4. rész

Sziasztok, meghoztam az új részt. Köszönöm a tíz feliratkozót. Ha van valami véleményetek a szereplőkről vagy bármiről a sztorival kapcsolatban, nyugodtan írjátok meg kommentben. Addig is jó olvasást!

Brandon 

-          Rudolf! Fiam! – kiált fel örömittasan a férfi, és ölelést kezdeményezve tart felém, én azonban hirtelen nem tudok mit kezdeni ezzel a szituációval. Túl soknak érzem az események váratlan sorozatát. A viadalra indulás előtt közvetlenül egy nappal felbukkan az apám. Miért pont most? Ha ez elmúlt év bármelyik másik napján történik velem ez a dolog, valószínűleg nevetve borulok bele a nyakába, de jelen esetben van néhány tényező, ami jelentősen megváltoztatja az álláspontomat. Egyszerűen nem akarok kibékülni vele! Ha így tennék, csak nőne azoknak a szeretteimnek a száma, akiket a viadal és a Kapitólium miatt fogok elveszíteni. Ennek aztán örülne Snow elnök – húzom gúnyos vigyorra a számat. Természetesen én nem fogom részesíteni ebben a kiváltságos boldogságban.

-          Mit keresel itt? – ismétlem meg előző kérdésemet, olyan mereven és érzelemmentesen, ahogy az csak tőlem telik.

-          Mi van? Nem látogathatom meg a fiamat, csak úgy, amikor kedvem tartja? – simogatja szakállát a férfi, aki az apámnak nevezi magát.

-          Miután egy éve mindenféle búcsú nélkül itt hagytál a nyomorban, a válaszom egy határozott nem! – fejtem ki a véleményemet.

-          Ó, igen? – sóhajt fel apám. – És tudnék én ezen esetleg változtatni valamit?

-          Ha visszaforgatod az időt, talán.

-          Sajnos ilyen képességekkel nem rendelkezem – kacag fel, hamar feltűnik neki azonban, hogy nem vagyok vevő a viccelődésére, ezért más hangnemben folytatja. – Hidd el, hogy mindenkinek jobb volt, hogy akkor elmentem.

-          Hát, persze! – csapok a homlokomra gúnyosan – Hiszen egyedül átvészelni a nehéz időket, minden szülői támasz nélkül, az jó buli, nem igaz?

-          Tudod, hogy nem úgy értettem.

-          Én már nem tudom, hogy te mikor mit hogy nem értettél, de őszintén szólva, már nem is érdekel! – azon kapom magam, hogy üvöltök – Amúgy, ha nincs más mondanivalód, távozhatsz az idő lejárta előtt is. Minimális bent töltendő idő nincs előírva.

Mire kimondom a számon ezeket a szavakat, döbbenetes dolog történik. Apa ugyanis még csak nem is ellenkezik. Komótosan feláll, és igyekszik magát erősnek mutatni, nem megtörni. Nem tudja azonban elrejteni a szemében rejlő éktelen szomorúságot, aminek hatására megsajnálom. Hirtelen sokkal idősebbnek és megtörtebbnek látszik a maga ötven événél. Már majdnem mégis neki kezdenék a kibékülésnek, amikor emlékeztetem magam arra, hogy ez egy olyan harc, amiben nincs helye érzelmeknek. Az érzelem gyengeség, a gyengeség pedig ellened felhasználható fegyver. Ezért is jobb talán, hogy Benjitől is haragban váltam el, így talán nem fogok neki hiányozni.

Apám a kijárat felé tart, mielőtt azonban megragadná a kilincset, hirtelen visszafordul felém, és a következőket mondja.

-          Nehogy, azt hidd fiam, hogy nem értem meg az álláspontodat. Ez az út mindig könnyebb. Ezt nevezhetném gyengeségnek, gyávaságnak, de tulajdonképpen igazad van. Hiszen a szeretteid mind felhasználhatók ellened, a legjobb ezért ellökni őket magadtól. Talán én se cselekednék másképp – ezután pár lépést közelebb lép felém, majd gyengéden végig simítja arcomat, majd suttogóra veszi a hangját. – De egy dolog van, amit semmilyen körülmények között nem szabad elfelejtened. Az összes érzelem közül a szerelem a leghalálosabb méreg, mert vakká tesz. A világtalan emberek pedig a leginkább észrevehető csapdákba sétálnak bele. Ezek azok a csapdák, amelyekből élve kikerülni lehetetlen.

Miután befejezte monológját, lassú léptekkel az ajtóhoz csoszog, ahonnan még egyszer visszanéz rám, és a következőket mondja.

-          Soha se felejtsd el azokat, amiket most mondtam!

Barna szemeiben az apai aggódás, és a jóindulat ül, amelyekkel én nem tudok mit kezdeni. Ahogy az iménti kis monológgal sem. Apa viszont, ezzel mit sem törődve kisétál az ajtón, én pedig nem tudom, mit kellene tennem. Gyomorforgató érzés fog el. Lehet, hogy soha többé nem látom azt az embert, aki kisétált az ajtón. A szívem is összeszorul ettől a lehetőségtől. Hamar erőt veszek azonban magamon, és megerősítem elhatározásomat: nincsen szeretet, megbocsátás, bűntudat. Az az ember egy évvel ezelőtt csúnyán elárult engem, és én ezt soha sem fogom neki megbocsátani. Soha többé nem akarom őt látni. Soha!

Ismét nyílik az ajtó, és besétál rajta a Békeőr.

-          Ennyi volt. Irány a kocsi! – jelenti ki barátságtalanul, majd a karomnál fogva felránt, és a kocsihoz vezet engem. Most már nincs lehetőség újból összefutni barátokkal, ellenségekkel vagy esetleg váratlanul felbukkanó családtagokkal, de ez talán jobb is így. Csak még jobban megnehezítené ezt az egész helyzetet.

Amint a kocsiba érek, unottan vetem le magamat az egyik fotelbe, hogy onnan mérjem fel a terepet. A kocsi viszonylag nagy: egy étkezőrészből és kabinokból áll. Az étkező közepén egy asztal áll, körülötte székekkel. Ennek közelében egy nagy hűtőszekrény magasodik, feltételezem, hogy teli rakva minden földi jóval, amelyekről a panembeliek még csak álmodni se mernek. A konyhapulton különböző alkoholos italokat tartalmazó üvegek állnak, amelyeken megakad a szemem, ezért közelebb somfordálok hozzájuk, és meg is ragadom a hozzám legközelebb esőt. „King Vodka” – olvasható az üvegen, amitől önkéntelenül is mosolyra húzom a számat. A körzetlakóknak nem igazán futja ilyen ínyencségekre, nekem azonban egyszer már lehetőségem nyílt kipróbálni ezt a különlegességet. Úgy tíz éves lehettem, amikor apa egyik munkatársa a halászegyesületből ellátogatott hozzánk, és egy üveg King Vodkát hozott ajándékként. Amint a férfi átadta apának az italt, rögtön el is kezdtem szimpatizálni az üveggel. Egész este azon gondolkoztam, vajon milyen íze lehet. Amikor a vendégünk távozása után apa nekiállt iszogatni, én vágyakozó szemmel néztem. Úgy látszik a szemem elárulta vágyaimat, mert apa a következő adag kitöltése után felém intett.

-          Úgy látom, fiam, itt az ideje megtanulnod inni. Nemde bár?

Óvatosan, szinte remegő kézzel vettem át a hatalmas, isteni italt rejtő poharat, és belekortyoltam –szépen, lassan, hogy az élvezet tovább tartson. Az íze felülmúlhatatlan volt, annak ellenére, hogy égette a számat. Fájt, de nem érdekelt. Újabbat kortyoltam, és engedtem, hogy átjárja a testemet a luxus. A vodka íze teste minden egyes porcikáját átjárta, így nem filóztam sokat: felhörpintettem a teljes poharat, majd tartottam apának a következő adagért. Ő azonban gyengéden kivette a kezemből a poharat.

-          Azt hiszem, ennyi elég lesz mára, Rudolf – küldött felém egy szeretetteljes mosolyt.

Azóta nem ittam, de hosszú hetekig olthatatlan vágyat éreztem bármifajta vodka iránt.

Most, hogy felidéztem magamban ezeket a szép emlékeket, azon kapom magam, hogy egy pohár vodkát tartok a kezemben, amivel egyre csak a szám felé közeledek, amikor…

-          Ez szép, mondhatom! – üti meg a fülemet egy ismerős hang.

-          Bármi problémád van, esetleg? – küldök egy szúrós pillantást exbarátnőm felé.

-          Nekem ugyan semmi. Csak nem kellene már a viadal előtt alkoholistát csinálni magadból, ha utána úgy is az lennél.

-          Most komolyan azon problémázol, hogy megiszok egy pohárkával? – nézek bele árgusan a lány aranybarna szemeibe.

-          Nem problémázok én semmin – legyint egyet Dorothy. – Azt csinálsz magaddal, amit akarsz! Engem aztán hidegen hagy.

-          Az előbb ne úgy tűnt – küldök egy sejtelmes mosolyt a lány irányába.

-          Nem úgy tűnt? Azt csinálsz, amit akarsz, leszarom. Teljesen mindegy végül is, hogy a viadal előtt vagy közben halsz meg!

-          Talán nem kellene ennyire előre szaladnod, nem gondolod?

-          A győztes már úgyis megvan.

-          Lemaradtam volna valamiről? – teszem csípőre a kezemet.

-          Én fogok nyerni.

-          Kicsit sok lesz talán az önbizalomból.

-          Valakinek talán, de nem nekem – lép előre a lány.

-          Mi újság, drágáim? – zavarja meg a kitörni kívánkozó veszekedést egy ismerős, de koránt sem hiányolt hang – Látom, sikerült jól befészkelni magatokat. És, hogy tetszik a szállás?

-          Egész tűrhető – motyogom az orrom alatt, Dorothy viszont nem rejti véka alá a mondandóját.

-          Egészen tűrhető lenne, ha nem az Aréna felé közelítenénk, ahol mindenki az életünkre tör.

-          Dorothy – érintem meg gyengéden a lány vállát – Nehogy csalódnom kelljen benned. Hova lett az a nagy önbizalom, amit az előbb tanúsítottál?

A lány szemei szikrát szórnak, amint lerázza magáról a kezemet. Dühösen veti hátra lobogó, barna haját, amint aranyan csillogó szemeit az enyéimbe mélyíti.

-          Rudolf! Ugye nem hiszed azt, hogy bármi esélyed van? Én fogok nyerni, ez tény. És azt ne hidd, hogy elutasítom azt a lehetőséget, hogy átvágjam a torkodat.

-          Nem lennél te arra képes.

-          Lebecsülsz. Szerettelek, de az már elmúlt, amióta összefeküdtél azzal az idiótával.

-          Te is nagyon jól tudod, hogy Bennek akkor... – kezdenék bele a magyarázkodásba, de ez hidegen hagyja a Körzettársamat.

-          Persze, hogy tudom, hogy magányos volt, meg hogy segítségre volt szüksége, és te voltál az egyetlen, aki ezt képes volt megadni neki.

-          Tudod, hogy nem ezt akartam mondani.

-          Persze, hogy tudom – húzza negédes vigyora a száját a lány. – Csak egyszerűen már nem tud érdekelni.

A lány ezennel lezártnak tekinti a vitát, és megindul a kabinja irányába, én azonban képtelen vagyok ezt az egészet csak úgy, annyiban hagyni.

-          És Daniel, aki háromszor megcsalt, az tud érdekelni? – kiáltok a lány után. – Aki elhagyott téged egy kapitóliumi nőért!

Dorothy megfordul, hogy egy felém küldött, árgus pillantás közepette visszavágjon, de én nem hagyom neki.

-          Tudod, mi neked a legnagyobb problémád, Dorothy? Az, hogy félsz. Félsz megbocsátani. Félsz kimutatni az érzelmeidet. Félsz… – csuklik el a hangom – … gyengének lenni.

-          Félek gyengének lenni? – emeli fel hangját a lány – Hol élsz te, Rudolf? A mi világunkban, ha gyenge vagy, akkor akár meg is áshatod a saját sírod. Van viszont egy jó hírem.

-          Kíváncsian várom.

-          Nem kell attól félned, hogy megtalállak, és megöllek, mert te leszel az első, akinek a vérfürdőben elvágják a torkát.

-          Hű… de megijesztettél most.

Dorothy erre nem válaszol semmit, csak sarkon fordul, és eltűnik kabinjában, magamra hagyva engem Anastasiával.

-          Egy kis jó modor azért ragadhatott volna rátok, még ha a Nyolcadik Körzetből származtok is – kezd el drámázni a nő. – Ez a magatartás nem méltó a Kapitóliumhoz.

-          Hadd világosítsalak fel valamiről, Anastasia – fordulok a nő felé. – A Nyolcadik Körzet, amint a nevéből is látszik, nem a Kapitólium. Bár az agyi képességeidet nézve, nem csodálkoznék, ha erről megfeledkeztél volna…

-          Kikérem magamnak ezt a modort! – csattan fel a nő – Nekem egy perembeli ne dumáljon! Azt a vodkát is hogy bontottad fel? – bök csontos ujjával a pulton díszelgő vodkafoltra.

-          Valóban tragédia, hogy kilöttyent egy kicsit.

-          Persze, hogy az! Mit gondolsz, azért vagyok itt, hogy takarítgassak utánad?

-          Irigylem öntől az élete nagy problémáit – küldök egy megvető pillantást a nő felé.

-          Ezt az igénytelenséget? – igazít egye zöld haján – Azt hiszed, ez itt megengedett viselkedés?

-          Tudja, Anastasia, nálunk nem igazán szokás a vodkázás, ezért nem vagyok tisztában az etika alapjaival!

-          De ez mégsem állapot…

A nő tovább kesereg, de most már nem foglalkozom vele. Soha ne próbáld megváltoztatni a megváltoztathatatlan – ez egy aranyszabály. Így aztán hátat fordítok kísérőmnek, és kabinom felé veszem az irányt, ahol levetem magamat a fotelba, elzárkózva minden problémától. Dorothy-tól. Anastasiától. Dorothy-tól.  Apától. Dorothy-tól. Benjitől és… Dorothy-tól. Az egyetlen ember, akit nem tudok kizárni gondolataimból, az ő. Továbbra sem vagyok képes felfogni, hogy hogyan lehetett képes a fejemhez vágni azt a sok csúnyaságot. Hogy nem érdekli, ha meghalok már a viadal előtt. Hogy semmi sem tartja vissza attól, hogy átvágja a torkomat. Hogy gyenge vagyok, ezért fogok meghalni.

A lány minden egyes szava egy-egy véres késként hatolt belém, és immár fogalmam sincs, hogyan tovább. Az utóbbi néhány óra eseményei fenekestül felforgatták az életemet. Az Aratáson történtek. Andrew hirtelen álláspontváltása. Apa váratlan felbukkanása és a vele való beszélgetés. Benji tanácsa…

Hirtelen úgy érzem, ezen az utolsó gondolatfoszlányomon egyszerűen képtelen vagyok továbblépni. Benji tanácsa… a legjobb barátom, aki arra próbált rávilágítani, hogy ne legyek abba a lányba szerelmes, aki az ellenségem. És apa is tanácsai is hasonlóak a vakká tevő szerelemről. A mi világunkban tilos minden mély érzelem, így a szerelem is. Érezni gyengeség, ami pedig felér egy vereséggel… egy halállal az Arénában!

Diadalittasan pattanok fel a fotelből, amibe az imént belesüllyesztettem testemet. Megvan a problémám megoldásának kulcsa. El kell engednem Dorothy-t. Elfelejteni őt, mintha a szerelmünk nem is létezett volna…