelem! Gyilkolni jó! – sorolom a stylistom dogmáit. – A halál felüdülés! Nincs olyan, hogy ellenfél – csuklik el a hangom. – Olyan van, hogy áldozat, aki…

-          Azt hiszem, Rudolf, hogy már eléggé bemutatkoztál – röhög fel Caesar. – Emberek, szeretik ezt a kegyetlen gyilkost?

A közönség részéről nem érkezik semmi pozitív megerősítés, csupán lekicsinylő pillantásokat zsebelek be magamnak.

-          Nem tudom, hogy önök hogy vannak vele, de engem Mr Steiner egyáltalán nem győzött meg. Jól mondom, emberek?

A Kapitólium népe most bezzeg kurjongat. Nem vagyok képes ép ésszel felfogni, mi ez az egész. Flickerman idáig, kivétel nélkül, a kiválasztottak mellett volt, nem próbálta meg csőbe húzni őket. Akkor velem most miért csinálja ezt? Vagy tényleg ennyire rosszul játszottam volna a pszichopatát?

-          Azt javaslom, emberek – kiált újból a mikrofonba a műsorvezető – hogy tekintsünk meg egy felvételt, ami alapján megtudhatjuk, hogy mi igaz Mr. Steiner pszichopataságából! Egyet értenek?

Az önálló gondolatokkal nem rendelkező tömeg természetesen tapssal biztatja Caesart, amitől a férfi még inkább belelkesül.

-          Akkor most lessük meg, hogy álca vagy valóság-e a pszichopata Rudolf Steiner!

A kivetítőn megjelenik a Kapitólium címere, a háttérben pedig melankolikus zene szól. Csak reménykedni merek abban, hogy nem fognak nagyon lejáratni. A lolás videót nyilván nem rakják be, de például a jelenet, amin szembe szállok Dorothyval, Anastasiával és Markkal, jót tenne a hírnevemnek.

Már az első képkocka után kénytelen vagyok megtenni a szomorú felismerést, hogy azt a felvételt elfelejthetem. Amit ugyanis a kivetítő mutat, az nem a lakosztályunk, hanem az edzőterem. Kétségbeesetten horgasztom le a fejemet. Hogyan mászhatnék ki ebből?

A felvételen az első, akit meglátok, az Dorothy, aki egy hatalmas pisztolyt tart a kezében. Hamarosan magamat is felfedezem a szalagon. Ugye nem komoly, hogy…? Csak nem tették be azt a felvételt.

A horizont leghalványabb reménysugarai is semmissé válnak azonban, amikor megszólalok a felvételen.

-          Szabad a pálya. Célozz egyenesen a közepébe!

-          Nem tudom, hogy vagy vele, de én találtam magamnak egy sokkal szimpatikusabb célpontot.

-          És mi lenne az?

-          A fejed. Én soha nem táncolnék veled! Hiba volt, hogy egyáltalán eszedbe jutott ez a hazugság!

Nem karom újra átélni ezt az egészet, ezért a fülemre tapasztom tenyeremet. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy milyen volt külső szemmel, amikor Dorothy az életemre tört.

-          Előbújhatsz, vége a felvételnek. Lelépett a csúnya fegyveres néni – kezd hangos tapsikálásba Caesar.

-          Erre nem volt joga – súgom oda neki, de a műsorvezető nem úgy néz ki, mint aki különösebben a szívén viseli, hogy mihez van joga, vagy mihez nincs.

-          Hölgyeim és Uraim! – harsan fel diadalittasan. – Az iménti kis felvételen egy pszichopata gyilkost láthattak. Meneküljenek el előle, nagyon veszélyes! Annyira, hogy csak egy gyenge nőnek sikerült az életére törnie! Ritka dolog.

A közönség összes szempárja és a kamerák is az én arcomat vizslatják, én pedig úgy érzem, képtelen vagyok ezt az egészet tovább tűrni. Mi vagyok én? Valami bohóc, aki az arra jó, hogy röhögjön rajta a nép? A legrosszabb, hogy pontosan ismerem erre a kérdésre a választ…

A dühtől forrongva pattanok fel a székemről, majd elhagyom a színpadot. El tudom képzelni, hogy Caesar most miket mondhat rólam. El tudom képzelni azt is, mit szólhat a közönség. Hogy hogy kárörvendhet Dorothy. Hogy kárörvendhet Jerome, aki végre sikeresen bebizonyította, hogy semmit sem érek. Azt érzem, ki akarok futni a világból!

-          Rudolf! – lép oda hozzám Dorothy. – Tartozom neked egy vallomással.

-          Muszáj ezt most? Észrevehetnéd, hogy…

-          Ja, nem. Eszem ágában sincs feltartani téged, csak jó lenne, ha valamire emlékeznél.

-          Hogy a ribancság győzedelmeskedik? Hát valóban, igazad volt…

-          De még mennyire, hogy igazam volt! – tör fel a sátáni kacaj Dorothy torkából. – Caesar Flickerman szíve az enyém, és innentől nyert ügyem van.

-          Sokkal inkább a fasza az, ami a tiéd, de nem akarlak elkeseríteni.

-          Szív, fasz, agy, máj, teljesen mindegy! – tör ki hangos kacagásban a lány. – A támogatása az enyém, érted? A támogatása. Innentől az enyém a világ. Az enyém a győzelem.

-          Ehhez csak gratulálni tudok. Hidd el, hogy ha tudom, hogy ehhez csak a combomat kell szétnyitni…

-          Ja, Rudolf. Mit érsz te el azzal, hogy szétnyitod a combodat? Mi van ott, mégis? Hidd el, találkoztam már azzal, ami ott van, és nem egy nagy dolog. Nem is emlékszem már rá, hogy melyik volt a tiéd a sok közül.

-          Ez egy kicsit sem volt ribancos, amúgy – vonok vállat. Ha Dorothynak ez kell, lehetek ilyen is.

-          Felejthető vagy, érted? Josh sokkal jobb nálad. Daniel is jobb nálad. Egy százéves tata is jobb nálad. Még maga Caesar Flickerman is jobb lenne nálad.

-          Akkor mire vársz még? – csattanok fel dühösen. – Csináltasd vele fel magadat, és már nem is kell menned a viadalra.

Úgy érzem, ez telitalálat volt. Dorothy nem szól semmit, sokkal inkább elvörösödik a dühtől. Már azt hinném, nyert ügyem van, amikor egy hatalmas rúgást érzek, nos… a két combom között, amitől automatikusan a földre rogyok. Pár másodperc múlva arra eszmélek fel, hogy Dorothy már rajtam terpeszkedik. Nem szabad behódolnom neki.

-          Mi van? Másodszorra is az életemre törnél? Hátha téged is megutálnak az emberek.

-          Engem imádnak, mert rajtam van mit. De rajtad mit imádnának, te félresikerült barom? Te beteg állat! Te csótány! Te féreg! – ordítja, miközben egyre csak az arcomat püföli. – Nem vagyok ribanc!

-          Akkor az a  „ha Caesar Flickerman szíve az enyém, nyert ügyem van” hallucináció volt a részemről? – ül ki a vigyor az arcomra. – Csak, mert nekem nagyon valóságosnak tűnt.

-          Pofa be! – vág bele ököllel az orromba Dorothy, amitől ugyan felnyögök, de ez nem számít. Megvédem magam, bármi áron. Éppen magamhoz térnék, amikor Dorothy a ruhája alól hirtelen mozdulattal kést ránt elő. – Nem vagyok ribanc! Felfogtad? És soha nem táncolnék veled!

-          Felfogtam.

-          Kár, hogy ilyen sokáig tartott. Mert most már csak azért is felvágom az ereidet!

-          Dorothy, ne! Emlékezz a…

-          Kussolj! – csattan fel a lány, majd a magasba emeli kését, amivel egyenesen a szívembe készül lesújtani.

-          Veszélyes játékot űzöl, kislány – fogja le egy izmoktól duzzadó kar a lányt. – Az Aréna előtt nem ölhetsz. Ha csak nem akarsz úgy járni, mint ez a szerencsétlen.

Dorothy végre hajlandónak mutatkozik lemászni rólam, így rálátok megmentőm bosszúéhes arcára. Tekintetében ott a gyűlölet, amit irántam érez.

-          Gobo! Micsoda meglepetés!

-          Nyomorék – küld felém egy lesajnáló pillantást a fiú, majd simít egyet haján. – Minden rendben van, kislány? – fordul Dorothyhoz.

-          Szeretném, ha minden rendben lenne, de sajnos nincs – nyafogja Dorothy.

-          Nincs? Ez szomorú. Tudnék valamiben segíteni?

-          Szövetség? – nyújtja Dorothy Gobo felé a karját.

-          Ez nem olyan egyszerű hadművelet ám, cicamica! Azért, hogy közénk tartozz, meg kell felelni a főnöknek.

-          Ki lenne az?

-          Én, személyesen – húzza kaján vigyorra száját a fiú.

-          Ó, igen? És hogyan győzhetném meg a főnökurat?  –tárja szét Dorothy ismét a ruháját. – Mondjuk így?

-          Nem is tudom – mosolyodik el Gobo. – Kezdetnek nem rossz, de nem lettem még meggyőzve.

-          Nem tudom, mit tehetnék?

-          Elmondom – kacsint körzettársamra a fiú. – Győzz meg!

A következő pillanatokban olyan dolgok történnek, amelyekre legszörnyűbb rémálmaimban sem számítottam volna. Dorothy közel lép Gobóhoz, és szenvedélyesen megcsókolja őt, és már is a fiú karjaiban landol.

-          Majd jövünk – néz rám szúrósan Gobo. – Gondolom nem gond, hogy elrabolom a kis körzettársadat egy órácskára. Mernél csak ellentmondani!

A fiú az öltözők felé viszi exbarátnőmet. Így, hátulról nézve szembesülök csak vele, milyen izmos is ő valójában. És én ennek a srácnak nyírtam ki a körzettársát. És most ezzel a sráccal hempereg a barátnőm. Pontosan tudom, hogy nincs értelme utánuk mennem.

Továbbra se vagyok képed felfogni, hogy adhatta Dorothy ennyire le a lécet. A Josh-dolgot így, utólag, még valamennyire megértem. Szexéhes volt, ezért kellett neki az anyuci-fétises prosti. Azzal azonban, hogy most ráhajtott Caesarra és még Gobo alá is képes befeküdni, nagyon túlzásba esett. A Kapitólium sajnos magával ragadta őt. Ő már olyan, amilyennek kell lennie a túlélésért: ribanc.

-          Taps, taps, taps! – ránt vissza Jerome hangja a merengésemből. – Köszönettel tartozom neked, Rudi, amiért leadtátok nekem a műsor ismétlését. Az edzőtermi is jó buli volt, de ez felülmúlhatatlan.

-          Te meg miről beszélsz? – mordulok rá a fiúra, aki erre egy álijedt pillantást lövell felém csokiszeméből.

-          Ne legyél már velem ilyen ellenséges, Rudi! Nem tudom, mivel érdemeltem ki. Az Arénában az lesz persze, ami lesz, de addig még van pár nap.

-          Továbbra se értem, hogy miről beszélsz, de ha nem haragszol, én elfáradtam…

-          Megértem, hogy elfáradtál. Kemény lehetett. Azok a pszichopata megszólalások Caesarnak… Én se csináltam volna jobban.

-          Azt hiszem, ha nincs több mondanivalód, akkor én… – nézek bele mélyen a csokoládébarna szempárba.

-          Itt hagynál? Komolyan holmi fáradtság miatt véget vetnél ennek a kellemes csevejnek!

-          Te tényleg pofátlan vagy – rázom meg a fejem unottan.

-          Érdekes, hogy ezt mondod. Mások meg éppen azt mondják, hogy túl nagy a pofám. Az egyik szerint pofátlan, a másik szerint nagypofájú. Így akarj megfelelni az embereknek.

Most jövök rá, hogy elkövettem újra ugyanazt a hibát, amitől Mark már ezerszer óva intett. Most mégis itt állok, és beszélgetek Jerome Jacksonnal. Pontosabban hagyom, hogy egy komplett idióta provokáljon, és felcsessze az agyamat.

Mindennemű válasz nélkül fordítok hátat a Hatodik Körzet kiválasztottjának, majd megindulok a lakosztályom felé.

-          Hé, Rudi! – szól utánam a srác. – Hová céloztál a bemutatón, hogy nulla pontot kaptál?

-          Közöd? – tekintek vissza a fiúra.

-          Csak érdekel, hogy megtartottad-e a tanácsomat. Tudod, bárhová, csak ne oda, ahova kéne.

-          Dögölj meg!

Most már meg nem állok a lakosztályunkig. Elegem van. Elegem van ebből a napból, ebből a hétből és ebből az egész borzalomból, amiben élünk! Caesar minden reményemet elvette az interjú során, de arra persze Dorothy is rásegített, hogy nem tudtam hitelesen játszani a kegyetlen gyilkost. Dorothy, aki egy nap alatt rányomul Caesarra, befekszik egy Hivatásos alá, és megpróbál megölni. Másodszorra is megpróbál. Jerome pedig már csak hab a tortán, aki persze, hogy végig nézi az egész jelenetet, és persze, hogy nem bírja ki, hogy ne használja fel ellenem. Elég volt! Kikészültem! Nem bírom tovább!

Így puffogok magamban, amíg fel nem érek a lakosztályba, aztán a konyhapultra pillantok, és úgy érzem, megtaláltam a megoldást, ami elillant minden gondot. A konyhapulton álló, már megbontott üvegre pillantok, ami a gyerekkorom egyik, számomra máig meghatározó élményét okozta nekem, amelyen aranyozott betűvel díszeleg az isteni felirat: „King Vodka”.