1. rész

Sziasztok. Meghoztam a történetem első részét. Köszönöm a három feliratkozót, valamint Maja Tankwall kommentjét. A Szereplők menüpont hamarosan frissülni fog. Addig is jó olvasást. 

Brandon

*** 

Észre sem vesz. Hosszú ideje szüntelen csak beszél, és beszél a volt szerelmét ábrázoló fényképhez. Az, hogy én itt állok, válaszra várva állok mellette már egy jó ideje, nem számít. Miért számítana? Hiszen én már semmit nem jelentek neki.

Dorothy-ról van szó.  Dorothy-ról, a Föld legcsodálatosabb női teremtményéről. Dorothy-ról, a kincsről, akinek szívét csak nagyon keveseknek adatik megkaparintani. Dorothy-ról, aki egy hónappal ezelőtt még az én párom volt, de én nem becsültem meg, ezért elveszítettem.

A lány számára a jelenlétem továbbra is teljesen közömbös inger, sokkal fontosabb számára az expasija, akinek fényképén oly szenvedélyesen pihenteti tekintetét, immár lassan negyed órája. Természetesen az nem számít, hogy ő is háromszor megcsalta, amiből az egyik egy komplett szeretői viszony volt. Ő egy istenkirály-császár, aki mindent megtehet. Ausztráliában lógatja lábát, és még eszébe se jut, hogy a panembeliek segítségére sietve kirántson bennünket a nyomorból. Szép kis szerelem, mondhatom…

Mivel nem bírom tovább a nyáltúltengést, valamint Dorothy nagyratörő gondolatait, szó nélkül sarkon fordulok, és kiviharzok a házból. Távolságra van szükségem… távolságra, és egy jó barátra. Egy jó barátra, akivel meg tudom beszélni problémáimat. Akinek ki tudom önteni a lelkemet.

– Csáó, Rudolf! –nyit ajtót Benji. Rövid, tüsi, fekete haja kényelmesen terül el a homlokán. Barna szemeiben a viszontlátás öröme ül –Téged is látni még mostanában? Nem festesz túl jól.

– Ne is mondd! –sóhajtok fel keservesen –Minden úgy szar, ahogy van.

– Látszik is rajtad –veregeti meg a vállamat a fiú. –Gyere beljebb!

Benji háza egyáltalán nem nagy, kifejezetten kicsinek mondható. Egy kicsi hálószoba, és egy konyha van csak benne. A fiú egyedül él itt, amióta tizennyolc éves bátyját, Chang-et a Capitolium elvette tőle. Szegény srácnak az utolsó éve volt, hogy szerepelt a neve a kalapban, de ez természetesen a mi imádott elnökurunkat nem érdekelte, és három évvel ezelőtt az Arénába küldték a fiút, ahol kínkeserves halált halt egy pszichopata mutáns karmai között, ami szétmarcangolta őt… az ilyenekbe belegondolni is rossz, hogy ez bármelyikünkkel megtörténhet, de az Aratás szerencsére még messze van. Koncentráljunk inkább arra, amiért ide jöttem.

-          És mi újság veled, Rudolf? –ül le mellém Benji, miközben egy forró teát nyom a kezembe –Rég láttalak.

-          Hát, igen –túrok bele unottan sötétbarna hajamba. –Mostanában nem vagyok egy szociális lény.

-          Még mindig a miatt a dolog miatt? –fogja meg gyengéden a vállamat a srác. Néha úgy érzem, Benji tényleg olvas a gondolataimban –Komolyan felejtsd már el. Semmi szép nincs benne. Ronda, dagadt, ocsmány úgy, ahogy van.

-          Nem tudom elengedni. Egyszerűen szerettem volna, de nem megy –kezdek bele a panaszkodásba. –Nekem senki sem kell rajta kívül, ha visszacsinálhatnám, esküszöm…

-          Nem feküdnél le Bennel –fejezi be gondolatmenetemet a fiú.

-          Hát, igen –sóhajtok fel. –Örökké elvesztettem.

-          Ne mondd ezt! Rondának ronda, dagadtnak dagadt. Ezt a két tényt továbbra is osztom, de amíg nincs más pasi a láthatáron, addig szabad a pálya, ezt te is tudod. Ha mazoista vagy, tovább küzdhetsz érte.

-          Amíg nincs más pasi, addig valóban szabad a pálya.

-          Hogy érted ezt? –mélyeszti bele barna szemeit a tekintetembe a fiú –Máris felcsináltatta magát valakivel?

-          Ja, hogy még nem is mondtam. Dorothy újonnan Danielről fantáziálgat.

-          Daniellel? –kérdezi Benji meglepetten. –Miért fantáziálgatna Daniellel? Danielnek Ausztráliában boldog párkapcsolata van… Nem értem, hogy honnan veszed ezt.

-          Elhiheted pedig, hogy nem a levegőbe beszélek –teszem le a bögrét. –Jártam nála.

-          Dorothy-nál? –szegezi nekem a kérdést Benji.

-          Nem, hanem Danielhez ugrottam le Ausztráliába! –csattanok fel indulatosan. Valóban Benjit tartom a legjobb barátomnak, de néha a sírba tud vinni kérdéseivel.

-          Jól van, nyugi már –húzza biztató vigyorra a száját a fiú. –És pontosan miket mondott annak a szexi fényképnek?

-          Ja, csak a szokásos! –kulcsolom össze kezeimet –Hogy mennyire elviselhetetlenül hiányzik Daniel, és hogy mekkora hiba volt nem megbocsátani neki, mert ő volt a nagy szerelme. Bla. Bla. Bla.

-          Mindent értek. Szerelmet vallott egy fényképnek, amire te most féltékeny vagy. Egy fényképre vagy féltékeny. Nem mondom, hogy beteges vagy, haver, mert szeretlek, de ha nem szeretnélek, akkor azt mondanám, beteges vagy haver. És tudod, hogy miért? Mert beteges vagy, haver.

-          Nem hiszem el, hogy nem érted! –vesztem el újból a türelmemet –Én ott álltam. Végig hallgattam ezt az egész cirkuszt, és Dorothy le se szart. Úgy viselkedett velem, mintha ott se lennék.

Azon kapom magam, hogy teli torokból üvöltök, miközben a barátom továbbra is a lenyugtatásommal próbálkozik.

-          Lehet, hogy tényleg fontos megbeszélnivalója akadt a fénykép expasijával, elvégre régen nem beszéltek már…

-          Az az idióta háromszor csalta meg, háromszor! –csattanok fel –Harmadszorra konkrétan el is hagyta! Dorothy meg hogy epekedik utána. Ennek ellenére, én csak egyszer csaltam meg, és mégis…

-          Ne veszítsd el a fejed, Rudolf –kéri a fiú. –A mi fajtánknak úgy sem érdemes szerelembe esni. Ha párod van, rittig vele együtt dobnak az Arénába, ezt te is tudod.

-          Persze –válaszolom egy fokkal nyugodtabban –, de annyi minden történhet még a következő Aratásig. Lehet, hogy váratlanul kitör a forradalom, és valaki elhozza Panemben a békét.

-          Nekem nem lennének ilyen nagyratörő ábrándjaim –túr bele fekete hajába a fiú.

-          És megkérdezhetem, hogy miért nem? Katie Hope majdnem megcsinálta. Katniss Everdeen is kishíján megcsinálta. Miért ne sikerülhetne most?

-          Egy nap alatt forradalom? –áll fel, és kezd el a szobában összevissza sétálni Benji –Érdekes feltételezés, de végül is…

-          Miről beszélsz? –mélyesztem bele tekintetemet ismét a fiú szemébe –Milyen egy nap?

-          Hát nem érnénk el szerintem túl sokat, ha most itt hirtelen elkezdenénk a lázadás mellett propogandálni –túr bele fekete hajába a fiú. –Egy nap alatt maximum azt érnénk el, hogy az egyikünket „véletlenül” pont kisorsolnának valami brutális halálra, és valószínűleg a másikunk se úszná meg szárazon…

-          Milyen egy napról beszélsz, Benji? –szegezem ismét a kérdést a barátomnak.

-          Holnap Aratás! –néz a szemembe meglepetten a fiú. –Nem is tudtál róla?

Úgy érzem, megfagy az ereimben a vér. A nyelvem és a hangszálaim lebénulnak. Mondani szeretnék valamit, de nem megy. Üvöltenék, mint a felbőszült sakál, de nem megy. Egy darab szó sem jön ki a torkomon. Hatalmas gyorsasággal pattanok fel, és kiviharzok az ajtót. Magam mögött hallom Benji kétségbeesett, és egyben segítő kiáltását, hogy „Rudolf!”, de nem tudok foglalkozni vele. Hogyan is tudnék? Hiszen pár nap, és lehetséges, hogy a világ leghalálosabb börtönébe fogok rettegni a Hivatásosoktól, mutánsoktól, tűzesőtől és minden más rossztól, ami csak van ezen a világon. Álljak meg? Azt már nem! Még gyorsabbra veszem a tempót, és úgy rohanok, ahogy még soha. Tesiórákon soha sem szerettem a futást, és nem éreztem értelmét? Minek futni, hiszen a Hivatásosok úgy is gyorsabbak nálam? Ez az elmélet azonban most pár pillanat alatt átértékelődött a fejembe. A futás szabadság. Szabadság, amit Snow elnök hetvenhat évvel ezelőtt vett el tőlünk. A futás menekvés. Menekvés minden problémától. Semmi mással nem foglalkozok jelen pillanatban, csak hogy minél távolabb, és távolabb legyek ezektől a problémáktól. Aratás? Mi az nekem? Elfutok előle! Majd pont a Békeőrök fognak utánam futkorászni, van azoknak ennél jobb dolguk is? Egy szánalmas kiválasztott miatti alhas fájdalom és oldalgörcs? Ugyan már! Nem éri az meg!  Elfutott, elfutott. Kész, volt, nincs. Lesz másik. Testem minden porcikáját átjárja a szabadság érzése, amikor valami történik.

Egy óriási puffanás és egy ordítás. Az egyensúlyom pedig megremeg, és egy fájdalmas nyögés közepette dőlök el oldalra.

Az emberek ricsajából megállapítom magamban, hogy az, ahová érkeztem, kizárólag a piactér lehet. Hatalmas erőt véve magamon tágra nyitom sötétbarna szemeimet, és kényszerítem magam, hogy a támadómra nézzek. Az, aki visszanéz rám, pedig nem más, mint egy nem éppen kedves ismerősöm, Andrew.

-          Mit akarsz tőlem? –kiáltok rá indulatosan.

-          Beszélgetni egy kicsit –válaszolja Andrew. Arcáról a segítőkészség érzése tükröződik, de én tudom, hogy szó nincs ilyenről. Andew szótárában nem szerepelnek a könyörület, megbocsátás és az önzetlenség szavak. Ha ő valamit eltervez, azt soha sem teszi hátsó szándék nélkül. Nálam személyesen akkor vágta el magát, amikor úgy összeverte Dorothy-t, miután a lány megakadályozta egy hódítását, hogy a lány az intenzíven kötött ki, és kérdéses volt, hogy felépül-e valaha. Kicsin múlott, hogy ne toroljam meg rajta a szerelmem sérelmeit, de Benji végül rávilágított arra, hogy csak rosszul jöhetnék ki az egészből. Egyébként azóta is bánom, hogy ott és akkor nem szálltam szembe vele. Talán nem követi el azt a sok gaztettet, amit az óta elkövetett. Talán Dorothy könnyebben megbocsátja a félrelépésemet. Talán minden más lenne most… ha akkor van merszem szembeszállni vele.

Minden erőmet összeszedem, és egy hatalmasat rúgok Andrew hasába, aki így egy kissé elveszti egyensúlyát, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ököllel orrba vágjon.

-          Látom, erőben vagy a viadalra, te idióta! –vágja hozzám gúnyosan –De talán néhanapján nézhetnél az orrod elé.

Az orromból ömlik a vér, ezért képtelen vagyok egy normális szót kinyögni a torkomon, csak furcsa hörgés jön fel belőle, amire Andrew egy újabb öklössel válaszol.

-          Te leszel az első, akit kinyírnak, ha bekerülsz az Arénába, te állat –kacag fel Andor gúnyosan.

-          Miért, neked talán jobb esélyeid vannak? –nyögöm ki magamból.

-          Mit is mondjak –válaszolja gondolkodást tettetve. –Rohadtul! Nézz már magadra!

-          Ide figyelj… –folytatnám a vitát, de Andrew megelőz.

-          Ki van most a földön? Észre kellene venned, hogy sokkal erősebb és bátrabb vagyok nálad.

-          Ja –vetem oda ironikusan. –,olyan bátor, hogy még egy kiszolgáltatott lányt is úgy szétversz, hogy az intenzíven kössön ki!

Andrew feje ismét bevörösödik, és ez nála semmi jót nem jelent. Ilyenkor a legérdemesebb elfutni tőle, amit azonban megnehezít az, ha hatalmas testével éppen rajtad tápászkodik.

Természetesen nem számíthatok semmi kegyelemre. Andor a hatalmas öklével ismét lesújt rám.

-          Így nevezz engem gyávának, te idióta! –ordítja teli torokból, majd újabb ökölcsapásra emeli kezét, amikor hirtelen valaki megragadja.

-          Álljál le, Andrew –hallom az ismerős hangot, amely tulajdonosának hamarosan kiengedett, barna haja is megjelenik, ami még így, zsírosan is úgy csillog, mint tiszta forrás vize a naplementében –Elég! –nyomatékosítja az akaratát Dorothy.

-          Semmi probléma! –horkan fel Andrew –Juttattalak el én téged már intenzívre, megismételjük? Kis viadal előtti nosztalgia?

Ezektől a szavaktól ismét felszalad bennem a pumpa. Hogy képes valaki így beszélni egy lánnyal? Kezeim ökölbe szorulnak, hogy végre szétverjem támadóm fejét, de ennél tovább nem jutok el, mivel Andrew továbbra is rajtam terpeszkedik.

Dorothy szerencsére meg tudja őrizni hidegvérét, és higgadtan reagál a fenyegetésre.

-          Meséld el nekem, Andrew, hogy mi értelme van ennek, amit csinálsz? Ki vagyunk szolgáltatva a Capitolium kénye-kedvének. Azt tesznek velünk, amit csak akarnak. Körzetek harcolnak egymás ellen. Mondd, miért kell ez? Mi értelme van a körzeten belül is szítani a tüzet, őszintén?

-          Az, képzeld el –válaszolja Andrew egy fokkal nyugodtabban, de még mindig rajtam terpeszkedve –,hogy hiába vagyunk egy körzet, attól még ellenségek vagyunk. Nem teljesen mindegy, hogy mi van? Ha Snow úgy dönt, hogy meg kell ölnünk egymást, akkor bizony meg kell! Egy Körzetből két ember megy az Arénába, de csak egy győzhet. Lehet, hogy egymást kell megölniük, vegyétek már észre! Itt senki az égvilágon nem bízhat senkiben, csak magában!

-          Nem vagyunk…–próbálok kipréselni magamból néhány értelmes szót. –Nem vagyunk egymás ellenségei, Andrew. Nem kell, hogy azok legyünk.

Ennyi jön ki a torkomon, de mintha ez is elég lenne, mert Andrew enged a szorításán, majd pedig véglegesen leszáll rólam. Szemében talán egyetértést vélek felfedezni.

-          Nem tudom, ki adta be neked ezt a hülyeséget –morogja megtört hangon. –Szép kis álomvilágod van. Gratulálok hozzá.

Még egyszer rám néz, majd pedig sarkon fordul, és elrohan.

-          Köszönöm, hogy segítettél. Nélküled már nem élnék –húzódok közelebb Dorothy-hoz, aki azonban dühösen lerázza magáról kezeimet.

-          Abban biztos lehetsz –vágja oda ellenségesen. –Csak én azzal nem tudok mit kezdeni, hogy egy lánynak kell megmentenie egy srácot.

-          Hogy érted ezt? –meresztem tekintetemet vádlóan Dorothy-ra.

-          Úgy, kedves Rudolf, hogy a szemembe nem férfi az, akinek egy lány segítsége kell az életben maradáshoz. Érted?

Dorothy szavai olyannyira mélyre hatolnak nálam, hogy óráknak tűnő másodpercekig nem tudok rájuk egy reagálni.

-          Megkukultál? –horkan fel Dorothy gúnyosan. –Nem mondasz semmit?

-          Miért csinálod ezt? –bököm ki végül az egyetlen mondatot, ami eszembe jut.

-          Miért is? –kezdi el vakargatni az állát Dorka –Talán, mert először elhiteted velem, hogy tényleg szeretsz, aztán pár hónappal később már egy fiúval hemperegsz. Aztán az sem érdekel különösebben, hogy egy őrült összever, te semmit sem teszel ellene.

-          Ez nem igaz –dünnyögöm.

-          Nem? –veti hátra a haját Dorka –Nem emlékszem, hogy Andrew meglakolt volna a tettéért, vagy ez csak az agyrázkódás utáni amnézia? –kezdi el gúnyosan vakargatni az állát.

-          Én tényleg akartam, csak…

-          Csak? –horkan fel Dorothy. –Mondjad nyugodtan! Érdekel.

-          Benji lebeszélt róla –bököm ki. Gratulálok, Rudolf Steiner. Nem találhattál volna ki valamit gyorsan? Nem, elmondani az igazságot, úgy kell azt!

Dorothy arcán azonban semmi jele a dühnek, haragnak, megalázottságnak. Mindezek helyett inkább harsány röhögésben tör ki, ez a röhögés azonban nem olyan, mint annak idején a szerelmes sikongatások közben. Ez sokkal inkább vádló, lebecsmérlő, lenéző és megalázó.

-          Benji lebeszélt? És te persze rögtön hallgattál rá? –ripakodik rám.

-          Hasonló sorsra jutottam volna, mint te…

-          Értem? Szóval inkább ússza meg büntetlenül egy nőverő, mint hogy Rudolfnak bármi baja essen!

-          Dorothy… –kezdenék bele a magyarázkodásba, de a lány a szavamba vág.

-          Ne! Ne szólalj meg! Bármit is mondanál, elhiheted, hogy nem érdekel. Azzal aztán sokra megyek, hogy bosszút akartál állni rajta. Egyébként meg ne félj, Benjiről is pont megvan a véleményem. És őszintén –csapja hátra haját a lány –,ti nevezitek magatokat férfinak? Innentől kedve nem hiszem, hogy van miről beszélnünk.

Dorothy sarkon fordul és hazaindul, cseppet sem érdekli, hogy kétségbeesetten kiáltom a nevét. Azt hittem, hogy a Bennel való kalandom után végleg elveszítettem, de ez nem igaz. Akkor még nem veszítettem el. Most vesztettem el őt. Őt, Dorothy-t, életem szerelmét –ahogy ezek a gondolatok eszembe jutnak, nem bírok állva maradni, így lerogyok a földe. Elvesztettem őt, Dorothy-t, életem szerelmét. Örökre.