3. rész

Sziasztok. Köszönöm a hét feliratkozót. Jó olvasást a következő részhez!

Brandon

*** 

A tömegen valóságos megilletődés lesz úrrá, amint Dorothy-val egymással szemben állunk. Mindenki ismeri a történetünket. Tudnak az egykor köztünk dúló heves szerelemről, épp ahogy a csúnya szakításról is. A történtek óta Dorothy-nak egyes barátnői igencsak fujjongnak rám, amit meg is tudok érteni, elvégre ki szimpatizálna azzal, aki fájdalmat okoz barátjának. A mai napig bánom, hogy akkor nem tudtam uralkodni biszex hajlamaimon, és felrúgtam egy biztos kapcsolatot, de ezt sajnos már nem tudom visszacsinálni. És a kibékülésünk reménye is éppen most szállt el, mivel néhány nap múlva bevetnek minket egy vadonba, arra kényszerítve minket, hogy oltsuk ki egymás életét. És a legnagyobb probléma az, hogy amennyiben él Dorothy-ban az irántam érzett harag, talán nem is fog ez annyira a nehezére esni.

-          Most pedig, Hölgyeim és Uraim, tapsoljuk meg a Körzet két legbátrabb gyöngyszemét, Dorothy Quincey-t és Rudolf Steinert! – sikoltja fel a tőle telhető legnagyobb lelkesedéssel, mire én belegondolok, hogy ez a nő tényleg annyira ostoba-e, mint ahogy azt mutatja, vagy ez csak a capitoliumi imidzsének a szerves része. Ezt a „tapsoljuk meg”-dolgot minden évben eljátssza, természetesen sikert, azt nem ér el vele soha sem, de ennek ellenére kitartóan próbálkozik.

Az előző évek reakciója a közönség részéről nem változik. Mindenki megemeli három középső ujját, hogy így tisztelegjen előttünk. Szememmel végig mérem a tömeget, és elsőként Andrew-n akad meg a szemem, akinek a tekintetében most semmi haragot, bosszúvágyat vagy gyűlöletet nem vélek felfedezni, sokkal inkább, mintha megilletődött lenne, és együttérző. Szeretném tudni, hogy mi játszódik le a fejében, valamint azt is, hogy miért jelentkezett önként helyettem. Hiszen az utolsó megnyilvánulása az volt felém, hogy beverte az orromat. Nem tudom, hogy mi változhatott az óta, és attól tartok, hogy ez a kérdés örökké megválaszolatlan marad.

Andrew tanulmányozása után Dorothy-ra sandítok, de a ragyogó zöld szempárban továbbra se vélem felfedezni a félelemnek egy szikráját sem, továbbra is csak a csataszellem csillog benne oly hevesen. Ő az, aki semmitől sem fél.

Mielőtt újból hatalmába kerítene Dorothy varázsa, egy izmos Békeőr megragadja a karomat, és levonszol a színpadról. Nem ellenkezek, de néha-néha hátra sandítok. Mögöttem Dorothy jön, a körzetlakók pedig elismerően mosolyognak felénk, és szemükből mintha az áradna, hogy bármi is történjék, ők haza várnak minket.

A Békeőrök egy apró szobába vezetnek, amelynek közepén egy kicsi asztal áll, mindkét oldalán egy-egy székkel. Lassú mozdulattal –mintha csak az időt akarnám késeltetni –kihúzom az egyiket, és leülök rá, majd pedig várom, hogy történjen valami. Nem tudom mérlegelni magamban, hogy hány látogatóra számíthatok. Első blikkre Benji az egyetlen, aki eszembe jut, és nem is nagyon reménykedek abban, hogy esetleg más is kíváncsi lesz a képemre, elvégre ő az egyetlen barátom, minden más felszínes haveri kapcsolatom pedig megszűnt, amióta a Dorothy-val való szakítás után depresszióba estem, és elzártam magam a külvilágtól. Természetesen nem emésztem magam azon, hogy Benjin kívül feltehetőleg mást is érdekelhetek, elvégre a semminél az egy is több. Sőt, véleményem szerint néha az egy és az tíz között csak egy kis árok van, míg a nulla és az egy között tátongó szakadék. Ezt az életfilozófiát apám nevelte belém, mielőtt elhagyott. A keveset is becsülni kell, mert bármikor köddé válhat – ahogy azt egyébként ő is tette egy évvel ezelőtt…

Nagyot nyikorog az ajtó, és belép rajta az a személy, akire számítottam. Vézna teste miatt le se tagadhatná, hogy a Nyolcadikból származik, rövid, fekete haja összekócolta a lágy, tavaszi szellő. Arcán látszik, hogy biztatni akarna, de a jól ismert, barna szempárból csak úgy árad az aggódás.

-          Szia, Rudolf – ül le velem szembe.

-          Szia – erőltetek mosolyt az arcomra. – Mi újság?

-          Ezt inkább én kérdezném tőled – válaszolja a fiú. – Hogy viseled? – kezd el érdeklődni, de miután meglátja rezzenésmentes arcomat, korrigálja magát – Ez hülye kérdés volt, ne haragudj. Mégis hogy viselnéd? Most dobtak be az Arénába, hogy meghalj. Vagy, hogy a fénykép-fétises exbartnőd meghaljon. Vagy, hogy mindketten meghaljatok. Bocs, befejeztem. Hogy viseled?

-          Hát… szarul! – erőltetek magamra egy vigyort, de Benji nem reagál.

-          Mik a terveid?  –szegezi felém kérdését a fiú – Most, hogy Dorothy-val együtt… Tényleg nagy szívás, haver. Mi lesz most?

-          Nem tudom – sóhajtok fel keservesen. – Mondanám azt, hogy megnyerem, ha…

-          Ha nem Dorothy lenne a Körzettársad – fejezi be mondatomat a barátom.

-          Eltaláltad.

-          Szerintem ezt az egészet egy lehetőségként kéne felfognod.

Benji ezen mondatára felkapom a fejem, mert tényleg érdekel, mit akar kihozni ebből az egészből. Lehetőségként? Hogy Dorothy-val együtt kerülünk az Arénába, és meg kell egymást ölnünk? Éppen hosszas faggatózásba kezdenék, amikor egy felfegyverkezett Békeőr benyit a szobába.

-          Letelt – közli érzelemmentes hangon, Benji azonban nem mozdul. A fiú éppen szóra nyitná a száját, mintha még mondani akarna valamit, a Békeőr azonban megragadja vékony karját, és felrántja.

-          Mondom letelt – ismételi meg, miközben a kijárat felé tessékeli a fiút. Benji hiába próbálkozik, nem tud szabadulni a szorításból, így aztán csak felém kiáltja azt, amit még tudatni kívánt velem.

-          Lehetőségként arra, hogy túl legyél rajta! – ezek az utolsó szavak, amiket hallok, de fel sem fogom igazán valódi tartalmukat. A Viadal az egyetlen esély, hogy elfelejtsem a lányt, akit az életemnél is jobban szeretek. Azt már nem! És én még azt hittem, hogy Benji mindenben mellettem ál, és támogat. Hogyisne! Szép kis baráti búcsú: „Az életben maradásod záloga az, ha kioltod a szerelmed életét!” Mondhatom, szép. Egy ilyen barát mellett ellenségre sincs szüksége az embernek.

Mivel úgy sejtem, több látogatóra nem számíthatok, elkezdek felemelkedni a kicsi székről, ekkor azonban a Békeőr dühös hangja rám ordít.

-          Hová olyan sietősen?

-          Miért? Mi dolgom még itt? – kérdezek vissza, erre a kérdésre azonban rögtön megadja a választ az ajtó csikordulása. De ki lehet még kíváncsi rám Benjin kívül? Aki belép, egy laza, kék pólót és egy szakadt farmernadrágot visel. Súlyos teste miatt nem siet, csak lassan vánszorog. Szeméből kihunyt a magabiztoság és a bosszú, de még a rá jellemző szánalmat sem vélem felfedezni tekintetében. Ennek helyét az együttérzés és az empátia veszi át, én azonban rendelkezek már annyi tapasztalattal, hogy nem dőlök be neki, bármit is mondjon.

-          Mit akarsz még tőlem? – kiáltok rá dühösen, mielőtt még bármit is szólhatna. – Vagy te ilyen türelmetlen gyerek vagy? Nem vagy képes kivárni az Arénát? Holtan akarsz látni most?

-          Nyugodj meg, Rudolf – dörmögi Andrew tőle szokatlanul nyugodt hangon.

-          Vagy még egyszer át akarod élni az orrom beverésének élményét? Rajta, nyugodtan! – tárom szét a kezeimet – Várom. Más kérdés persze, hogy utána el kell számolnod a Békeőrökkel, de…

-          Szóhoz juthatnék?  –emeli fel a hangját Andrew. Hangjában most azonban nyoma sincs szánalomnak, gúnynak és még gyűlöletnek sem – Szeretném, ha meghallgatnál. Van néhány megbeszélnivalónk.

-          Az biztos – horkanok fel gúnyosan. – Mondjuk, kezdhetnénk azzal, hogy miért jelentkezel helyettem önként, az után egy nappal, hogy az életemre törsz?

-          Tudom, hogy furcsának tűnik… – kezd mentegetőzésbe Andrew, de én ismét félbe szakítom.

-          Felettébb. Számíthatok magyarázatra?

-          Emlékszel, mi történt, miután megvertelek?

-          Hogyne. Arra a sok vérre? Ha akarnám, se tudnám elfelejteni.

Andrew pár másodpercre elakad, de arcán látszik, hogy továbbra is eltökélt marad abban, hogy befejezze, amit elkezdett.

-          Arra emlékszel-e, amiket nekem mondtál? A Körzeten belüli ellenségeskedésről? Az egymás megtámadásáról? Dereng valami?

-          Dereng – sóhajtok fel, miközben egy kicsit békésebbre veszem a figurát.

-          Gondolkoztam azokon, amiket mondtál.

-          Nahát – tettetem a meglepődést, és gondolatban hozzáteszem a „te olyat is tudsz?”-kérdést, de végül elvetem magamban a lehetőséget, tekintve, hogy nem célom még az Aréna előtt egy koporsóban kikötni. Gondolatmenetemet végül a következőképpen fejezem be:  – És mire jutottál?

-          Arra, hogy igazad van.

-          Miben is? Egyre kíváncsibbá teszel.

Andrew egy nagy sóhajtást hallat, amivel önkéntelenül is jelzi nekem, hogy jobban teszem, ha visszaveszek egy kicsit, mielőtt még bármi bajom esne, rejtélyes körülmények között…

-          A valódi ellenség kérdésében.

-          Tényleg így gondolod? – mélyesztem bele tekintetemet a kék szempárba.

-          Tényleg. Nekünk nem kell egymással harcolnunk. A lényeg, hogy megnyerjétek Dorothy-val a viadalt, és utána már minden rendben lesz.

-          Megnyerjük? – temetem bele az arcomat a tenyerembe – Andrew, ez itt Panem. Itt nincs olyan, hogy megnyerjük. Olyan van, hogy én megnyerem. Vagy olyan, hogy ő megnyeri. Vagy olyan… – csuklik el a hangom –, hogy egyikünk sem.

-          Ne legyél ilyen borúlátó, Rudolf – simítja végig vállamon a kezét a váratlan látogatóm, amivel nem kicsi meglepetést okoz nekem. Egy nappal ezezlőtt még a halálomat kívánja, most pedig úgy ülünk itt… úgy simogat engem… mint egy barát. Meg ez az egész önként jelentkezősdi is mi?

-          Miért csinálod ezt, Andrew? – teszem fel újra azt a kérdést, ami egyszer már megválaszolásra került.

-          Azt hittem, hogy ezt már az előbb megbeszéltük – válaszolja a fiú továbbra is teljes nyugalmában.

-          Miért jelentkeztél önként?

Andrew újra a szemembe néz. Nagyon jól ismerem ezt a nézést, csak azt nem tudom eldönteni, mit akarhat nekem ezzel üzenni. Pár másodpercig így ülünk, majd pólója ujjával letöröl néhány izzadtságcseppet homlokról, és felel.

-          Mert… – kezdi hebegős hangon. – Mert én…

-          Mondjad csak! Érdekel. Mindjárt lejár az idő.

-          Mert én…

-          Tikk-takk.

-          Mert én nem akartam neked soha sem ártani. Senkinek sem akartam.

Döbbenten nézek Andrew-ra. Ő ne akart volna ártani soha senkinek? Ő, aki összeverte Dorothy-t? Aki megtámadott engem? Aki szinte kétnaponta laposra vert minket Benji-vel? Pont ő ne akarna ártani senkinek? Ugyan már.

-          Szart nem akartál! – csapok dühösen az asztalra az estleges következményekkel nem számolva – Őszintén, neked nem esett meg a szíved Dorothy-n, amikor magatehetetlenül feküdt előtted? Hogy voltál képes félholtra verni?

-          Nem nagy ügy – veti oda hetykén Andrew, mire önkéntelenül is ökölbe szorul a kezem. Azt hiszem, ez az ember nem ismeri a határait, de talán itt az ideje, hogy valaki végre megmutassa neki, merre hány méter.

-          Ne csinálj hülyeséget, Rudolf – szólal meg Andrew lelke nyugalmában. – Nem az volt a célja a látogatásomnak, hogy felidegesítselek.

Hallom a szavait, de nem nézek a szemébe. Ha belenéznék, itt feltehetőleg vér folyna, és nem annyira biztos, hogy az enyém. Bár még soha nem verekedtem senkivel, de állítólag a felszabaduló adrenalin hatására sok mindenre képes egy az emberi test… akár egy olyan ellenféllel is, aki jóval erősebb nála.

-          Tudom, hogy mire készülsz, de te járnál rosszul – jegyzi meg szúrósan.

-          Rég lejárt az időd. Húzz innen! – parancsolom neki vérben úszó hangon – Miért kellett egyáltalán idetolni a képed, ha csak sértegetni tudsz?

-          Ha egyszer meghallgatnád, amit mondani akarok…

-          De mi mondanivalód van még? Amióta itt vagy, mást sem csinálsz, csak engem szapulsz.

-          Segíteni akarok neked? Vedd észre!

-          Segíteni? – nyögök fel gúnyosan – És mégis hogy? Úgy, hogy addig dumálsz, amíg idegösszeroppanást nem kapok, így megkímélve engem a Viadal borzalmaitól?

-          Azért jelentkeztem önként, hogy megnyerjem. Ez az, amire én képes lennék, te viszont nem.

-          A szerénység meg minden… – kezdenék bele, de ezúttal Andrew vág az én szavamba.

-          Strapabíróbb vagyok, mint te, ez tény. Ezért jelentkeztem helyetted – kezd el dobogni kezével az asztalon. – De nekem nem célom a te halálod, akármennyire hihetetlenül hangzik.

-          Ezt a nem célt néha igen jól tagadod – vágom a fejéhez, de a fiú nem reagál.

-          Támogatni foglak mindenben – jelenti ki. – Mindent megteszek, hogy túléld.

-          Miért? – mélyesztem bele tekintetemet Andrew-éba.

-          Mert nem vagyunk egymás ellenségei –j elenti ki Andrew, majd lomha mozdulatokkal felemei súlyos fenekét az ülőhelyéről.

-          Egy kis ideje már letelt – lép be a Békeőr ellentmondást nem tűrő, ám kissé kimértebb hangon, mit ahogy Benjivel beszélt.

Andrew az ajtóhoz megy, majd lenyomja a kilincset. Ezután egy biztató pillantást küld még felém, majd így a következőt suttogja.

-          Nyerd meg, Rudolf!

Hallom az ajtócsukódást, de továbbra se tudom hova tenni az imént történteket. Andrew először az életemre, majd önként jelentkezik helyettem. Ez után bejön, hogy megnyugtasson, ami egyszer csak átcsap fenyegetőzésbe. Végül, de nem utolsó sorban pedig megígéri, hogy mindenáron megment engem. Andrew meg akar menteni, a legjobb barátom pedig egy hatalmas terhet helyez a nyakamba az Arénába indulás előtt. Itt valami nagyon nem stimmel, de nem vagyok abban biztos, hogy tudni akarom, mi áll a háttérben.

Nem állok fel. Szótlanul ülök, és gondolkozom az élet nagy problémáin. Dorothy-n. Benjin. Andrew-n. A viadal értelmén. A sors kegyetlenségén, amiért Doroty-val egymás ellen kényszerülünk harcba szállni… és még sorolhatnám, mi minden nyomja a lelkemet.

Éppen tudatosítom magamban, hogy talán itt lenne az ideje indulni, amikor az ajtó ismerős csikorgása újból megcsapja fülemet. Nem tudom, ki lehet az. Kit érdekelhetek még? Talán Dorothy eszközölte ki, hogy idejöhessen egy tisztázó beszélgetésre? Szeretném, ha így lenne, de nem látok benne sok rációt. Miért engednék meg neki? És eleve: miért tenne ilyet? Hiszen gyűlöl. Mindezek ellenére él bennem egy hiú remény, miszerint a vonatút előtt újból láthatom a lányt, ám az alak, aki belép az ajtón, teljesen más meglepetéseket tartogat nekem.

Egy teltkarcsú férfi lépdel felém, a kezében esernyővel. Fején fekete kalap díszeleg, ami valahonnan nagyon ismerős nekem. A tavaszi időjárás ellenére fekete csizmát visel, aminek sejtelmes kopogása itt él az emlékeimben… valahol nagyon mélyen. A férfinak fekete szakálla és hosszú bajusza van. Utóbbi eltakarja az egész arcát, ezzel felismerhetetlenné téve azt. A csontos kéz azonban egy fésűt vesz elő a fekete bőrkabátból, majd megigazítja a rakoncátlan bajuszt. A hadművelet nem arat osztatlan sikert, egy dologra azonban pontosan elég. Egy dologra, ami nagyobb jelentőséggel bír a számomra a világ minden dolgánál ...  A vonások ugyanis hirtelen kitisztulnak, és pár másodperc alatt minden teljesen világossá és egyértelművé válik a számomra.

-          Apa! Te mit keresel itt? – kiáltok fel hevesen.