5. rész

Sziasztok, meghoztam az új részt. Véleményt, kommentet, kritikát fogadok.

Brandon

Az ébresztőórám fülsüketítő hangjára ébredek. Ez a reggel is jól indul. Bele se merek gondolni, milyen lesz így az egész nap, Dorothyval és Anastasiával összezárva. Úgy döntök, nyújtózok egyet, még mielőtt elkezdődne ez a rémálom. Élvezem, ahogy végtagjaim mereven megfeszülnek, majd ellazulnak.  Ezután pedig felülök az ágyamban, és megdörzsölöm a szememet.

Kintről már most egy idegesítő női hangot hallok, ami folyamatosan, megállás nélkül löki a süket dumáját. Szavaiból kiveszem, hogy a viadalról magyaráz valamit, de mindennek a jelentését képtelen vagyok felfogni, mert túl koki a fejem ahhoz. Éppen eltűnődök azon, hogy talán érdemesebb lenne visszafeküdni, és tovább húzni a lóbőrt, de végül a kíváncsiságom győzedelmeskedik, így kikászálódom az ágyból, és az étkezőasztal felé veszem az irányt.

Az asztalfőnél ülve egy női alakot pillantok meg. Ez azonban nem Dorothy, és még csak nem is Anastasia – ők a két oldalon foglalnak helyet. Ezt a nőt még életemben nem láttam. Göndör hajából csak úgy csöpög a zsír, öltözködése igényesnek mondható, de a kék tunikája nem tudja elrejteni az alatta búvó hájréteget. A nő dundi lábait pedig kék farmer takarja.

Amint elmormolok egy „jó reggelt”-et, és leülök vele szemben, rögtön vizslatni kezd olajzöld pillantásával.

-          Nocsak, még egy halálraítélt csatlakozott közénk – jegyzi meg gúnyosan.

-          Rudolf Steiner vagyok – erőltetek művigyort az arcomra, a nő előző megjegyzésével nem törődve.  – Minek köszönhetjük a látogatását?

-          Ő a mentorunk – jegyzi meg Dorothy keserűen.

-          Valóban ezt a feladatot kellene ellátnom – mormolja a nő. – Milyen filmet láttatok utoljára a moziban?

-          Ez a kérdés hogy lett hirtelen témába vágó? – teszi fel a jogos kérdést Dorothy. – Meg amúgy is, mozi a Nyolcadikban? Szórakozik velünk?

-          Szívesebben beszélgetnétek inkább a kedvenc kajákról? Én benne vagyok, bár szerintem ti örültök, ha a Nyolcadikban van mit enni, vagy tévedek?

-          Nem, nem téved – vörösödik el Dorothy arca. – De most rátérhetnénk arra, amiért itt van. A túlélési tanácsokra!

-          Rayna Douglas Magánember és Túlélő. Tudjátok, ez a hivatalos nevem – húzza gúnyos vigyorra a száját a nő. – Nagyon sajnálom, de nem tudok nektek segíteni.

-          Pedig ez lenne a feladata – állok én is Dorothy mellé.

-          Tudom, tündérfiú, hogy ezt kellene csinálnom, de ki csinálja manapság a dolgát, úgy őszintén? Elárulom: senki. Ezt a Floviát is megválasztják szépségkirálynőnek…

-          Ez szomorú, de nekünk nagyobb problémáink is vannak a szépségkirálynő-választásnál – próbálkozik újra Dorothy.  – Itt pedig nem az a kérdés, hogy ki a legszebb, hanem hogy ki éli túl.

-          Részvétem emiatt – legyint egyet a nő. – Kinek mi a fontos.

-          Hát nekünk az, hogy túléljük. – kapcsolódok be ismét.

-          Örülök neki. Nekem pedig az, hogy megérkezzünk a Kapitóliumba, és élvezzem a luxust. A pezsgőfürdőt, masszást és azt a sok jó falatot. Meglátjátok, nektek is tetszeni fog.

-          Különösen szépen csengett a száján az a „sok jó falat” – horkan fel Dorothy. – És, ahogy elnézem, tapasztalata is van belőle – bök a nő hájrétegére.

-          Tündérlány, nagyon kis komiszak vagyunk ma reggel! Nehogy kárunkra legyen ez a tulajdonság az Arénában.

-          Na, végre valami! – csapom össze a kezemet.  – Csak így tovább, Miss Douglas! Várjuk a további tanácsokat.

-          Azt hiszem, kénytelenek lesztek beérni ennyivel – áll fel a nő az asztaltól. – Ha valakinek van kedve egy nézni egy jó filmet, megtalál a fülkémben.

-          Elhiszi nekem, hogy a többi körzetet normálisan felkészíti a mentora? – próbálkozok egy utolsó kísérlettel.

-          Át lehet költözni egy másikba, tündérfiú – jegyzi meg gúnyosan, majd elvonul kabinjában.

Dorothy idegesen rángatja a fejét, és bosszús pillantásokkal vizslat. Amint pedig meghallja a mentorunk kabinajtajának csukódását, azonnal rám üvölt.

-          Ehhez csak gratulálni tudok, Rudolf! Ezt jól elintézted.

-          Megtudhatom, hogy mi rosszat csináltam, már megint? – tárom szét a kezeimet védekezően.

-          Ja, semmit, leszámítva, hogy most játszottad el az utolsó lehetőséget, hogy normális tanácsokat kapjunk, és esetleg túléljük ezt az egészet.

-          Bocsánat – kapom a szám elé a kezemet védekezően. – Legyen az egész az én hibám. Elvégre én vagyok az egyetlen, aki érveket tud felsorolni. Neked semmi szereped abban, hogy így alakult. Nem együtt csesztük el…

Dorothy barna szeme csak úgy szikrázik a dühtől.

-          Megmenthetted volna ezt a helyzetet! – üvölti – De neked „a többieket jobban felkészíti a mentora” szövegnél nem jutott jobb az eszedbe.

-          Nekem legalább eszembe jutott valami – vágok vissza. – Egyesekkel ellentétben, akik csak ölbe tett kézzel várnak a csodára!

Dorothy továbbra is lángvörös színben pompázó arcán látom, hogy éppen valami frappáns visszavágást tervez, amikor felcsendül a jól ismert, sipákoló hang.

-          Megérkeztünk. Tekintsétek meg a csodálatos Kapitóliumot!

Dorothyval az ablakhoz lépünk, hogy szemügyre vegyük a fővárost, ahol minden pompában úszik. Monumentális épületek magasodnak, amelyek a legkülönbözőbb módokon vannak kidíszítve. Hamarosan megrohamoznak minket a rajongóink is, akik tiszta erőből verik a vonatalakot – egyébként nem tudom, mit hisznek ilyenkor? Hogy áttörik, aztán megérinthetnek minket, vagy mi? Most hirtelen annyira imádják ezt a huszonnégy embert, de hogy így lesz-e ez néhány hét múlva is, azt senki sem tudja.

Egy rózsaszínhajú nő eltántoríthatatlanul püföli az ablakot, mintha tényleg az áttörhetőségében reménykedne, és a tempót is kiválóan tartja a vonattal. Jobban szemügyre véve a nőt fel kell ismernem, hogy nem csak a haja rózsaszín, hanem teljes felszerelése, és ami a legrosszabb: kezében egy rózsaszínre festett palotapincsit szorongat. Nem tudom, lehet-e ennek a nőnek valami kis sejtelme az állatkínzás fogalmáról. Természetesen minden intelmem ellenére visszaintek neki.

Megáll a vonat, és mi szépen, komótosan leszállunk a visítozó tömeg közé. Úgy látszik, a barbibaba igencsak rám kattant, mert buzgón verekszi előre magát a tömegben, csak hogy hozzám érhessen. Próbálom nem figyelembe venni újdonsült rajongómat, akit azonban ez nem tántorít el céljai elérésében.

-          Szépfiú! – kiált felém, amire kénytele-kelletlen, de muszáj vagyok odafigyelni, hogy ne tűnjek fel nagyon rossz színben. Így a nőre emelem a tekintetemet. – Digi-dugi! – kiált rám szerelmesen, amivel valósággal lesokkol, és most már csak egyetlen cél lebeg a szemeim előtt, még pedig az, hogy minél távolabb tudjam magamat ettől a nőszemélytől.

Dorothyt, Miss Douglast és Anastasiát hátrahagyva török magamnak utat a tömegben. Nem nézek hátra, de így is rájövök a fülsüketítő kiáltásokból, hogy őrült rajongóm továbbra se mondott le rólam. Azzal én tisztában vagyok, hogy a rajongók lehetnek a túlélésünk zálogjai, ezért is mentem bele az integetésbe, de van egy határ, amit nem vagyok hajlandó átlépni. Nem fogok rózsaszín barbibabákat kefélgetni a győzelem kedvéért!

Továbbra sem törődök a hátam mögül egyre csak érkező „szépfiú” felkiáltásokkal, egyetlen célom, hogy minél távolabb legyek ettől az őrült nőszemélytől. Már csak pár lépés az elnöki palota lépcsője, erőm azonban egyre fogy, a barbibaba pedig egyre közelít, így végül, minden erőmet beleadva, elrugaszkodom a talajtól, és próbálom úgy forgatni a testemet a levegőben, hogy talpra érkezzek, de elvétem, így azon kapom magam, hogy testem egyenesen száguld egy sötétbarna hajú és csokibarna szemű srác felé, aki riadtan bámul rám. Én pedig – utolsó próbálkozásomat is elvétve – nekicsapódok térddel, egyenesen a srác arcának.

Fájdalmak közt emelem fel fejemet, amelyen – jól működő fájdalomérzékelésemre hagyatkozva – egy hatalmas seb éktelenkedik. A térdem is fáj, így csak nagyon lassan tápászkodom fel, hogy szemügyre vegyem áldozatomat, aki azonban már régóta saját lábán áll. A csokoládébarna szempár pillantásai és a pimasz vigyor sokkal inkább árulkodik lesajnálásról, mint megbántottságról.

Nincs is azonban időm jobban szemügyre venni a fiút, ugyanis mostanra a rajongóm is megérkezik hozzám. A rózsaszín szépség egyenesen ráveti magát a hátam, amitől ismételten a földre rogyok.

-          Szexi Rudcsi – csicsergi. – Megsimcsiszed kutycsimat?

A tizenéves lány szavait csak azért vagyok képes értelmezni, mert túldíszített kutyáját egyenesen az orrom alá tolja.

-          Kutysi-simcsi? – kezd bele az értelmetlen vigyorgásba, amitől egyszerűen felszalad bennem a pumpa. Ez egyszerűen az a pillanat, amikor nincs energiám ilyen idiótákra, ezért – minden dühömet beleadva – a lányra kiáltok.

-          Vedd észre, hülye liba, hogy szarok a kutyádra, aminek egyébként a rózsaszín festék felettébb jót tesz! – ordítok rá teli torokból, mire barbibabánk olyan szintű sipákolásba kezd, hogy azt még Anastasia is megirigyelné.

-          Hülye, bunkó paraszt! – nyervogja a lány, majd hátrafordul, és faképnél hagy engem. Életem tragédiája.

-          Látom, valaki nagyon ért a nők nyelvén – szólal meg a mellettem álldogáló fiú, akit az előbb fellöktem. – Neked aztán senki se bírna ellenállni.

A csokoládébarna szempárból továbbra is csak úgy árad a maró gúny és irónia, amit jelen esetben nem vagyok képes megfelelően kezelni.

-          Ha bármi problémám lesz a nőügyeimmel, eskü, neked szólok először –vetem oda gúnyosan.

-          Milyen kár, hogy probléma csak létező dolgokkal lehet.

-          Nagyon örülök, hogy valaki így belelát a fejembe. Ennél csak az lenne jobb, ha ez a valaki, mondjuk, a valóságot látná.

-          Úgy gondolom, az iménti kis jelenet eléggé a valóság kereteit súrolja – igazítja meg a srác unottan sötétbarna haját.

-          Kár, hogy nem – vetem oda. – De most beszélhetnénk akár a te szerelmi életedről is, mit szólsz hozzá? Nem nagyon látom, hogy utánad például annyira tobzódnának a csajok, bár lehet, hogy én küzdök szemproblémákkal. De nem baj, nem jöhet össze mindenkinek…

A srác szeme szikrát szór, ami miatt jobbnak látom befogni. Ránézésre nem egy Andrew-féle őrült, de soha sem lehet tudni, de úgy döntök, nem kockáztatom meg, hogy esetleg valami komolyabb bajom essen, már a játék megkezdése előtt.

-          Ha nem haragszol, most mennék – küldök a fiú felé egy semleges, ám valamennyire mégis lekezelő mosolyt. – Sok dolgom van még.

Elindulok, remélve, hogy többé nem kell találkoznom ezzel az arrogáns gyerekkel. Most feltehetőleg egy esetleges támogatóval kevesebb, de csak nem ezen fog múlni a játék kimenetele.

-          Semmi probléma – csapja meg fülemet ismét a fiú hangja, mire automatikusan megfordulok. – Úgy is lesz lehetőségünk még rendezni a konfliktusainkat! Én személy szerint alig várom.

A fiú eddig hidegen hagyott, most azonban felszalad bennem a pumpa. Mire gondolhat azzal, hogy lesz lehetőségünk rendezni a konfliktusainkat? Lehet, hogy még a játék előtt meg akar keresni, hogy… hogy megöljön? Vagy talán valamelyik Játékmesternek a rokona? Esetleg személyesen Snow hozzátartozója?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringenek a fejembe, és képtelen vagyok mit kezdeni a kialakult helyzettel. És én még reggel azt hittem, hogy csupán Dorothy és Anastasia miatt lesz pocsék ez a nap. Rögvest megfordulok, és berohanok az épületbe. Utam sok-sok kanyargós lépcsőn vezet, de én meg nem állok a lakosztályomig. Az ajtó szerencsére nyitva van, így gyorsan berontok, majd semmivel sem törődve levetem magam az ágyra. Aludni akarok, de nem azért, mert annyira álmos lennék. Egyszerűen fel akarok ébredni. Fel akarok ébredni ebből a rémálomból, amiben élek. Felébredni annak a bizonyos napnak a reggelén, és elnézni Dorothynak, hogy tévedésből megette az én családom kenyéradagját is. Nem összeveszni vele, és nem elmenni este a kocsmába…

Már éppen elszenderülnék, amikor egy ajtónyílás ránt vissza a valóságba.

-          Zavarok esetleg? – csapja meg a fülemet Mrs Douglas hangja.

-          Ami az illeti, igen – sóhajtok fel unottan. – Nem tudna visszajönni később?

Miss Douglas, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, kinyitja a szobaajtómat, és besétál rajta.

-          Nem terveztem megszakítani tündérfiú tündérálmát, de valamiről tudnod kell.

-          Kérem, hagyjuk a felesleges köröket – sóhajtok fel.

-          Nyugalom, rövid leszek – húzza negédes mosolyra a száját a nő. – Igazából csak egy jó hírt közölnék!

-          Az is jut még a mára? – kapom fel a fejemet.

-          Természetesen – válaszolja a nő. – A jó hír az, hogy többé nem foglak zavarni. Nem fogja zavarni senki tündérfiú tündérálmát. Sőt, az edzéseken sem kell részt venned.

-          Komolyan? – csillan fel a szemem. – Sikerült elérni, hogy megússzam a viadalt? Vagy elmarad?

Hirtelen átjárja a reménysugár a testemet. Hát mégis létezik a remény? Pedig az egész napom annyira szar volt, egészen onnantól, hogy felkeltem a fiúval való találkozásig. De talán tényleg lehet abban valami igazság, hogy van az az állapot, aminél nem lehet már rosszabb, csak jobb. Most talán végre jóra fordulhat minden, és az elmúlt napok csak rossz emlékek lesznek, amelyekről könnyes szemmel mesélünk majd az unokáinknak.

-          Szó nincs erről, Rudolf – simítja végig Miss Douglas a zsírosodó haját, ezzel visszarántva engem a valóságba. – Csupán arról van szó, hogy az előbb sikerült az egyik legjobb esélyekkel rendelkező kiválasztottal, Jerome Jacksonnal összetűznöd, így garantált, hogy keserves kínok között fogja kioltani az életed, úgyhogy nincs értelme gyakorolni. Megspóroltál két edzést, gratulálok.