17. rész

Itt vagyok, megérkeztem. Másodperceken belül kezdetet veszi a halálos játék, ahol mindenki a másik életére tör. Szemeimmel a kiválasztottakat vizslatom, így próbálok úrrá lenni a kórházban történteken.

-          A játék hamarosan kezdődik! – ráz vissza a bemondó hangja a valóságba. – Kilenc!

A mellettem lévő állványon Dorothy áll, smaragdzöld szeméből sokkal inkább sugárzik a magabiztosság, mint a félelem. Ő hisz abban, hogy nyerhet, és minden esélye meg is van erre.

-          Nyolc!

A lány hirtelen mintha megpillantana valakit, akivel rögtön szemkontaktusba is lép. Gyorsan rájövök, hogy az Első Körzet kiválasztottjával, Gobóval próbál kommunikálni. A fiú gyilkos tekintettel int fejével a távolban magasodó hegyek felé. Oda se megyek.

-          Hét!

 Tökéletes helyszín lesz nekem a közeli erdő. Ott talán biztonságban lehetek, és nem fog egyelőre senki sem utánam jönni.

-          Hat!

Ahogy vizslatom ellenfeleimet, Jerome diadalittas vigyora is szemet szúr. Ez a fiú úgy szemléli a kiválasztottakat, mintha már győzött volna. Csodálom ugyan, hogy nem kezdett el még engem vizslatni. Nyilván nem akarja már az adás elején véghezvinni a legnagyobb dobását, az én megölésemet. A csokoládébarna szempárban a félelemnek még egy kis szikrája sem lelhető el. Győzni jött – ez nem vitás.

-          Öt!

Egy közeli emelvényen Edmund ideges feje is feltűnik. Látszik a srácon, hogy nem tud mit kezdeni ezzel az egész viadal-helyzettel. Talán azt sem tudja még, hogy mit akar majd csinálni, amikor kezdetét veszi a játék. Az a probléma, hogy ezzel kapcsolatban én is így érzek.

-          Négy!

Szememmel a hátizsákokat és a fegyvereket kezdem el kémlelni. Tisztában vagyok azzal, hogy kockázatos, amit most tervezek, de egyben a túlélésem záloga is. A hátizsákokban ugyanis valamennyi ivóvíz és élelem rejtőzik, ami sokszor a különbséget jelenti élet és halál között. Baltát is látok, de azt feltehetőleg nem fogom elérni, mert messze van tőlem. Nem baj! Koncentráljunk a táskára!

-          Egy!

Nincs mire várni, levetem magamat az emelvényemről, és elterülök a földön. Kicsit megütöm magam, de nem foglalkozok vele. Egy cél vezérel csak: a hátizsák. Feltápászkodom, amikor arra leszek figyelmes, hogy tőlem alig pár méterre ott fekszik Edmund körzettársa, a műcicis csaj, rajta pedig Gobo.

-          Valami utolsó kívánság, szöszi? – vigyorog a Hivatásos fiú, miközben a szőke csaj ereit vagdalja. Úgy érzem, nem kérek ebből. Megfordulok, hogy a hátizsák felé vegyem az irányt. Több kisebb csata zajlik körülöttem, de engem egyik sem izgat túlságosan. Amíg engem békén hagynak, azt csinálnak, amit akarnak.

Rohanok, ahogy csak a lábam bírja. Most kell futni. Úgy, mint a Benjivel való beszélgetés után. A futás most aztán tényleg a problémák elől történik – egészen pontosan az éhenhalás problémája elől.

Már csak pár méterre van tőlem a hátizsák, amikor egy jól ismert hang a nevemet kiáltja.

-          Rudi! Földre!

Nem érdekel, hogy Jerome ellenség, úgy érzem, most mégis jobb döntés adni a szavára, ezért aztán engedelmeskedem neki. Újra a földön fekszem, miközben elrepül felettem egy kés, mire felkapom a fejem. A kés most már a Tizenkettes fiú vállában van, amiből áramlik a vér. A fiú a földön fekszik, kezében egy nyíllal.

-          Elárulnád, hogy ez mi volt? – fordulok a legnagyobb ellenségem felé, aki most valamiért mégis megmentett.

-          Próbáld meg nem kinyíratni magad, Rudi! – ül ki a jól ismert vigyor a fiú arcára. – Ezt a feladatot magamnak tartogatom, ha nem gond.

Különös. Megment, hogy megölhessen. Ebből pedig nem eszik – gondolom magamban, majd hátat fordítok Jerome-nak, és trappolok a hátizsák felé, amit sikeresen elérek, és felkapok. Következő célom az erdő.

Irányt váltok, és újra rohanni kezdek. Ha már így alakult, szükségem lesz a baltára, ami szerencsére pont egyirányba esik következő célommal, az erdővel. Szélsebesen száguldok. Semmi fáradtságot nem érzek. Csak élni akarok.

Ekkor azonban egy hatalmas csapást érzek az oldalamban, amitől ismételten a földre rogyok, és görcsbe rándul az oldalam. Nem tudom, mi lehet ez, de nem ígér sok jót, az egyszer biztos.

-          Az első áldozatom! – morogja a Négyes fiú, aki egy kötelet tart a kezében, aminek végére egy nagy bunkó van erősítve, hogy agyonüsse vele az embereket. – Nyugi, nem fog fájni!

-          Ne higgy neki fájni fog! – üti meg a fülemet egy női hang, és a fiú torkából már egy kés áll ki, és ömlik belőle a vér. –Nagyon is fájni fog! – nevet fel a lány, miközben igazít egyet a vállig érő, barna haján. Felismerem, hogy ki ő. A Vámpírgyerek körzettársa.

-          Cristin! Ne!

-          Szeretem, amikor könyörögnek nekem – térdel rá a hasamra a lány. – Az persze már más kérdés, hogy engedek-e ennek a könyörgésnek.

Amikor megemeli kését, egyre csak elvesztem a reményemet. Mindjárt lesújt rám, és annyi volt. Talán jobb is lesz így. Inkább halok meg egy random kiválasztott csaj kése, mint a pszichopata Gobo vagy egy capitoliumi mutáns által.

Cristin szemében a gyilkolni akarás tüze ég, miközben megemeli a kését, de aztán valami történik, mert a lány hirtelen felnyög, és elejti fegyverét. Fel sem fogom, hogy mi történik, de a lány másodpercekkel később már tőlem arrébb fekszik jó pár méterrel, a nyakába pedig egy vámpírfog mélyed bele. Gobo foga.

Nem vagyok hajlandó kivárni, hogy engem is megkínozzon ez a pszichopata, ezért aztán felpattanok, és folytatom utamat, hátizsákkal a kezemben. Mivel úgy érzem, Gobón és a haldokló Cristinen kívül már nincs más a közelben, megkockáztatom balta megszerzését. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel sprintelek az erdő felé, és végül odaérek a baltához. Gondolkodás nélkül felkapom a fegyvert, majd nyomom tovább a sprintet.

Kisebbfajta megnyugvással tölt el, hogy van nálam egy hátizsák, amivel ideglenes ideig túlélhetek, és egy balta, amivel védekezhetek, ha arra kerülne sor. Az egyetlen telitalálatom eddig Lola feje volt, úgy, hogy nem is oda céloztam, de ez most mellékes. Különben is, a baltát nemcsak eldobni lehet, hanem ütésre is használható.

Végre elérem az erdőt, de mielőtt bemennék, megakad a szemem a felette díszelgő feliraton: „Elvarázsolt Erdő. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Nem érdekel – gondolom magamban. Az egyetlen hely, ahol jelenleg biztonságban lehetek az az erdő, még ha ilyen elvarázsolt is. Ide talán nem jönnek egyelőre a Hivatásosok. Azt persze inkább nem vitatnám, hogy a felirat kicsit ellentmond a műsor szlogenjének, még ha nagyon irodalmi is akart lenni.

Mindez persze engem nem érdekel. Veszek egy mély lélegzetet, majd belépek az erdőbe. Semmi különös. Sok fa, erdőtalaj – ezek persze mind hasznosak lehetnek a számomra, ha rejtőzködni akarok.

Kiválasztok magamnak egy szimpatikus fát, és lerogyok a tövébe. Itt senki nem érhet el. Nyugodtan veszem szemügyre a hátizsákba rejtett kincseket. Elsőként két szelet kenyér kerül a kezem ügyébe, ami jól jöhet. Egyelőre nem kínoz az éhség, szóval ezeket inkább majd az ínségesebb időkre tartogatom. A kenyereket két szelet száraz hús követi, majd pedig egy kulacs víz. Ezekkel talán túlélhetem egy ideig ezt a borzalmat, anélkül hogy emberek közé mennék. A hátizsákban ezen kívül van még kötszer, valamint egy furcsa, fehér dobozka, ami valami folyadékot rejthet, mert lötyög. Úgy döntök, egyelőre nem firtatom, hogy mi lehet az.

Épp visszapakolnám a cuccokat a hátizsákba, amikor egy fehér doboz jelenik meg az égen, ami lassan, de egyenesen elém ereszkedik le. A doboz tetejére egy levél van tűzve, amit kíváncsian bontok ki. Apró, cirillbetűs írás, ennek ellenére belevágok az elolvasásába.

„Kedves Tündérfiú!

Szomorú dolog, ami a stylistoddal történt, elismerem. Csak, hogy tisztában legyél a tényekkel, elárulom, hogy nincs jó állapotban, a halálán van, de üzeni neked, hogy nyerd meg a viadalt. A dobozban található két vizet is ő küldi, csak hogy nehogy – huncut módon – szomjan halj, és ne teljesítsed, amit megígértetett veled. A harc hatalmas volt, csak így tovább! Tündérlányt viszont kerüld el, mert Gobóék kezdik egyre inkább a saját jellemükre formálni! Ezennel én is elvégeztem a mentori kötelességemet. A lelkiismeretem patyolattiszta.

Aztán csak huncutan!

Rayna Douglas”

Értem, Mark haldoklik. Felettébb megnyugtatott a mentorom ezzel az információval, az azonban némi megnyugvással tölt el, hogy legalább most az egyszer számíthattam rá. Elvégre egy üveg víz is csodákra képes, nemhogy három.

Kicsavarom a túlélő csomagban található vizet, és jóízűt kortyolok belőle. Legszívesebben kiinnám az egészet, de tisztában vagyok azzal, hogy ezt a súlyos esetekre kell tartogatni, amikor már a testem a maradék tartalékjait is felemészti.

Van azonban még valami a mentorom levelében, ami felettébb nyugtalanító. Egyszerűen nem vagyok képes kiverni a fejemből azt, amit Dorothyról írt. Tényleg annyira magával szippantotta volna Gobót, hogy szexszel rá tudta venni, hogy bevegyék a Hivatásosok közé? Mondjuk igaz, hogy abból a szempontból jó szövetséges lehet, hogy Gobóval én vagyok a közös ellenségük, de van még valami, ami nem stimmel. A Vámpírgyerek, a fiú, aki az edzésen halálosan megfenyegette Dorothyt, szintén Hivatásos. Így belement volna, hogy bevegyék a szövetségbe? Mondjuk, lehet, hogy Gobo erősebb egyéniség nála. De ezen kívül még az is lehet… amibe bele se merek gondolni… hogy azért vették be Dorothyt a szövetségbe, mert a Vámpírgyerek biztosra akar menni. Hogy biztosan ő legyen az, aki megöli a körzettársamart, amikor az nem számít rá.

-          Ezt pedig nem hagyhatom! – pattanok fel az ültemből. Dorothyval valóban sok mindenen átmentünk. Megcsaltam, szakítottunk, együtt sorsoltak ki minket a viadalra, nem akart velem szövetkezni, az életemre tört az edzésen, az életemre tört az interjú után, lefeküdt Gobóval, hogy Hivatásos legyen, végül pedig… Hivatásos lett!

Most már Hivatásos. Kate, Mason, Gobo és a Vámpírgyerek szövetségese. Azé a Vámpírgyereké, aki olyan intenzíven pályázik a lány vérére, mint ahogy Jerome az enyémre. Ezt nem hagyhatom.

Most jön el a pillanat, hogy nem tud érdekelni az, amit Marknak ígérem. Képtelen vagyok távoltartani magam Dorothytól. Ő az életem első nagy szerelme, ezért aztán – bármi is történt vagy fog történni – nekem kötelességem megkeresni és megvédeni őt. Védelmezni a végsőkig, mert Dorothy veszélyben van, és csak rám számíthat. Elvégre ki más is védene meg egy lányt, mint a tulajdon szerelme?

A hátamra veszem a táskát, és útnak indulok. Többé már nem akarok rejtőzködni a mutánsok és a Hivatásosok elől. Egyetlen dolog érdekel csak: megmenteni a lányt, akit szeretek, és örökké szeretni is fogok.

16. rész

Szemem csukva van, és nem is tervezem kinyitni. Őszintén megvallva, fogalmam sincs róla, mi történik velem, de nem is akarom tudni. Mindig, amikor már azt hiszem, hogy nem lehet már rosszabb, bebizonyosodik, hogy dehogynem lehet. De ez az egész engem már nem érdekel. Nem akarom tudni, hogy milyen rossz dolog történne velem, ha kinyitnám a szememet. Mi történne, ami rosszabb annál, hogy az interjún lejáratnak, majd a tulajdon körzettársad – másodszorra is – az életedre tör, mindezt néhány Jerome-beszólással fűszerezve. Szeretném azt hinni, hogy ennél nem lehet már rosszabb, miközben tisztában vagyok vele, hogy ez nem így van. Rosszabb mindig van.

-          Szép alakítás volt, tündérfiú! Másra se számítottam.

-          Hú, de örülök, hogy megtisztel a látogatásával. Három nap remeteélet után még önt is látni, Miss Douglas! – horkanok fel gúnyosan, miután tudatosítottam magamban, hogy ki tisztelt meg a látogatásával.

-          Nem szeretem a remetéket, a pezsgőfürdő jobb buli – küld felém egy lekicsinylő pillantást a nő. – Kár, hogy neked már nem lesz lehetőséged kipróbálni. Vagy nincs igazam?

-          Vissza fogok jönni az Arénából, ha belehalok is.

-          Az interjús alakításod után én nem reménykednék, de te tudod.

-            Mit tud ön erről? – rivallok rá a nőre. – Húzzon innen! Megkérdezem, büszke magára?

-          Ami azt illeti, tündérfiú, nagyon is. Talán nem kéne?

-          Ó, dehogynem – tárom szét karjaimat. – Hiszen ön olyan lelkiismeretesen felkészítette a körzete kiválasztottjait, ugye?

-          Nem a körzetem, tündérfiú. Nem vagyok mentor, nem nyertem viadalt, innentől kezdve nem felróható az egy hajlott korú hölgynek, hogy…

-          Miért, egy stylist többet tudhat? Nagy szart tudhat többet! Ő mégis mindent megtett értünk.

-          Persze, hogy mindent. Ruhát készített, amit a barátnőd sikeresen tönkretett. Tanácsokat adott a szövetségesekkel kapcsolatban, amiből ugyebár nagyon sok van már, vagy tévedek?

-          Fogja be!

-          És nem utolsó sorban felkészített titeket az interjúra. Felkészítette a pszichopata gyilkos tündérfiút, aki annyira kemény, hogy egy lánnyal nem képes szembeszállni.

-          Most húzzon innen! – dörrenek rá a nőre, aki azonban továbbra se zavartatja magát.

-          Mondjuk a kis ribi Dorothy telitalálat volt, ezt elismerem. Na, nem mintha annyira nehéz lett volna Dorothynak eljátszani ezt a szerepet.

-          Most volt elég!

-          Bírom, amikor a tündérfiúk fenyegetőznek, cuki a pofájuk. Kár, hogy ennek a tündérfiúnak már semmi esélye, mert már nemcsak a hatos fiú, hanem a körzettársa szeretője is rá vadászik.

-          Nem tudom, miről beszél. Ki lenne Dorothy szeretője, aki rám vadászik? A prosti Josh? Az azért lenne problémás, mert a srác nem kiválasztott, de sebaj, Douglas.

-          Az Első Körzet kiválasztottja. Állítólag nagyon jól érezték magukat az öltözőben. De hát így fizet a ribanc, aki Hivatásos akar lenni.

Ez nekem már tényleg sok. Miért akarna Dorothy Hivatásos lenni, és mi ez a Gobós-öltözős cucc?

-          Fogalmam sincs, hogy miről beszél.

-          Hát persze, hogy nincs. Magadba döntöttél egy üveg King vodkát, és elájultál. Ezért vagy most itt.

Most jövök rá, hogy a felébredésem óta még nem volt lehetőségem felmérni a terepet. Mert ez nem a szobám, és még csak nem a lakosztályom. Az ágyam mellett infúzió van… ez egy kórház.

-          Hogy kerültem ide?

-          Arról majd mesél a fogyatékos, aki helyettem végzi a munkát.

-          Akkor az a fogyatékos most ki is penderíti innen magát. Mit szól hozzá? – ragadja meg egy izmos kéz Miss Douglas karját.

-          Erre semmi szükség, Mark. Kitalálok egyedül is.

-          A mentoráltamnak nyugalomra van szüksége – jelenti ki a férfi ellenmondást nem tűrő hangon.

-          A te mentoráltadnak? – horkan fel gúnyosan a nő. – Én vagyok a mentor, te csak a semmirekellő kis stílustanácsadó vagy. A pornép.

-          Hát, pedig a pornép által lesz kidobva, ha nem takarodik el innen magától.

-          A pornép nőt ver?

-          A pornép nem ver nőt – ragadja meg a stylistom gyengéden Miss Douglas karját. – A pornép csupán útmutatást ad az eltévedt asszonyoknak, akik olyan helyen tartózkodnak, ahol nincs semmi keresnivalójuk. A viszont látásra, Miss Douglas! – zárja le a vitát a férfi, amint kitessékeli mentoromat az ajtón. – Ezzel megvolnánk.

Mark arcáról nem olvashatók le érzelmek. Nem haragos, mint szokott lenni, de még csak nem is feldúlt. Türkizkék szemei sokkal inkább tükröznek kimerültséget és fáradtságot, mintsem bármi dühöt vagy feldúltságot.

-          Nagyon haragszol rám? – töröm meg a közénk beálló kínos csendet.

-          Haragudni? – ül le az ágyam végébe Mark. – Miért? Kellene esetleg?

-          Ami azt illeti, lenne miért – horgasztom le a fejemet. – Bármi jót kitalálsz, azt Dorothy és én, de leginkább én, elrontjuk.

-          Különórákat adhatnál elrontásból, ez tény – röhög fel a férfi. – De most nem rontottál el semmit.

-          Á, nem! Csak Caesar darabokra tépett, Dorothy az életemre tört, Jerome újra belém kötött, én pedig a Kinget választottam vigaszforrásként.

-          Jó vodka?

-          Jó – bólintok. – Főleg, amíg nem ér le a torkomba.

-          Pont, mint a szerelem, ami az Aréna falain belül köttetik – helyezi csonkját a lábamra a stylistom. – Jó, persze. Amíg a szádban van, csókolózni jó. De mi lesz akkor, amikor történik valami, és a csodás szerelem mondjuk a torkodhoz ér? Egy késsel! És nem csak hozzá ér, hanem el is mélyed benne? Akkor mi lesz, Rudolf?

-          Szívás – nyögök fel fájdalmasan.

-          Úgy, ahogy mondod. A helyzetet tovább ronthatják a kórók, akik olykor bele-bele döfnek a torkodba, mert azt akarják, hogy összezuhanj. Ha ez megtörténik, elérték céljukat. Ők nem szúrnak nagyot, de arra nagyon jók, hogy elhatalmasodjon benned a pánik, és ez által gyengévé váljál. És ha már elég gyenge vagy, megölnek.

-          Ezzel meg mit akarsz mondani?

-          Jerome-ot akarom mondani, sötétkém! – csattan fel indulatosan, de ez az indulat nem olyan, mint amikor Dorothy széttépte a ruhát, vagy mint amikor véletlenül végeztem Lolával. Ez az indulat sokkal inkább figyelemfelkeltő, hogy tényleg eljusson mondanivalója az agyamig. – Ezen kívül vannak vadászok is, velük érdemes vigyázni. Az ő céljuk az, hogy maguk mellé állítsák a számodra fontos embereket, és rajtuk kívül manipuláljanak téged.

-          Mint Gobo Dorothyval.

-          Csodálatos felismerés! – kezd tapsolás szimulálásába csonkjával és ép tenyerével a stylistom. – Gobo a vadász, te pedig a vad, a prédaállat. El akar kapni téged, és ehhez használja Dorothyt, a fegyvert, amivel gyengévé tesz. Ha elgyengülsz, nyert ügye van.

-          De mit tehetnék én az elgyengülés ellen?

-          Ez egyszerű. Ne gyengülj el!

-          Mindent értek – jegyzem meg ironikusan,

-          Dorothy és te nem tartoztok össze, nem vagytok egy pár, innentől kezdve pedig semmivel sem tartozol neki, se ő neked. Dorothy ellenség, ahogyan mindenki más is.

-          Azt én már elhatároztam magamban, hogy túl leszek rajta.

-          Zseniális előrelépés! – emeli fel az ép kezének mutatóujját Mark. – Ezzel Gobót is tőrbe csalod, mert ő azt hiszi, hogy Dorothy sokat jelent neked. Hogy bármit megtennél érte. Ezért is fog elképedni, amikor rájön, hogy nem sül el a pisztoly, akárhogy húzogatja a ravaszt.

-          Nem sül el, mivel nincs kibiztosítva – teszem hozzá saját tapasztalataimat a témához.

-          Ahogy mondod. Nincs kibiztosítva, mert nincs, aki kibiztosítja. Ez egy olyan pisztoly, amit csak egy valaki biztosíthat ki.

-          És ki az?

-          Az áldozat. Pontosabban, a pisztoly érzékeli az áldozat félelmét, és így kibiztosítja saját magát, és a vadásznak már csak lőni kell. Minden az áldozaton múlik.

-          Az is, hogy áldozat lesz-e – mormogom.

-          Ahogy mondod. De ha az áldozat elég erős, nincs az a pisztoly, ami végezhetne vele. Legyen az akármilyen revolver, ha a prédaállat bőre golyóálló, nem számít az. Érted most már?

Bólintással válaszolok Marknak.

-          Mark! Kérdezhetnék valamit?

-          Természetesen – vakarja meg stylistom csonkjával a feje búbját.

-          Dorothynak milyen tanácsokat adsz?

-          A hercegkisasszonynak jelenleg sokkal fontosabb dolga van annál, mintsem hogy túlélési tanácsadást kérjen, így hát semmilyeneket.

-          Mi lehet az, ami fontosabb a viadalnál?

-          Az új pasi – veszi suttogóra a hangját Mark. – A szex és a szenvedély.

-          Ugye nem azt akarod mondani, hogy Gobóval…

-          De, pontosan azt akarom mondani, hogy ki nem dugták a fejüket a srác lakosztályából az interjú óta.

-          Ezek komolyan kavarnak? – meredek döbbenten Markra. Egyszer ágyba bújnak, oké… de az, hogy Dorothy egy Hivatásos ágyát válassza a túlélés helyett…

-          Úgy látszik, a Hivatásos tanácsai jobbak, mint egy mentor helyetti mentoréi, aki amúgy stylist. Ezért inkább őt választotta. Eszedbe ne jusson odamenni!

-          De…

-          Ne is mondj semmit! A viadal előtt pár órával minden fontosabb nekik a viadalnál.

-          Te miről beszélsz? – ülök fel az ágyamban. – Milyen pár óra?

-          Ja, hogy te ezt nem tudod! Pár óra, és viadal.

-          De… most lett vége az interjúnak. Pár órája…

-          Persze, te pedig egy teljes napon keresztül kómában voltál.

Megfagy ereimben a vér. Pár óra múlva már az Arénában leszek? Ez nem történhet meg. A pia legyengített, elszívta minden erőmet. Nem mehetek az Arénába. Így nem…

-          Mark, ments meg, kérlek! – veszem könyörgőre a hangszínem. – Találj ki valamit, hogy ne kelljen az Arénába mennem!

-          Már benyújtottam egy érvényt, hogy kómában vagy, ezért pár nappal el kellene halasztani a viadalt. Nos, választ még nem kaptam rá.

-          Akkor nézd meg a postaládádat!

-          Ahogy kívánod, Rudolf. De bármi is lesz, ne félj! Ha mindent úgy csinálsz, ahogy kértem, és újra átértelmezed magadban az iménti kis beszélgetésünket, meg fogod nyerni.

-          Ezt jól hallottam? – emelem fel a fejemet. Meg fogom nyerni? A gyilkos, gyenge lúzer, akit lenyom az exbarátnője az edzésen meg fogja nyerni?

-          Mit? Hogy értelmezd újra a beszélgetésünket? Igen. Csak kómába estél, de a hallásod nem sérült, gratulálok.

-          Arra gondoltam, amit utána mondtál. Hogy meg fogom nyerni.

-          Hiszek benned, Rudolf. – lép mellém a férfi, és bizalmasan a vállamra helyezi csonkját. – Ha valaki ebből a mezőnyből megérdemli a győzelmet, az te vagy. Más ennyi pofon után már felkötötte volna magát. Te nem. Itt vagy, és állod a sarat.

-          Persze, én csak alkoholmérgezést kaptam. Sima ügy – legyintek.

-          Legalább tudod, hogy hogy kell úgy öngyilkosnak lenni, hogy közben élvezd is – nevet fel a férfi. – Ehhez is tehetség kell ám. De engedj el, kérlek! Soha nem jutok el ahhoz a postaládához.

Mark már az ajtónál van, amikor én mégis a nevét kiáltom.

-          Tudtam, hogy nem fogok ma kilépni ezen az ajtón – fordul vissza. – Mondjad!

-          Csak érdekelne, hogy mi történt a bal kezeddel.

A férfi szeme hirtelen megtelik fájdalommal, mintha nem szeretne erről beszélni. Már majdnem visszaszívnám a kérdést, amikor a stylistom mégis szóra nyitja a száját. És a türkizkék szempárban most már nem a fájdalom, sokkal inkább az az érzés dominál, hogy szeretné végre kibeszélni magából mindazt, ami annyi éve nyomja a lelkét. Szája már formázná a szavakat, amikor…

…váratlanul kicsapódik az ajtó, stylistom pedig oldalra esik. Három, felfegyverkezett Békeőr áll az ajtóban. A középső szája szélén szadista vigyor bujkál, miközben igazít egyet ruhája névtábláján. Családnevet nem látok, csak annyit, hogy „Frad”. Felém intézi szavait.

-          Mr Steiner, reméljük jót henyélt, mert a következő napokban nem ez vár rá.

-          Kómában voltam, úgyhogy annyira nem volt jó, mit gondolta – vetem oda ironikusan, miközben a földön fekvő, vérző homlokú stylistomat kémlelem.

-          Azt akarom majd megnézni, amikor véglegesen lehunyja azt a ronda szemét, természetesen az Aréna falain belül, és nem is nyitja ki többet.

Még mielőtt bármit is szólhatnék, a három Békeőr az ágyamhoz lép, és felránt. Beleizzadtam a takarómba, ezért ráz a hideg, természetesen ez őket nem hatja meg.

-          Gyere csak kis hivatásos-gyilkos – nevetgél az előző Békeőr. – Vajon az Arénában is olyan bátor leszel, mint az edzésen?

-          Ehhez nincs joguk – szólal fel a stylistom, aki továbbra is a földön fekszik.

-          De még mennyire, hogy van! És tudja mihez van még? Ehhez!

A Békeőr lába lendül, és hatalmasat rúg Mark fejébe, amiből ennek hatására ömleni kezd a vér.

-          Ezt nem teheti! – vetném rá magamat a Békeőrre, de a másik kettő visszaránt a karomnál fogva. Szószólójuk pedig ökölbe szorítja tenyerét, majd közelebb lép hozzám.

-          Azt hiszem, fiúk, a pszichopata gyilkosunk nincs tisztában az mi jogainkkal és az övéivel. Megismertessük vele?

A másik két Békeőr vadul helyesel, én pedig már tudom, mi fog következni. A Békeőr ökölbe szorított keze egyenesen a gyomorszájamban landol, amitől automatikusan térdre rogyok. Görcsös fájdalom járja át minden porcikámat, ezeket az őrült férfiakat azonban ez sem érdekli. Vadul felrántanak, majd elkezdenek kivonszolni a szobából.

A földön fekvő stylistomat vizslatom. Volt néhány összezördülésünk, ez tény, de ő volt az egyetlen ember, aki mindvégig mellettem állt, ég azokban a helyzetekben is, amikor mindenki azt mondta, nincs remény. Mint például most.

Még eszméleténél van, a türkizkék szempár bizakodóan tekint rám, és mintha mondani akarna valamit...

-          Nyerd… meg! – nyöszörgi alázatosan.

-          A stylist nem dumál! A stylistnak kuss van! Főleg, ha félkezű! – ordít fel magából kikelve a Békeőr, majd érdes szélű csizmájával hatalmasat rúg Mark fejébe, amitől a stylistom véres feje eszméletlenül hanyatlik hátra.

-          Nem tehetik! – ordítanám teli torokból, de csak vékony nyöszörgésként szalad ki ez a mondat a torkomon, amit a Békeőrök így figyelembe se vesznek. Több folyosón vonszolnak keresztül, majd pedig egy kicsi terembe érkezünk, amely közepén egy üvegburok áll. Az üvegburok, ami az Arénába szállítja a kiválaszottakat.

A Békeőrök egyre csak a burok felé tuszkolnak, és bármit is mondok, hidegen hagyja őket.

-          Nincs joguk – zihálom. – Nincs joguk. Nincs…

Az üvegburok kinyílik, egy erős kéz pedig meglök, aminek hatására már benne vagyok a burokban. Minden porcikám fáj, de megpróbálok Mark szavaira összpontosítani. „Ha valaki megérdemli ebből a mezőnyből a győzelmet, az te vagy. Itt vagy, és állod a sarat.” Villámcsapásként suhannak végig az agyamon ezek a gondolatok. Itt vagyok, és állom a sarat. Innentől kezdve nincs mitől félnem.

A burok eközben egyre emelkedik. A tér kicsi és szűk, de nem félek. Többé nem vagyok hajlandó félni. A lift ebben a pillanatban megáll, és kinyílik. Így tárul elém a leghalálosabb börtön képe, ahonnan csak egy ember juthat ki élve. Az Aréna.