2. rész

Sziasztok, megérkeztem az új résszel, amiben végre sor kerül az Aratásra. Köszönöm Maja Tankwall kommentjét és a hat feliratkozót. Jó olvasást.

Brandon

***

Percekig ülök a sárban, mivel úgy érzem, életem teljesen reményvesztetté vált. Andrew nem érdekel, egy agresszív bunkó volt mindig is –mit változtatna ezen az Aratás közelsége? Azok viszont, amiket Dorothy vágott a fejemhez, mély nyomot hagytak bennem. Hogy én ne lennék férfi? Akkor ki lenne az? Talán a drágalátos Daniel, aki Ausztráliában lógatja a lábát, és meg sem fordul benne, hogy szükség lenne a segítségére? Vagy esetleg a nőverő Andrew? Nem tudok ezekkel a dolgokkal már mit kezdeni, de nem is nagyon érdekel már, hiszen az egész életem egy nagy kudarc. Attól kezdve, hogy ide születtem, azon át, hogy apám egy éve kereket oldott, egészen a Dorothy-val való szerelmünkig.

Arcomat továbbra is  tenyerembe temetem, hogy kizárjak minden külvilági ingert. Egyedül szeretnék maradni a gondolataimmal, a bánatommal és a nyomorommal. Ennyire vágyom, semmi másra.

Már majdnem kezdem azt hinni, hogy imáim meghallgatásra találtak, amikor egy kéz váratlanul gyengéden megragadja a vállamat, és egy ismerős hang szólít meg.

-          Minden oké, Rudolf? Úgy elrohantál a házamból.

Lehorgasztott fejemet felemelem, mire egy ismerős, sötétbarna szempár néz vissza rám.

-          Nagyon kiborultál, haver –suttogja a fülembe Benji. –És én aggódok érted.

Az, hogy a fiú utánam jött, elképesztően nagy jelentőséggel bír a számomra. Ha csak Benji az egyetlen személy, akire számíthatok az egész életemben, az akkor is több mint a semmi. Az egy mindig több a nullánál.

A fiú felsegít a földről, majd  biztatóan megszorítja a kezemet, és így szól:

-          Most szépen elmegyünk hozzám, és nálam töltöd az éjszakát. Szépen megbeszélünk mindent, és ketten együtt, összedolgozva megtaláljuk a megoldást. Az az egy a lényeg, hogy bennem bízz, ne a fényképfétises barátnődben.

A srác biztatóan átfogja a vállamat, majd együtt indulunk vissza Benji lakásába. Az út során nem sokat beszélünk, miután azonban megérkezünk, és levetem magam a kanapéra, a fiú rögtön vallatóra fog.

-          Muszáj ezt? –nyögök fel a világfájdalmammal.

-          A problémák megoldásának első lépése mindig az, hogy beszélünk róluk –túr bele Benji a fekete hajába.

-          Mi ez a pszichológus duma?

-          Ez nem egy pszichológus dumája, hanem egy segítő jóbarát segítő… segítsége. Egy segítő jóbaráté, aki segít.

Nagyot sóhajtok, de nincs mese. Benji addig nem fog hagyni nyugodni, amíg nem mesélek el neki az elrohanásomtól kezdve az Andrew-val és Dorothy-val történtekig mindent. A történtekről beszélni sokszor nehéz, kimondottan a Dorothy hozzám intézett szavairól való beszámolóktól irtózom a legjobban, de végül –sok szenvedés árán –mindent elmondok, ami egy kicsit is nyomja a szívem. Történetem befejeztével Benji elismerően néz rám.

-          Jól esett kibeszélni magadból? –kérdezi.

-          El sem tudod képzelni mennyire. Te tényleg elmehetnél pszichológusnak.

-          Akkor most ünnepélyesen megalkotom Önről a pszichológiai szakvéleményt is –kezdi a fiú. –Az Ön megtámadóját hivatalosan is faszfejnek nyilvánítom. Hivatalos ocsmány faszfejnek.

-          Jól hangzik –válaszolok. –És mi a véleménye a másik problémáról, tisztelt pszichológus úr?

-          Az, hogy önnek, Rudolf Steiner, nemcsak az ízlésével, hanem az elengedéssel is súlyos problémái vannak, amik mindenképpen kezelésre szorulnak. Elengedni jó dolog.

-          És milyen problémák lennének ezek? Mit nem tudok én elengedni?

-          Nem mit, hanem kit –veszi komolyra a figurát Benji. –És erre a kérdésre pedig szerintem már tudod a választ.

-          Azt akarod mondani, hogy szerinted el kellene felejtenem Dorothy-t?

-          Értelmezd, ahogy akarod, Rudolf –túr bele fekete hajába a fiú. –Én annyit mondok még, hogy én soha sem futnék olyan után, aki arra se méltat, hogy egy támadás után normálisan bánjon veled. Természetesen ez csak az Ön pszichológusának a szakvéleménye, amire egyáltalán nem muszáj hallgatni, de érdemes lenne –zárja le a fiú. –Gondolkozz el azokon, amiket mondtam!

-          Jó reggelt, Rudolf –bökdösi valaki buzgón a vállamat.

-          Mi van már? –horkanok fel kedvtelenül.

-          Reggel –válaszolja Benji. Unottan nézek bele a fiú éber, barna szemeibe, és nem értem, miért kellett felkeltenie. Hiszen előző nap olyan sokáig beszélgettünk az életünk problémáiról, ennél fogva szerintem megérdemelnék még egy kis pihenést.

-          És akkor mi van? –kérdezek vissza –Attól, hogy te a hajnali négy órát reggelnek nevezed, nem kell engem is…

-          Tíz óra van, Rudolf –guggol le mellém a fiú. –Két óra múlva kezdődik az Aratás. Tudod, a gyilkolászós, torok-átmetszős, mutánsos játék előtti Aratás, amin ha nem vagyunk ott, kinyírnak minket, és feldarabolják a hullánkat. Rémlik valami?

Hát persze. Hogy is felejthettem el, hiszen az ma van? Pedig tegnap még beszéltünk is róla Benjivel.

Fénysebességgel pattanok ki az ágyból, és a konyhába rohanok, ahol gyorsan magamba tömök egy szelet kenyeret, ami egyébként csak nagyon ritkán fordul meg a Nyolcadik Körzet lakóinak asztalán. Még felhörpintek egy pohár vizet, és ezzel le is tudtam a reggelit.

-          Részemről kész vagyunk, Benji –lépek oda a fiúhoz. –Indulhatunk.

A főtéren már gyülekeznek az emberek. Az idősek hátul állnak, és ki-ki keresi közölük tulajdon gyerekének tekintetét, aki pár óra múlva –lehetőség szerint –már a pokolba tartó vonaton fog ülni. Nem hiába volt csak két győztese a körzetünknek mind idáig. Az első győztes a hetvenedik viadalt megnyerő Cecilia volt, két évvel később pedig Woof kapta meg a győztesnek járó koronát. A tavalyi viadal után egy kis ideig úgy tűnt, helyre állhatnak a dolgok, ugyanis Katniss Everdeen közreműködésével elindult valami, ám a forradalom elbukott. Az összes győztest kegyetlen módon kivégezték, egyedül Johanna Mason és Haymitch Abernathy kapott irgalmat, mivel ők annyira nincsenek beszámítható állapotban, hogy senki sem venné őket komolyan. Egy idegbeteg csaj vagy egy ötvenes alkoholista, mint forradalmár? Még csak jól sem hangzik…

Miközben Benjivel azon vagyunk, hogy átverekedjük magunkat a tömegen, egyre inkább a mentor-kérdésen kezdek el morfondírozni. Cecilia és Woof halottak –ennél fogva tapasztalt mentorunk nem lesz, csak egy hivatalból kirendelt valakit fogunk megkapni, aki aztán vagy segít, vagy nem. Vagy mindent megtesz értünk, vagy csak felveszi a fizetését, és annyi. Az a probléma, hogy a hivatalból kirendeltekkel ez szokott lenni. Mivel a Capitoliumból származnak, lenézik a körzetlakókat, nemhogy még segítenének nekik. Ha pedig valami csoda folytán mégis megáld minket egy segítőkész mentorral a szeretett Capitolium, annak akkor sem lesz annyira szívügye ez a viadal. Másfelől pedig nem hagyatkozhat személyes tapasztalataira a Viadal során, mivel azok egyszerűen nincsenek neki. De ne szaladjunk ennyire előre, lehet, hogy ki sem választanak –csak pozitívan.

Benjivel végre átverekedtük magunkat a tömegen, és megtaláltuk korcsoportunkat, a tizenhat éves fiúkat. Tekintetemet Benjire szegezem, akinek hirtelen semmi érzelem nem tükröződik le az arcára. Évek óta barátok vagyunk, és ránézésből tudjuk, mire gondol a másik, vagy éppen mi bántja, de most semmi. A másik oldalamon egy ismeretlen srác áll, akin a kétségbeesettség jelei tapasztalhatók. Mohón törölgeti dús, szőke hajának izzadtságcseppjeit. Száját próbálja mosolyra húzni, azt viszont nem tudja titkolni, hogy szemében rettenet ül.

Tekintetem tovább kalandozik a lányok csoportjára, és azon nyomban megakad a szemem Dorothy-n. A lány barna haja most is, mint mindig, tökéletesre van fésülve, most azonban lófarkat visel a kiengedett haj helyett. Ruhái egyszerűek, mint mindenkinek a belső körzetekből, de ő valamilyen oknál fogva ezekben az egyszerű ruhákban is titokzatosan feslik. Az arcát fürkészve az ő szemében is fellehető a félelem apró szikrája, de e mögött magabiztosságot is felfedezhető, aminek hatására ösztönösen elmosolyodom. Dorothy kemény csaj, és bármilyen nyomorban élünk is itt, ő sokra fogja vinni az Arénában ezzel a tulajdonságával.

Tekintetem ezután a tizennyolc évesek közé, egészen pontosan Andrew-ra vándorol. Andrew nem mutat semmi érzelmet, de ez az állapot nála más, mint Benjinél. Nem szorong, nem fél, mintha biztos lenne abban, hogy ha ki is választják, nyerni fog. Sőt, mi több, ha nem ismerném a helyzetünket, azt hinném, nem is szerepel a neve a kalapban. Mondjuk jó gyilkológép lenne belőle az tény, ha Dorothy nincs ott tegnap, én is valahol egészen máshol lennék már…

Gondolatmenetemet egy rózsaszín hajú, sárga, agyoncicomázott ruhát viselő, agyonsminkelt nő, nevezetesen a kísérőnk, Anastasia jellegzetes hangja zavarja meg, amint tűsark cipőjében feltopog az emelvényre.

-          Jó napot, kedves kiválasztottak! –röhög harsányan a nő, mintha körülbelül valaki az évezred poénját nyögte volna be –Boldog viadalt! És ne feledjétek, soha se hagyjon el benneteket a remény!

A közönségen feszült csend lesz úrrá, mialatt a nő levetíti azt a filmet, amit egyébként már ezerszer látott mindenki. Ez a kis videó felidézi, azokat a „szörnyűséges” időket, amikor azok a gonosz perembeliek fellázadtak a „szent védelmezőjük”, a Capitolium ellen, és hosszasan taglalja, hogy bizony-bizony a lázadásnak meglettek a következményei, ezért is tartunk ott, ahol. Hányni tudok egyébként ettől az egésztől. Kezdjük ott, hogy egy kicsit unalmas ugyanazt minden évben kötelező rítusként végighallgatni, miközben ezer meg ezer ideges kamasz várja tagbaszakadva annak a két embernek a nevét, akiket idén fog elvenni tőlünk a Capitolium. A másik pedig, amit még nagyon szeretek, ahogy beállítják magukat áldozatként a gonosz, rossz körzetek előtt. Kik szenvednek hetvenhat éve? Erősen kétlem, hogy ők…

Miután a film véget ér, Anastasia óvatosan odatopog a gömbhöz, ami a lányok neveit tartalmazza, majd hangosan felkiált:

-          Mint mindig, hölgyeké az elsőbbség –nem tudom egyébként, hogy mennyi időbe telhetett betanulni neki azt a sablonszöveget, amit minden viadal előtt elsipákol. Hiú reményeim szerint minimum egy évbe, de akkor még talán naiv voltam.

Anastasia csontos kezei, amiken rózsaszín körömlakk díszeleg, elmerülnek a kalapban, majd pedig kiemel egy cetlit, amit gondosan széthajt. Olyan nagy csend áll be a Főtérre, hogy egy szúnyog szárnycsapásait is meg lehetne hallani.

Anastasia szép lassan kinyitja a cetlit, majd pedig hangosan felolvassa az azon szereplő nevet:

-          Dorothy Quincey.

Az ereimben megfagy a vér. Ez nem lehetséges. Nem választhatták őt. Annyi más lány van itt, nem lehet pont ő. Tudtommal még csak tesszáért sem iratkozott fel, akkor miért?

Erőt veszek magamon, és próbálok úrrá lenni minden rossz érzésemen, ami az iménti  percben magával ragadott. Dorothy ügyes lány, meg tudja nyerni, hát persze. Odamegy, elvágja mindenkinek a torkát, s annyi, megnyeri. Én meg majd hazavárom.

A lány nagy léptekkel megy fel a színpadra, és szemeiben úgy ég a tűz és a küzdeni akarás vágya, mint azelőtt még soha. Őt nem abból a fából faragták, hogy egy holmi kis viadal végezzen vele, és ezzel ő is tisztában van.

-          Hogy vagy, édesem? –teszi fel neki Anastasia negédes mosollyal a kompromittáló kérdést.

-          Nem is tudom, Anastasia –húzza sejtelmes mosolyra száját a lány. –Valahogy pont úgy, mint amikor valakit be akarnak dobni egy Arénába, hogy vagy kiontsa mások vérét, vagy az ő vérét ontsák ki. Azt hiszem, így nevezik ezt az életérzést –bök rá vádlóan Anastasiára.

-          Értem –válaszolja a meglepett nő. –És most jöjjenek a fiúk!

A nő ismét a lehető leglassabb mozgásformáját elővéve a másik kalaphoz vonszolja magát, majd kezei elmerülnek abban.

Nem tudom, minek kellene történnie. Nem tudom, létezik-e olyan verzió, ami kedvező. Magamat semmilyen körülmények között nem mondanám, hiszen akkor Dorothy-val kellene egymás vérét kiontanunk –ettől a gondolat is kiráz. Benjire sandítok, aki idegesen pödrögeti fekete hajtincsét és egyre inkább a stressz látható jelei mutatkoznak rajta, sőt már az is félő, hogy itt helyben összeesik. Erre a gondolatra összeszorul a szívem. A legjobb barátom. Nem szabad, hogy ilyenek történjenek vele. Na, nem mintha én jobb erőben lennék nála, vagy éppen ő nálam, de ennek ellenére elhatározom, hogy önként fogok jelentkezni, ha Anastasia keze az ő nevét emeli ki a kalapból. Amennyit ez a srác értem tett, ahogy mellettem állt a Dorothy miatt érzett keservem idején vagy miután apám elhagyott –ezek után minimum ennyivel tartozom neki. Tekintetemmel éppen a még mindig magabiztosan tetszelgő Andrew-t vetném tanulmány alá, amikor Anastasia megakadályoz ebben.

-          Rudolf Steiner! –olvassa fel a cetlin szereplő nevet.

Ezen két szó hallatán teljesen ledermedek, és lábaim felmondják a szolgálatot. Mennék ki Anastasiához, de nem megy. Elfutnák innen olyan messzire, hogy senki sem talál meg többé, de nem megy. Dorothy és én a viadalon. Egymás ellen az exszerelmespár. Az Arénába mindketten bemehetnek, de kijönni csak az egyikőjük fog. Legalább is élve biztosan.

-          Na, ne kéresd magad! Gyere! –kezd bele a rikácsolásba Anastasia. –Mire vársz még?

Lábaim továbbra se akarnak engedelmeskedni, de Benji váratlanul felszólal:

-          Önként jelentkezem helyette!

Fel se fogom a történteket, mire már egy újabb hangot hallok:

-          Felejtsd el, te idióta fasz! Én jelentkezek!

Ez utóbbi hangnak árkus szemekkel próbálom felkutatni tulajdonosát, de hiába tekintgetek az irányába, csak Andrew-t látom arra fele. Tehát valahonnan máshonnan kellett érkeznie ennek a hangnak, hacsak nem… de bizony. Ez Andrew hangja volt. Döbbenten nézek a mélykék szempárba.

-          Én megyek az Arénába, felfogtad, te szánalmas szar? –vágja Benji fejéhez.

-          Ha ezt te így bevállalod, megköszönöm. Tudom, hihetetlenül hangzik, de a pszichopata mazoista hajlamok engem szerencsére elkerülnek, seggfej… –kezd bele Benji, de Andrew egy szóval félbeszakítja:

-          Kuss!

Én pedig idegesen próbálom felfogni, hogy mi zajlik körülöttem. Kihúzták a viadalra Dorothy-t, ami még tiszta sornak is nevezhető, mivel –véleményem szerint –a csajnak komoly esélyei vannak. Ami már ennél kicsit parább, hogy a fiú kiválasztott én magam vagyok… Illetve lennék, ha Benji nem jelentkezett volna önként. Végül is én is jelentkeztem volna helyette, de ezt nem hagyhatom. Ő nem halhat meg az Arénában… De ami mindezeknél még parább az az ősellenségem, Andrew önként jelentkezése. Annak az embernek, aki szívből gyűlöl, aki tegnap az életemre tör, akinek legnagyobb vágya, hogy engem holtan lásson… a viadalon kacagva nézhetné végig a haláltusámat… erre pedig ő önként jelentkezik… helyettem! Ennek nincs semmi értelme.

-          Én szíves-örömest átengedem neked a helyemet, Andrew –veszi védekezőre a figurát Benji. –Csak nem gondoltam volna, hogy pont te…

-          Mert egy fasz vagy! –csattan fel Andrew –Mit nem gondoltál volna? Te egy idióta vagy, aki gondolkodni se képes.

-           Andrew…

-          Meg akarod tapasztalni azt, amit tegnap a kis barátot? –folytatja Andrew –Nagyon szívesen megmutatom neked is, hogy milyen amikor ideges vagyok, ha Rudolf beszámolója nem adta át elég valósághűen az élményt.

-          Fiúk, elég! Ez nagyon gyenge! –kiált fel Anastasia –Ennél a tévében is jobb brazil szappanoperák mennek.

-          Tudod, Anastasia, nekünk nem igazán futja tévére –jegyzi meg Dorothy keserűen, de a nő elengedi füle mellett a beszólást.

-          Van egy nagy bejelentenivalóm –taglalja.

-          Kíváncsian várom. Biztos nagyon izgalmas –horkan fel Dorothy, a többiek tekintete. –beleértve Benjiét és Andrew-ét is –Anastasiára szegeződik.

-          Köszönöm –erőltet magára mosolyt a nő –Mint tudjátok, ez a Harmadik Nagy Mészárlás –kezdi a nő, és hogy Dorothy újabb, kellemetlen megjegyzését elkerülje, hatásszünet nélkül folytatja. –Éppen ezért kellett bevezetni egy aprócska szabálymódosítást.  Idén először, kivételesen, az önként jelentkezésre vonatkozó jogot felfüggesztettük. Az megy az Arénába, akinek a nevét kiemeltem a tömbből.

Az egész közönségen rettenet lesz úrrá, és az összes ittlévő szempár engem néz.

-          Gyere! Ne félj! –int felém Anastasia –Jó buli lesz.

-          Az biztos –húzom mosolyra a számat. –Amennyiben a néhány szétplasztikázott ribanc élvezeteiért való vérontást annak nevezzük, biztosan az lesz –teszem hozzá gondolatban.

A tömeg helyet szorít nekem, én pedig méltóságteljesen lépek fel a színpadra. Rettentően sok kérdés kavarog bennem. Miért áldozná fel értem az életét Andrew? Miért kezd el Dorothy az Aratáson lázadozni? Miért tiltották be Az önként jelentkezést? De ami mindezek között a legőrjítőbb: Miért pont mi ketten?

Lassacskán Dorothy mellé lépek, akinek szemében ugyanolyan hevesen ég a tűz, mint idáig végig. Amit viszont nem vélek felfedezni benne, az az irántam, és az egész kialakult helyzet miatt érett sajnálat. Ennyire nem jelentenék neki már semmit? Képes lenne semlegesen, minden emberi érzelem nélkül elvágni a torkomat az Arénában? Ennyire meggyűlölt volna?

-          Fogjatok kezet! –szólít fel Anastasia határozottan.

Így is teszünk. Dorothy kézfogása most nem olyan gyengéd és selymes, mint korábban. Sokkal inkább merész és harcra hívó… egy utolsó harcra.