13. rész

El se hiszem, hogy tényleg kimondta. Ennek a műsornak elméletileg a reményről kellene szólnia, ahogy azt a szlogen is mondja. Hol van a remény most, úgy őszintén? A Főjátékmester az imént mondta bele a képembe, hogy semmi esélyem nincs a túlélésre. Remény, mi?

Indulatosan vágom földhöz az első, kezem ügyébe kerülő baltát, majd pedig kiviharzok az ajtón. Azt érzem, amit tegnap. Bár tisztában vagyok vele, hogy ez a helyzetemen mit sem változtat, mégis azt hiszem, minél távolabb vagyok az edzőteremtől, annál jobb.

Amint rohanok, egyenesen belé futok valakibe. Talán pont Jerome az. Szuper. Még egy jó indok, amiért kinyírhat.

Felemelem a tekintetemet, aki azonban visszanéz rám, az nem Jerome, hanem egy másik ellenség. Valaki, aki két nappal ezelőtt megpróbált kinyírni az edzésen.

-          Nem tudsz vigyázni? – ordít rám a lány. Ő az, bizony, ha nem is úgy néz ki, mint párnappal ezelőtt. Kiengedett haja lengén terül el vállán, smaragdzöld szemében viszont nem ég már annyira a bosszúvágy tüze, mint egykoron.

-          Vigyázhatnál te is – torkollom le exbarátnőmet. A dolog, ami most a legkevésbé hiányzik, az a baszogatás.

-          Történt valami? –vet rám egy lesajnáló pillantást a lány. Tekintete azonban sokkal inkább árulkodik kárörömről és szánalomról, mintsem valódi aggódásról. Köszi, ebből nem kérek.

-          Semmi olyan, amiről be kéne számolnom. Nem tudom, mennyire dereng, de mi már nem vagyunk együtt.

-          Te vagy az egyetlen, aki ezt mindig elfelejti. De a viselkedésed arra enged következtetni, hogy megint hoztad a formád.

-          Szarok rád, Dorothy! – kiáltok a lány arcába, majd elviharzok mellette. Nem sok kedvem van Jerome-mal is újabb szóváltásba elegyedni, ezért amilyen gyorsan csak tudom, elhagyom a várótermet, még mielőtt szemkontaktusba kerülnék a fiúval.

Első gondolatom rögtön a takaró alatti depizés, de végül tudatosítom magamban, hogy ezzel a módszerrel még egyetlen problémát sem sikerült megoldani. Ezért kénytelen leszek valahogyan máshogy elütni a gondolataimat a bemutatón történtekről.

-          Már is megjöttél? – fogad a stylistom lelkesen. – És learattad a babérokat? Követted a tanácsaimat?

-          Amennyire lehetett – horgasztom le a fejem.

-          Tehát nem – vonja le a logikus következtetést Mark. – Na, mesélj! Mit sikerült megint elbaltázni?

-          Úgy konkrétan semmit, de… valahogyan mégis mindent.

-           Oké, értem. Fussunk neki újra, ezúttal a mi nyelvünkön, ha szabad ilyet kérnem – telepszik le mellém egy nagy sóhaj kíséretében.

-          Minden jól indult. Edmunddal tök jól elbeszélgettünk, de aztán…

-          De aztán odajött a Jerome gyerek, hogy megint provokáljon. De te természetesen nem hagytad magad, és belevágtál egy baltát a képébe. Valami hasonló lesz a sztori vége, igaz?

-          Odáig stimmel, hogy odajött Jerome, a többi viszont nem nyert.

-          Oké, odajött Jerome – ismétli meg a férfi egy fokkal nyugodtabban. – És mit mondott?

-          Elkezdett fikázni, hogy mennyire nem értek a baltákhoz, meg jött még mindenféle hülyeséggel.

-          Mire te jól beolvastál neki!

-          Nem – mosolygok rá a stylistomra halálnyugodtan. – Vissza-visszaszólogattam neki, de nem csináltam balhét.

-          Ezt örömmel hallom. És gratulálok – helyezi csonkját elismerően a vállamra a stylistom. – Az első tanácsom, amit megfogadtál.

-          Idáig jól ment minden, de aztán behívtak.

-          Ettől a ponttól féltem én is. Mit csináltál? Mondd, hogy nem kezdtél el lázadozni!

-          Semmi törvénybe ütközőt nem csináltam, egyszerűen csak dobtam egy baltát, de az volt a probléma, hogy nem talált.

-          Ha az lenne a legnagyobb problémánk, hogy nem talál az első dobásod, örömtáncot lejtenék.

-          Kár, hogy itt még nem ér véget a történet – könyökölök rá az asztalra. – A Főjátékmester ugyanis nem akarta, hogy újra megpróbáljam.

-             Mi az, hogy nem akarta? Ilyen nincs. Az öt perc kitöltése minden kiválasztott személyes joga.

-          Olyanokat mondott, hogy úgy sem számít a teljesítményem, mert meg lesznek a következményei Lola megölésének.

-          Biztos nem tud a kérvényekről.

-          Nagyon is tud róluk. Csak éppen azt is tudja, hogy senkit sem érdekelnek.

Mark reakciójára várok, aki viszont hosszú másodpercekig nem szól semmit, csak az asztalra könyököl, és a tenyerébe temeti arcát. Nem tudom, mire számítsak tőle, ezért csak óvatosan megbököm, és szóra nyitnám a számat, amikor is ő egy felhorkanás közepette kapja fel a fejét.

-          Fantasztikus vagy, Rudolf! –csap rá indulatosan az asztalra. – Kurva jó! Zseniális! Szuper!

Öklét egyre csak az asztalon táncoltatja, arcszíne pedig pulykavörös színbe csap át. Soha nem láttam ennyire kikelni magából. Úgy látszik, eddig bírta az Éhezők Viadala történetének két legproblémásabb kiválasztottjával…

-          Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el! NEM HISZEM EL!

-          És akkor most mi lesz? –próbálom nyugodtabbra venni a hangszínem.

-          Rudolf, rohadtul nem tudom, hogy mi lesz, de most már kurvára nem is érdekel! –horkan fel gúnyosan. – Ki vagyok én nektek, az apátok, hogy így támogassalak? Pedig nem emlékszem, hogy harminc évesen két gyereket nemzettem volna.

-          Nem az apánk vagy, csak a mentorunk helyetti mentorunk – teszem a tenyeremet a férfi izmos vállára, hogy lenyugtassam egy kicsit. Ő is ugyanezt szokta csinálni csonkjával, hátha beválik nála is a módszer. Ő azonban undokul lerázza magáról a kezemet.

-          Ezt a foglalkozást még nem találták fel, Rudolf. Olyan van, hogy mentor, meg olyan, hogy stylist. Tudomásom szerint én a munkakörömhöz tartozó feladatot elvégeztem, más kérdés, hogy a kis barátnőd tönkretette. Ezen túl oda kísérlek majd az Arénás állványhoz, de ennyi. A mentori feladatokat bízzátok a mentorotokra!

Látom rajta, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. Megajándékoz egy csalódott pillantással, és szobája felé indul, én azonban képtelen vagyok ezt az egészet annyiban hagyni. Nem hagyhat cserben az utolsó pillanatban.

-          Akkor ennyi? – kiáltok utána. – Vége van? Oldjuk meg egyedül?

-          Azt csináltok, amit akartok, csak engem hagyjatok ki belőle – ezek az utolsó szavai, mert utána eltűnik ajtaja mögött. A pillanat, amikor azt hiszed, hogy nem lehet már rosszabb, de aztán kénytelen vagy felismerni, hogy mégis.

Nem fér bele az agyamba, hogy Mark hogy vághatta a fejemhez azt a sok csúnyaságot, miközben az egyetlen bűnöm az volt, hogy nem tudtam türtőztetni magamat, és Jerome felé hajítottam a baltát. Ezért már többszörösen megbűnhődtem, de nem is merek belegondolni, hogy hányszorosan fogok még.

Megrázom a fejemet. Önsajnálatra nincs idő. Markot elvesztettük, ez tény, de nem szabad feladni. Ha ő így gondolja, hát legyen. Stylistként végezze a stylist-i feladatokat, a mentor akkor viszont csinálja azt, ami az ő dolga. És az nem a sorozatnézés és a pezsgőfürdőzés…

Másodperceken belül már Miss Douglas ajtaja előtt állok, és erőteljesen püfölöm azt. Ki kell, hogy nyissa. Éppen itt az ideje, hogy elkezdje végezni azt a feladatát, amiért megfizetik.

-          Parancsolsz? – lép ki fürdőköntösben a nő, ami alól combja félig kilátszik. Csak úgy reng rajtuk a háj, én viszont próbálok elvonatkoztatni ettől, és a lényegre térni.

-          Ami azt illeti, igen, parancsolok – húzom ki magam határozottan. – Tanácsokat a túléléshez, tippeket a viadalhoz.

-          Eltévesztetted az ajtószámot, tündérfiú.

-          Nem gondolnám, hogy ez így lenne. Eljöttem a mentoromhoz, hogy mentoráljon!

-          Akkor, ahogy eljöttél, úgy el is mehetsz. Megy a sorozatom – csapja az orromra az ajtót a nő, amivel valósággal lesokkol. Ő sem tervez foglalkozni velünk. Csodás.

-          Drágáim!

Amint ezt meghallom, rögtön tudom, hogy csakis Anastasia lehet az. Kimegyek a társalgóba. A kísérőm arcán angyali mosoly ül, mellette pedig ott áll Dorothy. Ő már kevésbé tűnik lelkesnek, Anastasia viszont ezzel mit sem törődik.

-          Itt az ideje, hogy megtudjuk, hogyan teljesítettek a Nyolcadik gyöngyszemei. Azt javaslom, izguljuk végig együtt a pontozást –magyarázza, miközben kezébe veszi a távirányítót.

-          Élvezetes közös programnak ígérkezik – fintorodik el Dorothy.

-          Ugye, drágám? Én is pontosan így gondolom. Utána pletyizhetnénk is egyet, mit szólsz hozzá?

-          Szerintem maradjunk a pontozásnál –veti le magát a kanapéra Dorothy.

Fél óra múlva már mindannyian a tévéképernyő előtt ülünk. A „mindannyian” alatt Dorothyt, Anastasiát, Markot – aki a pontok megnézéséért mégis hajlandónak mutatkozott előbújni kuckójából – és magamat értem. Feszült vagyok, mert nem számítok sok jóra a pontozással kapcsolatban. Konkrétan nem csináltam semmit. Négy-öt szánalompontot persze biztosan adnak majd, de az édeskevés ahhoz, hogy bárkinek is tartósan megragadjak az emlékezetében.

Caesar Flickerman büszkén lép fel a színpadra. A megszokott lila ruhát viseli, haja azonban most zöld színben pompázik.

-          Ennek a pasinak nincs stylistja? Mi ez a hajszín? – sopánkodik Anastasia. – Tavaly kék volt, az jobban állt neki. Így nem mehet valaki emberek közé. Fordulj fel!

-          Ne törődj vele – súgja ide nekem Mark. – Szeretők voltak, és a kedves kísérőtök számára nem a legjobban végződött a buli.

-          Szóltál valamit?

-          Csak, hogy ez a hajszín tényleg előnytelen –dünnyögi Mark.

Caesar Flickerman a szájához emeli mikrofonját, majd belekezd szokásos szövegébe.

-          Itt van az Önök kedvenc műsorvezetője, Caesar Flickerman!  –harsogja, mire a közönségből felhangzik a nagy tapsrobaj. Ilyen az, amikor a tömegnek nincs önálló véleménye. – Idén is, mint minden évben sor került a pontozásra, amit mi már nagyon vártunk! Jól mondom, emberek?

Újabb tapsrobaj.

-          Műsorunkat egy szomorú hírrel kezdeném. Az Első Körzet kiválasztottja, Lola sajnálatos körülmények között életét vesztette, ugyanis magára rántott egy nagy súlyt. Az orvosok mindent megtettek, de az életét, sajnálatos módon, nem tudták megmenteni.

Úgy érzem, mintha Caesar személyesen nekem intézné ezeket a szavakat. A nép persze nem tudhat róla, hogy az én hibám a lány halála, mert az lázadásra ösztönözné őket. Ezért aztán marad a jól bevált baleset-duma, ami végül is bárkivel megtörténhet.

Caesar egyperces csendet rendel el, elvileg az elhunyt emlékének való tisztelgés céljából, de mindenki pontosan tudja, hogy ez az egész csak egy színjáték. Amint letelik ez a perc, senki sem fog már emlékezni Lolára, soha többé, csak úgy, mint a többi gyerekre se, akik az összes eddigi viadal során vesztették életüket.  

-          Úgy gondolom, nem is érdemes tovább húzni az időt – töri meg végül a csendet. – Vágjunk bele!

Elsőként Gobo arcképe jelenik meg. A pontszáma természetesen a tízes. Szép, mondhatom. Ha ez a srác úgy dönt, hogy megtorolja rajtam körzettársa halálát, akkor talán tényleg érdemes lenne hallgatni a Főjátékmesterre, és kiválasztani a sírkövemet.

A Második Körzet kiválasztottjai, Kate Argent és Mason Stuart szintén tíz pontot kapnak, Dorothy újdonsült utálója, Richard pedig kilencet. A lányra sandítok, de nem látom rajta, hogy különösen bepánikolna a pontszám láttán. Tényleg van önbizalma, nem is kevés.  

A negyedik körzetesek mindketten hat pontot kapnak, az Ötödikből származók viszont annál jobban teljesítenek. Eddig nem foglalkoztam velük különösebben, most viszont… Jennifer Johnson kilenc, a körzettársa, Martin pedig tíz pontot kap… Rémes duónak ígérkezik. Jobb lesz velük vigyázni.  

Jerome körzettársa valamivel gyengébben teljesít, hat ponttal jutalmazzák, a fiú viszont most sem hazudtolta meg önmagát.

A csokoládébarna szempárban ott ég a bosszúvágy, amit irántam táplál. Haja ismét a tökéletes, oldalra zselézős stílusban pompázik. A pontszáma tízes, ami engem nem tölt el a legjobb érzéssel, elvégre az a két ember, akik a véremre pályáznak, mindketten tíz pontot kaptak.

Edmund körzettársa, a műcicis lány hat pontot kap, míg a fiú hetet. Edmund hiába nem jó harcos, mégis van egytitkos fegyvere, amivel nagyon jól bánik. Ha ezt a fegyvert használja, legyőzhetetlen. Kár, hogy ezt a fegyvert rajta kívül más nem képes használni.

Edmund képét Dorothyé váltja fel. A smaragdzöld szempár sugározza magából a küzdeni akarást. Kétségtelenül nyerni jött ide, és ezért mindent meg is fog tenni. Dorothy pontszáma a nyolcas.

-          Nahát, ez fantasztikus! – harsan fel Anastasia. – Ezt hogy csináltad?

-          Profin – veti oda félvállról Dorothy. A lányról egyértelműen az süt, hogy nem óhajt Anastasiával foglalkozni.

Pár másodperc múlva azonban Dorothy arcképe is eltűnik, és bekövetkezik az, amitől a legjobban féltem. Én kerülök terítékre. Arcképem már ott díszeleg a képernyőn, és másodperceken belül a szám is ott lesz mellette, amit a teljesítményemért kaptam. Azért a bizonyos nem létező teljesítményért.

Most már nem vagyok biztos benne, hogy látni akarom azt a számot, ezért a tenyerembe temetem az arcot. Semmi szükségem arra, hogy a tudtomra adják, hogy semmit nem ért, amit az edzésen provokáltam, mert így is, úgy is meghalok.

-          Nahát – üti meg a fülemet Anastasia hangja. – Ez botrányos! Ez a legallja!

Ezekre a szavakra nem állom meg, hogy ne kapjam fel a fejemet. Mi lehet az a pontszám, ami kísérőmből ekkora felháborodást vált ki? Azzal próbálom nyugtatni magam, hogy a négy pontot mindig megadják a legbénábbaknak is, ezért újult erővel, magabiztosan emelem meg a fejemet, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Attól a számtól azonban, ami nevem mellett díszeleg, sokkot kapok: 0 pont.

Anastasia, Dorothy és Mark mind engem vizslatnak tekintetükkel.

-          Mi az annyira érdekes bennem, Elmondanátok? – pattanok fel indulatosan.

-          A pontszámod, Rudolf! – jegyzi meg Dorothy szúrósan.

-          Elmentek ti mind a francba! – csapok rá az asztalra. – Dorothy, te itt illegeted magad örökké! Nekem nem vagy képes megbocsátani egy félresiklást, persze az már nem probléma, ha rá kell hajtani a saját stylistunkra, ugye?

-          Rudolf, az más volt – próbálja kivédeni a vádjaimat Mark, de őt is lehurrogom.

-          Megnyugodhatsz, hozzád is lesz néhány keresetlen szavam. Te nem vagy képes megbocsátani nekem, Dorothy? És akkor mit éreztél, amikor az életemre törtél? Normális vagy te egyáltalán?

-          Jó, szerintem én ezt nem hallgatom tovább – áll fel a lány, majd megindul szobája felé.

-          Persze – legyintek. – Menjél csak! Bújj el a problémák elől! Úgy kell azt! Talán, ha annak idején adsz egy esélyt, hogy tisztázzuk a problémáinkat, akkor nem kefélek félre.

-          Én kérek elnézést – száll szembe velem a lány – Mindjárt kiderül, hogy én tehetek arról, hogy egy hűtlen fasz vagy.

-          Szarok rád!

-          Mintha annyira érdekelne. Mindenesetre én, egyesekkel ellentétben, szép pontszámot szereztem, amiért a szobámban vár rám a jól megérdemelt jutalom. Úgyhogy, ha nem haragszol, lépnék.

-          Nyugodtan! Te pedig, Anastasia – fordulok a kísérő felé. – ,teszed csak itt az agyadat állandóan, amiről elhiszem, hogy nem túl nagy, de annyit azért megpróbálhatnál beletuszkolni, hogy nekünk legkisebb problémánk a jómodor!

-          Elég baj – nyávogja a nő.

-          Téged direkt hagytalak a végére, Mark – intézem stylistunkhoz a szavakat. – Meg tudom érteni, hogy nem könnyű átvállalni a mentor szerepét, és hogy néha nehéz az ostoba kiválasztottakkal, de azt igazán felfoghatnád, hogy nekünk most nagyon nehéz. Feltételezem, hogy nem kerültél még olyan helyzetbe, hogy bedobnak egy helyre, ahol mindenki az életedre tör. Őszintén kívánom, hogy ne is kerülj soha!

Ezennel befejezettnek tekinteném a monológomat, ezért megindulok a szobám felé, de végül még eszembe jut valami, amit nem vagyok képes magamban tartani, úgyhogy megfordulok, és újra Markra nézek.

-          Ha most, félúton magunkra hagysz, az olyan, mintha soha nem is álltál volna mellettünk.

-          Rudolf, várj…

-          Hagyjál! Nem érdekel!

Dühösen indulok el a szobám felé. Jól esett, hogy végre mindenkinek megmondhattam azt, amit róla gondolok. Már csak azt sajnálom, hogy Miss Douglas nem volt ott. Végre itt vagyok a szobámban, és nem háborgat senki…

-          Rudolf, beszéljük már meg! – hallom Mark szavait a bezárt ajtóm mögül.

-          Mi megbeszélnivalód lenne neked egy ostoba kiválasztottal, akinek ostoba problémái vannak?

-          Tudod jól, hogy azt nem úgy értettem. Sok olyat mondtam, amit nem kellett volna, de nekem se könnyű…

-          Ezt már egyszer elmondtad – nyitom ki végül mégis az ajtót. – Nem kell még egyszer.

-          Azt hiszem, kicsit szigorú voltam – vallja be a férfi. Türkizkék szemében valódi bűntudat ül.

-          Egy icipicit lehet.

-          Ne haragudj rám! – helyezi csonkját a vállamra.

-          Te ne haragudj! Csak olyan nagy rajtam a nyomás.

-          Azt hiszem, ezt a nézeteltérést tisztáztuk – paskolja meg vállamat. – Viszont van még valaki, akivel szerintem beszélned kéne.

-          Dorothy?

-          Bizony, bizony. Szerintem sok megbeszélnivalótok van.

-          Onnantól számítva, hogy megcsaltam? Ó, jaj…

-          Nem onnantól, te lökött – röhög fel Mark. – De mondjuk onnantól, hogy széttépte a ruhát.

-          A ruhát, amit te készítettél.

-          Az most mellékes – legyint csonkjával a férfi. – Az a lényeg, hogy ti normalizáljátok a kapcsolatotokat.

-          Jöjjek vele újra össze?

-          Ahogy gondolod, az már a ti dolgotok. Én már annyival is beérném, ha nem akarnátok egymást annyira kinyírni.

-          Igazad van. Beszélek vele. Mondjuk holnap.

Éppen mennék vissza a szobámba, Mark viszont megfékez ebben csonkjával.

-          Tévedés! A problémákat nem holnap kell megoldani, mert a holnap mindig csak a ma holnapja lesz.

-          Ezt most nem teljesen értem.

-          Nem baj, ha nem érted. A lényeg, hogy egyetértesz. Mert ugye egyetértesz?

-          Egyetértek – bólintok. –Még ma beszélek vele.

-          Nem, nem, nem – kezd Mark értelmetlen kalimpálásba csonkjával. – A „még ma” rosszabb, mint a „majd holnap”. Ne „még ma” beszélj vele, hanem most!

A stylistomnak teljesen igaza van. Nincs értelme halasztgatni az őszinte beszélgetést, amire előbb-utóbb úgy is sort kéne keríteni.

-          Most! – ismétlem meg stylistom utolsó szavát.

-          Ez a beszéd!

Dorothy ajtaja előtt állok, amit már percek óta verek.

-          Muszáj lenne beszélnünk – veszem könyörgőre.

-          Miért lenne muszáj? – lép ki Dorothy egy szál bikiniben – Benne vagyok valamiben, ha nem tűnt volna fel. Dolgom van.

-          Ugyan mi dolgod, ami fontosabb egy őszinte beszélgetésnél? Te is rákaptál a pezsgőfürdőre, mint Miss Douglas?

-          Vendégem van.

-          És ki lenne az a nagyon fontos vendég?

-          Elmondanám, ha minimálisan is rád tartozna – zárja le a beszélgetést a lány, és éppen csukná az orromra az ajtót, amikor egy egy pucér, szőke fiú jelenik meg mögötte.

-          Apuci csatlakozni akar a második menethez?

   

    

  

12. rész

Újra menekülök. Menekülök, csak hogy minél messzebb legyek a Hatodik Körzet lakosztályától és a fiútól, aki meg akar menteni, hogy utána megöljön. Én meg naivan elhittem, hogy segíteni akar rajtam. Miért is tenne ilyet? Most már nemcsak egy figyelmetlen idiótának gondol, aki nekiszalad az utcán, hanem egy pszichopatának is, aki bármire képes, ha eldurran az agya. És én csak remélni merem, hogy nincs igaza ebben.

Magamból kikelve rontok be a lakosztályomba.

-          Kérdezném, hogy siker, de kérdés nélkül is tudom a választ – néz fel rám a kanapén ücsörgő Mark.

-          Ne is mondd – sóhajtok fel. – Abban mondjuk igazad volt, hogy segíteni akar rajtam.

-          Az fantasztikus – pattan fel a stylistom ülő helyzetéből.

-          Az lenne, ha nem lennének hátsó szándékai.

-          Azért nyújtott be kérvényt, hogy minél kínkeservesebb halálod legyen? – néz rám a férfi.

-          Nem. Meg akar menteni, de…

-          Meg akar menteni. Innentől számítva a „de” érdektelenné válik.

-          Nem éppen, mert csak azért akar megmenteni, hogy utána ő nyírhasson ki.

-          Ez nevetséges –vigyorodik el Mark, amin kissé felhúzom az agyam.

-          Örülök, hogy szórakoztatónak találod. Bárcsak veled röhöghetnék.

-          Nem annyira rossz ám a helyzet, mint gondolod.

-          Miért? Szerinted milyennek gondolom?

-          A kérvény, bármilyen hátsó szándékkal is írta azt Jerome, kérvény marad. Ami esélyt jelent arra, hogy kegyelmet nyerj.

-          Boldog lehetek, hogy nem Snow mutánsai fognak kinyírni, hanem ez a pszichopata?

-          Nem is gondolnád, mennyire – csap a vállamra csonkjával a férfi. – Az egy negatív dolog, hogy Jerome vadászik rád, de ő legalább ember. El tudod őt kerülni, elrejtőzhetsz előle, és az is lehet, hogy már a vérfürdőben halálát leli. Ezzel szemben a kapitóliumi mutánsok vagy természeti katasztrófák bárhol vagy, megtalálnak téged, ha azokat a Játékmesterek személyesen neked címzik. Érted már?

-          Azt hiszem – bólintok. – És mit csináljak most? Hogyan javíthatnék a helyzetemen?

-          Elárulom neked, hogy mit tehetnél. Menj el aludni! Holnap bemutató. Vitathatatlanul javulnának az esélyeid, ha mondjuk, nem esnél össze a Játékmesterek előtt.

Tudom, hogy stylistomnak igaza van, ezért nem is vonom kétségbe a szavai hitelességét. Elköszönök tőle, majd hálószobámba megyek, hogy pihe-puha ágyamra vessem magam. Ez is egy eseménydús nap volt. Kezdve a Hivatásosokkal való összetűzéstől, Lola meggyilkolásán át Jerome kérvényéig. A nap csúcspontja azonban mégis csak az volt, amikor rádöbbentem a fiú valódi szándékaira. Hogy mit is jelent neki az, hogy saját kezűleg oltsa ki életemet, és célja elérése érdekében még kérvényt is képes benyújtani a felső hatalomnak.

Reggel hét óra tájt lehet az idő, amikor felébredek. Nem aludtam jól. Egész éjjel Dorothyn és Jerome-on rágódtam. A lányon, aki az életemre tört, és a srácon, akinek az életére törtem.

Kedvtelenül csatlakozom a reggeliző társasághoz, ami Anastasiából és Markból áll.

-          Mondjuk egy jó étvágyat? – rebegteti felém műszempilláját a kísérőm.

-          Mondjuk egy kuss? – fordul felé Mark. – Eddig olyan jól ment, ne add fel! Amúgy meg szegény srácnak azt hiszem, pont van elég problémája a hülyeségeid nélkül. Jól mondom, Rudolf?

-          Nekem problémám? Ugyan, Miért lenne? Elvégre csak a körzettársam nyírt ki majdnem, meg egy esélyes kiválasztott pályázik az életemre, és gyűlöl a Kapitólium. Apró, jelentéktelen dolgok.

-          Na, ugye megmondtam – ül ki a lelkes mosoly Anastasia arcára. – Nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak nem ismeri az etikettet.

-          Irónia, drága Anastasia. Nem tudom, mennyire ismerős neked? – legyint egyet a csonkjával Mark.

-          Jólvan, látom te is pornép vagy… – kezdene bele a sipákolásba a nő, de Mark ismét képes ép ésszel kezelni a helyzetet, és egy szigorú pillantással leállítani a sipákolást.

-          Azt hiszem, itt az ideje indulnod, Rudolf.

-          Hová?

-          Hová, na vajon hová? Kukutyinba, hát szerinted hová? Hát a pontozásra!

-          Az már most van?

-          Dehogy. Hiszen azt két héttel a viadal után szokták megrendezni, nem tudtad?

-          Úgy értem, hogy ilyen korán? – pontosítok a kérdésemen.

-          Az éjfél ideálisabb időpont lenne a számodra? Azt ajánlom, szedd össze magad, aztán eredj! És ne okozz csalódást!

Azt hiszem, Marknak igaza van. Nagyon össze kell szednem most magamat ahhoz, hogy jó pontot szerezzek a Játékmesterek szemében. Minden külső ingertől, így Dorothytól, Jerome-tól, Marktól, Anastasiától, Miss Douglastől és még az apámtól is el kell vonatkoztatnom. Három dolog létezik csak: én, a balta és a bábu, aminek a szívébe kell hatolni.

A játékmesterek egy kis terembe vezetnek, ahol padok találhatók. Ezeken a padokon ülnek a kiválasztottak, akiket végig mérek tekintetemmel: Jerome társaságára nem vágyom, ahogy a Hivatásosokéra sem. Edmund, a fiú, akivel az edzésen összeismerkedtem, azonban remek választásnak tűnik.

-          Heló, Edmund – telepedek le a srác mellé.

-          Csá, Rudolf. Mi újság veled?

-          Semmi különös – vonok vállat. – Hát veled?

-          Velem semmi, de te nagyon kiborultál a múltkor. Sikerült túltenned magad a történteken?

-          Ahogy vesszük. Rajta voltam az ügyön, de a Kapitólium jelentősen megnehezíti a helyzetemet.

-          Ki akarnak csinálni?

-          A stylistom szerint a lehető legkegyetlenebb halált tervezik nekem.

-          És a mentorod nem tudná valahogy eltussolni az ügyet?

-          A mentoromat inkább hagyjuk – legyintek. – Problémás eset. A stylistom viszont már benyújtott egy kérvényt.

-          Na, az egy jó előrelépés.

-          Még ha csak ő nyújtott volna be?

-          Miért, nem csak ő nyújtott? – túr bele világosbarna hajába a fiú.

-          Jerome is.

-          Jerome? – kapja fel a fejét a srác. – Az a Jerome, akit majdnem megöltél?

-          Az.

-          Megbánta, hogy provokált, vagy miért?

-          Nem bánt az meg semmit. Szimplán csak ő akar kinyírni a Kapitólium helyett. Minden mutánsnál kínkeservesebb halált ígért nekem, biztató nem?

-          Végül is, ha azt vesszük, előle legalább el tudsz rejtőzni…

-          A stylistom is ezt mondta, de nem tudom. Nem tudom, hogy elrejtőzhetek-e előle.

-          Ne parázz már rá! – bokszol bele gyengéden felkaromba a fiú. – Lehet, hogy el sem fogadják a kérvényt.

-          Kösz szépen, ezzel most megnyugtattál.

-          Ne lássák rajtad, hogy félsz, ez a siker kulcsa. S

Szívesen társalognék még Edmunddal, a hangosbemondó azonban őt szólítja.

-          Rudolf! – néz vissza rám mogyoróbarna szemeivel. – Alkalmazd a módszeremet! Akkor minden menni fog. Elvégre Lolát is azzal a módszerrel ölted meg.

-          Kár, hogy nem őt akartam – mormogom, Edmund azonban csak közelebb lép hozzám, majd belecsap a tenyerembe. – Minden menni fog, majd meglátod. Csak ne félj.

-          Edmund Pevensie! – ismétli meg a bemondó rekedt hangja, mire a fiú hátat fordít nekem, és elindul, hogy számot adjon harctudásáról.

Jó volt beszélgetni vele, végre kiönthettem valakinek a szívemet, most viszont úgy érzem, jó, hogy végre behívták a srácot. Egy kicsit legalább átgondolhatom magamban tanácsát, miszerint alkalmazzam az ő módszerét. Ez nem is hangozna rosszul, ha a módszer nem automatikusan Lola meggyilkolását juttatná az eszembe. Lehet azonban, hogy ha nem az életem összes tragédiáját hánytorgatnám fel, hanem csak egyetlen elemre koncentrálnék, sikereket érhetnék el. Már csak ezt kellene kitalálnom, mi legyen az a bizonyos egyetlen elem.

-          Rudi! Milyen jó, hogy újra összefutunk! – ránt vissza a valóságba az elmélkedésemből Jerome.

-          Valakinek biztos.

-          Hát illik így fogadni egy jó ismerőst, aki csak azért levánszorgott ide a hatodik emeletről, hogy veled bratyizhasson? Csúnya dolog, Rudi.

-          Egy jó ismerőst, aki el akarja vágni a torkomat.

-          Az mellékes. De látom, milyen jól elcsevegtél a beteg fiúkával? Hogy is hívják. Edward?

-          Edmund a neve! – csattanok fel. – És egyáltalán nem beteg!

-          Persze, hogy nem – túr bele sötétbarna hajába a fiú. – Egy kicsit kettyós szegény, de ilyenek is kellenek a játékba. Jól passzolna a Tizedik Körzet kettyósaival egy szövetségben – int fejével magam mögé, mire ösztönösen hátra fordulok. Két, sápadt gyerek ül mögöttem, akiknek bőre zöld, és csak úgy szívják magukba a morfiumot. – Drogosan az Arénába menni? Érdekes taktika! Mondjuk én nem próbálnám ki!

-          Ne merd Edmundot ezekhez az idiótákhoz hasonlítani!

-          Ilyen, amikor Rudi befenyít? Jerome pedig biztos megijed majd. Mi lesz, ha kettyósnak nevezem a kettyóst, érdekel? – vakarja meg a feje búbját Jerome. – Megint hozzám vágsz egy baltát? Azt tanácsolom, célozd a kettyósokat, akkor talán eltalálsz.

-          Hú, de vicces itt valaki.

-          Tudom, ezt már mások is mondták – jelenik meg a már jól ismert, kaján vigyor a fiú arcán.  –Többek között ezért is fognak szeretni az emberek. De most mesélj, te? Téged miért fognak? Talán mert már az edzésen öltél? Vagy mert nem őket ölted meg?

Úgy érzem, eljött a pillanat, hogy Jerome sarokba szorított, és nem tudok visszaválaszolni neki. A hangosbemondó rekedt hangja szerencsére megment a beszélgetés folytatásától.

Szó nélkül állok fel, és indulok el a kis terem felé. Igen, Jerome megint keresztbe tett nekem. Olyan jó stratégiát kitalálhattam volna magamnak, amivel arathattam volna. Ha ő nem jön ide, már rég tudnám, mire vagy kire kell fókuszálnom a dühömet, ha szárnyalni akarok. Ha csak nem ő az, akire fókuszálnom kell… és ebben a pillantban megszületik fejemben a tökéletes terv…

A Játékmesterek gyilkos pillantásokkal méregetnek, amint belépek a kicsi terembe. A fiú vagyok, aki megfosztotta őket attól a tradíciótól, hogy minden évben huszonhárom ártatlan gyerek halálát végig nézzék. Nekem köszönhetően ez a szám most huszonkettőre csökkent. És a Játékmesterek tekintetéből nem az vehető ki, hogy meg tervezik bocsátani nekem ezt a ballépésemet.

-          Öt perce van, hogy megmutassa nekünk, mihez ért  –közli a Főjátékmester monoton hangot. Öregedő vonásait szemlélve arra a felismerésre jutok, hogy láttam már valahol ezt az embert. Valamikor, testközelből. Hirtelen összeáll bennem a kép. Ő volt az, aki kirángatta Dorothyt az edzésről, és aki nekem is bemosott egyet. Most már értem, hogy miért gyűlöl ennyire.

Továbbra is kitartok álláspontom mellett, miszerint nem engedhetem el a baltákat. Valami különös oknál fogva elképesztő módon vonzódom ezekhez a fegyverekhez. Magam sem tudnám megmondani, mi fogott meg bennük ennyire.

A legnagyobb baltát fogom meg, ami csak a kezem ügyébe kerül. A legnagyobb fájdalmat akarom okozni Jerome-nak, aki napról napra megkeseríti az életem.

Felidézem magam előtt az fiúval kapcsolatos összes emlékemet. Ő az az ember, aki már a megérkezésünk napján megfenyegetett, amiért véletlenül beléfutottam a barbibaba elől menekülve. Ő az az ember, aki miatt kinyírtam Lolát, akiért most ellenem van az egész Kapitólium. Ő az az ember, aki meg akar menteni engem Snow elnök bosszújától, csak hogy ő tegyen el láb alól, a lehető legkegyetlenebb és leghosszadalmasabb módon. Ő az az ember, aki még a bemutató előtt is képes volt belém kötni, hogy a stressz hatására elrontsak mindent. Ő az, aki becsmérelte Edmundot, az egyetlen embert, aki képes megérteni engem. Ő az, aki bénának nevezett az összes kiválasztott előtt.

Miután ezek a gondolatok végig futnak az agyamon, hatalmas erőt veszek magamon, majd előre lendítem kezemet, amiből kirepül a balta, ami egyenletesen gyorsuló mozgással, de mégis egyenes ívben száll a bábu felé. Ez most meglesz, érzem! Meg kell lennie!

Ezúttal nem csukom le a szememet, mert látni akarom, amint a Jerome irányába táplált dühöm kinyírja a bábut. Úgy látom, pontosan szét fogja loccsantani az agyvelejét.

A balta csak száll, és száll, egyre közelítve a célpont felé, aztán egyszer csak… elrepül a feje felett.

Nem tudom, hogy ez hogyan történhetett meg. Követem Edmund tanácsait. Mindent úgy csináltam, ahogy azt előre elterveztem. Nem gondolkoztam nagy körökben. Csak egy személyre koncentráltam: arra, aki miatt tönkrement az életem. Jerome Jackson-ra.

-          Kitűnő nullapontos dobás – vet rám egy lesújtó pillantást a Főjátékmester.

-          Újra próbálom – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

-          Próbáld, ha annyira akarod. Bár én a helyedben nem tenném.

Egy percre megtorpanok. Miért mond ez ilyeneket? Hiszen a pontszám támogatókat jelent.

-          Kifejtené, hogy miért gondolja így? Ennyire bénának tűnök?

-          A bénasága mellékes, Mr. Steiner. A fő szempont az inkább az edzésen tanúsított viselkedése.

-          Fél, hogy Ön lesz a következő áldozatom? Ne aggódjon, nem vagyok pszichopata.

-          Ezt az utolsó állítását erősen kétségbe vonom, de ne menjünk bele. Itt most arról van szó, hogy szerezhet bármilyen magas pontszámot, nem fogja megúszni Miss Lola meggyilkolását következmények nélkül.

-          Ezt most értsem úgy…?

-          Értse úgy, hogy ez a hajó elment. Amit tett, jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan. Lázadás.

-          A stylistom és a Hatodik Körzet kiválasztottja, Jerome Jackson is benyújtott kérvényt a felmentésemért.

-          És komolyan elhiszi, hogy az számít valamit? Képzelje, tudok a kérvényekről. Gondosan összeállított szövegek. Kár, hogy nem érnek semmit!

-          Ez most az jelenti, hogy mindennek vége?

-          Eldobhat még néhány baltát, ha úgy tartja kedve, nem arról van szó. De én a helyében inkább a sírkövem kiválasztásával foglalatoskodnék.