21. rész

Futok, ahogy a lábam bírja. Minél távolabb akarok lenni tőle. A testtől, amelyből két ponton ömlik a vér. A fiú nyilván rászolgált a történtekre, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy öltem. Most már semmivel sem vagyok jobb Gobónál, Kate-nél, Masonnél, de még áldozatomnál, a Vámpírgyereknél sem. Azt tettem, amit ők: öltem, ráadásul nem is akármilyen módszerrel. Dorothy gyilkosa megfizetett a tettéért, pontosabban éppen most fizet meg. A két srác halála óta nem hallottam ágyúdörrenést, ezért feltételezem, hogy a Vámpírgyerek még mindig szenved a fán, ahol otthagytam.

Magam sem tudom, miért, de egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordulok, és elkezdek visszafelé sprintelni, be az erdőbe. Látni akarom őt még egyszer. Nem tudom, miért. Talán meg akarom menteni. Talán csak végig akarom nézni azt, ahogyan a körzettársam gyilkosa megbűnhődik mindenért, amit elkövetett.

Nem is figyelem, hogy merre megyek, csak futok, egyenesen. Lehet, hogy teljesen rossz irányba megyek, az is lehet, hogy a Vámpírgyerek már nincs is ott… illetve nem lehet! Ott kell lennie, mert nem hallottam még az ágyút.

Ahogy futok, hirtelen azonban történik valami. Teljes erőből nekicsapódok valaminek. Vagy inkább valakinek.

-          Rudi! Ki gondolta volna, hogy újra összefutunk? Vagy inkább azt, hogy újra belém futsz – csapja meg fülemet egy ismerős hang. Riadtan nézek bele a jól ismert, csokoládébarna szempárba.

Pánik lesz rajtam úrrá. Ebben a hatalmas Arénában sikerült találkoznom azzal az emberrel, akivel a legkevésbé sem akartam. Szép.

-          Beleállítom a fejedbe, ha közelebb jössz! – emelem fel a baltámat.

-          Ne ijesztgess! – kap a szívéhez a fiú. – Még a végén beleáll az a balta egy fába. Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem szívügyem a természetvédelem.

-          El vagy tévelyedve egy kicsikét, Jerome – teszem csípőre a kezem. – Nálam van most a fegyver.

-          Jó észrevétel, Rudi – tartja felém a hüvelykujját. – Ha nem mondod, fel sem tűnik.

-          Bármikor a fejedbe állíthatom.

-          Hát állítsd! – röhögi el magát Jerome. Felettébb irritáló tud lenni, amikor az, akit baltával fenyegetsz, röhögni kezd rajtad. – Mi tart vissza? Védtelen vagyok.

-          Te tényleg nem tudod, mire vagyok képes.

-          Dehogynem, Rudi. Csak nyugodtan – folytatja a fiú, miközben kigombolja ingjét, és a mellkasa közepére mutat. – Ide kérem.

-          Az edzésen se rajtam múlt, hogy ne öljelek meg!

-          Most viszont rajtad múlik, hogy megölsz-e. Ölj meg, mire vársz?

-          Elmész te a francba! – eresztem le a baltámat.

-          Keményebb vagy te ennél, Rudi! Ez egy páratlan lehetőség. Most megölhetsz, nincs nálam fegyver, és akkor kevesebb egy gonddal, viszont nem tudhatod, hogy nem tervezek-e bosszút. Tudod, abban az edzőteremben történtek dolgok, amik megviselték a lelki egészségemet.

-          Kussolj! Még egy szó az edzőteremről, és…

-          És? – túr bele sötétbarna hajába a fiú. – Mi lesz? Megölsz? Erre várok percek óta. Ha csak ennyi kell tessék. Edzőterem!

-          Te tényleg teljesen beteg vagy! – tűzöm vissza övembe a baltát.

-          Jerome Jackson a nevem, így lettem anyakönyvezve. Nem tudom, hogy milyen Beteggel keversz össze, de…

-          Fogd be! – kapom elő újra a baltámat. – Kussolj!

-          Ezt már szeretem! Régi Rudi visszatért a szabadságából. Jól telt a pihenő?

-          Röhejes vagy – csúsztatom vissza a baltát az övembe.

-          Régi Rudi újra szabadságra ment. Nem tudod, mikor jön vissza? Küldhetne képeslapot.

Úgy érzem, most jött el a pillanat, hogy véget kell vetni ennek a beszélgetésnek, mivel sehova sem vezet. Ezért aztán minden szó nélkül hátat fordítok Jerome-nak, majd elindulok megkeresni Edmundot.

-          Szép piros az a balta! – kiált utánam a fiú. – Mennyibe kerül egy átfestés? Vagy ezt csak a menő Nyolcadik Körzet engedheti meg magának?

Eddig tűrtem. Az összes hülye beszólását még lenyelem valahogy, azt viszont nem, hogy a körzetemet ócsárolja.

-          Hibát követtél el, Jerome Jackson – fordulok meg. – Hatalmas hibát.

A fiú csupasz mellkasát jelölöm ki célpontként, majd hátra lendítem a karom. A baltát teljes erőből előre hajítom, ami egyenesen száll Jerome Jackson szíve felé, épp olyan egyenesen, mint amikor Lolát ütötte agyon. A fiú nem is próbál félre ugrani. Pár másodperc múlva már ő tartja a kezében a baltát.

-          Nem tudom, hogy vagy vele, Rudi, de engem, ha egyszer egy pszichopata majdnem agyonüt egy baltával, akkor külön kiképeztetem magam a balták kivédéséből.

-          Add vissza a baltámat! – küldök egy szúrós pillantást a fiú felé.

-          Mr. Finstock a tanárom neve. A mentorom ajánlotta. Itt a száma – vesz elő egy papírcetlit a zsebéből. – Ha gondolod, hívd fel! Hasznos lehet.

-          Add vissza a baltámat!

-          Ne is haragudj, Rudi! Kicsit feledékeny vagyok! Hiszen itt nincs mobilkapcsolat, és te innen már nem jutsz ki élve. Hogy is felejthettem el. Amióta valami pszichopata felém vágott egy baltát, gondok vannak a rövid távú memóriámmal. Nem is emlékszem már, hogy ki volt az… Tudod, rövid távú memória!

-          Add vissza a baltámat! – ismétlem meg az ominózuss kérést.

-          Ennyit a lelki egészségről.

-          Add vissza a baltámat!

-          Erre gondolsz itt? – bök mutatóujjával a baltámra, majd egy jókorát pörget is rajta. Ezután elhajítja, egyenesen elém.

-          Van hová fejlődnöd. Ha a fejedet célzom, ez telitalálat lett volna.

-          Én is ezt mindanám egy elbaltázott találat után!

-          Szeretek baltázni, de az „el” nélküli változat nekem valamiért jobban bejön. Hiába, kinek mi. Nem vagyunk egyformák.

Lehajolok, hogy felkapjam baltámat a földről, de félszemmel természetesen Jerome-ot kémlelem, mert bármi rosszat kinézek a srácból.

-          Nagyon vizslatsz, Rudi. Ilyen szexi lennék, vagy talán van valami az arcomon?

-          Van rajta valami, az biztos. Egy idióta vigyor, amit le kéne törölni!

Már a megszólalásom pillanatában éreztem, hogy gyenge volt, ezért most már tényleg úgy érzem, itt az ideje folytatni Edmund keresését.

-          Milyen ijesztő pszichopata! – kiált fel a fiú. – Mindjárt elfutok. Hiába, Rudi, már az interjún is elmondtad, hogy jobb lesz veled vigyázni.

-          Emlegesd fel a Dorothys részt is, kérlek – csapom össze a tenyeremet. – Ezt a kört még úgy sem futottuk le.

-          Mr. Pszichopata bekeményít, és előkapja a baltát! Most már senki sincs biztonságban! Mindjárt félni kezdek.

-          Te nem ismersz engem, Jerome Jackson – lépek közelebb a fiúhoz. – Azt hiszem, hogy ha láttad volna azt, mit tettem a Vámpírgyerekkel…

-          Nem tudok róla, hogy vámpírok lennének az Arénába, de ha látsz egyet, szólj. Minden eddigi partnerem azt mondja, hogy a spermám fokhagyma ízű. Nem tudom, mennyi igazság van benne…

-          Ha nem haragszol, inkább nem próbálnám ki…

-          Összetörted a szívemet, Rudi, de valahogyan túlteszem majd magama a traumán.

-          Csak nem az én társaságomban, mert én léptem – fordítok hátat harmadszorra is a fiúnak. – Csá.

-          Jó volt veled csevegni, Rudi – kiált utánam a fiú. – Remélem, hogy a torkod átvágása is ilyen jó buli lesz!

Nem foglalkozom a fiúval. A célját elérte, ismét sikerült felhergelnie, de pontosan tudom, hogy nem szabad megtörni neki. Sajnos ezt az aranyszabályt valamelyest megszegtem most, amikor szóba elegyedtem vele. Jerome-nak megint sikerült elérnie, hogy ideges legyek. Szegény stylistomnak már másodszorra szegem meg a tanácsát, de elhatározom, hogy mostantól jól viselkedek. Jerome és a Dorothy-ügy feszegetése tabu. Megbújok, megnyerem a viadalt, kijövök az Arénából – ennyi. Ilyen egyszerű. És akkor Mark is büszke lesz rám… Ha szerencsétlen életben lesz még akkor.

Összeszorul a szívem, amint a férfira gondolok, de azonnal emlékeztetem magam, hogy nem zuhanhatok össze. Erősnek kell lennem, vagy legalább is a fővárosiak szemében mindenképp. Akkor nyerhetek.

Amikor visszaérek az – Edmunddal közös – táborhelyünkre, felismerem, hogy a fiú továbbra sincsen sehol. Nem tudom, hol bóklászhat ennyi ideig, és ez nagyon idegesít. Próbálok nem gondolni semmi rosszra, de átfut egynéhány rémséges forgatókönyv is az agyamon. Hivatásosok, mutánsok, és ennek az erdőnek sem véletlenül lett az a neve, ami. Az, hogy eddig semmilyen természetfeletti lénnyel nem futottunk össze, az csupán a véletlen és a szerencse műve. Biztos vagyok abban, hogy ez a – egyelőre a biztonságot jelentő erdő – mindannyiunk számára tartogat még meglepetéseket.

Körülbelül negyed órát várok, mire kénytelen vagyok rájönni, hogy Edmundnak valami komoly baja lehet, hogy még nem jött vissza. Úgy döntök, nem várok tovább, hanem a keresésére indulok.

Iszok pár korty ásványvizet, majd pedig elkezdek körülnézni a környéken. Mindenhol csak fákat látok, kiválasztottat sehol sem. A legtöbben feltehetőleg félnek attól a bizonyos „Elvarázsolt” felirattól, ezért ódzkodnak ennyire az itt tartózkodástól. Pedig én még azt is meg merném kockáztatni, hogy nincs is ebben az erdőben semmi misztikus dolog, csak így akarják távol tartani a kiválasztottakat a menedéktől.

Ezt az elméletet természetesen rögtön el is vetem magamban. Snow nem olyan ember, aki nem használ ki minden lehetőséget, amikor más embereken kiélheti szadista vágyait. Egy őrült, aki csak az alkalomra vár, hogy lecsaphasson a gyanútlan kiválasztottakra. Természetesen akkor, amikor a legkevésbé sem számítanak rá.

Körülbelül fél órája barangolhatok az erdőben. Közben a Vámpírgyerek halálát jelző ágyúszó is megszólal, Edmundnak azonban továbbra sincs semmi nyoma. Talán elveszett. Rátámadott valaki, és megölte. Talán pont egy Hivatásos. Mert Gobo. ellen aztán pont sokra menne a mániás depressziójával.

Kezdem eltemetni magamban annak lehetőséget, hogy valaha látom még szövetségesemet élve. Ahogy számolgatok magamban, nem sok idő lehet már hátra éjfélig, akkor talán okosabb leszek valamivel. Hogy van-e egyáltalán értelme Edmund intenzív keresésének.

Nem! Ez a gondolkozás nem helyes. Lehet, hogy Edmundot most még megmenthetném, de pár óra múlva már nem. Nem adhatom fel. Folytatnom kell a keresését, méghozzá most.

Hatalmas erőt veszek magamon, és sprintelni kezdek, be az erdőbe. Most nem érdekel, hogy mennyi veszély leselkedhet itt rám. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebeg, az Edmund élete.

Egyre beljebb és beljebb jutok az erdőben, de Edmund sehol. Persze tudom, hogy nem adhatom fel. Hatalmas ez az erdő, innentől fogva pedig tényleg bárhol lehet. Már csak azt kellene kitalálni, hogy pontosan hol.

Mennék tovább, de úgy érzem, rögvest összeesek, ha nem állok meg pár másodpercre, hogy kifújjam magam. Amikor Andrew elől futottam, apa mindig azt tanácsolta nekem, hogy lélegezzek lassan és mélyeket. Ez a tanács általában bevált, ezért próbálok most is ehhez folyamodni.

Háttal támaszkodok neki egy fának, majd egy hatalmas adagot szippantok be a tiszta, erdei oxigénből. Ezután szép, ütemes tempóban a számon fújom ki a szén-dioxidot, és élvezem, ahogy a tüdőm felfrissül. Ezt a folyamatot még háromszor megismétlem, mire úgy érzem, jól vagyok, és képes vagyok újult erővel folytatni Edmund keresését.

-          Rudolf! – csapja meg a fülemet egy vékony, kamaszos hang, aminek tulajdonosát egyértelműen felismerem.

-          Edmund! Hol vagy?

-          Rudolf! Rudolf!

Próbálok arra összpontosítani, hogy felismerjem, melyik irányból jön a hang.

-          Rudolf!

Most már tudom. Villámsebességgel fordulok jobbra, és már nyomom is a sprintet be az erdőbe. Meg kell mentenem őt, bármi baja is van.

-          Rudolf!

Egy lápos-mocsaras vidékre érek. Edmundnak a közelben kell lennie valahol, de még mindig nem látom. Csak nehogy késő legyen.

-          Hol vagy, Edmund! – kiáltok fel hangosan. – Jelezz, hogy hol vagy!

-          Itt vagyok, Rudolf! – érkezik lentről a válasz.

Lesütöm tekintetemet, és az első dolog, ami szembe tűnik nekem, az egy furcsa növény, ami a zöld színével szinte beleolvad a mocsárba. A növénynek több virággal is rendelkezik, amik hosszú hajlásokon ágaznak el. Hatalmas, sárga virágok. Ezek a virágok azonban valamiben mások… a bimbókban ugyanis ragadozó fogazat van, ami a kiválasztottak péppé rágására lett kifejlesztve.

-          Segíts, Rudolf! – üti meg a fülemet a szövetségesem elcsukló hangja. Most látom csak meg, hol is tartózkodik a szövetségesem. Az egyik bimbó tarajos zápfoga között, ami éppen most készül pépessé rágni őt.  

          

20. rész

Egyszerűen nem vagyok képes felfogni azt, amit láttam. Dorothy, akinek életem legszebb évét köszönhetem, akiben annyira égett a bosszú tüze, amiért megcsaltam, aki már az Aratáson szembeszállt Anastasiával, aki tönkre tette Mark ruháját, csak hogy mert nem akarta eljátszani a „körzet szerelmespárja” szerepet. Aki ribancot csinált magából a műsor kedvéért, aki már háromszor az életemre tört… és aki annak a fiúnak volt a szövetségese, aki leginkább pályázott a halálára, amiért Dorothy az edzésen csapdába ejtette. És hirtelen összeáll bennem a kép. Hiszen az előbb, amikor hátra hagytam a Hivatásosokat, a Vámpírgyerek éppen Dorothyt püfölte. Nyilvánvaló, hogy a lány nem élte túl a támadást. A fiú már az edzésen figyelmeztette… és úgy látszik, hogy most be is váltotta a fenyegetést.

Azt érzem, hogy egyre gyorsabban futok. Hogy hová, magam sem tudom. Talán egyenesen a cukorhegyhez, hogy bosszút álljak azon a rohadékon, aki elvette a körzettársam életét. A balta nálam van, tehát a gyilkos fegyver már megvan. Most már csak a Vámpírgyereknek kellene meglennie valahol, hogy a baltámat beleállítsam az aranyos pofikájába.

Nem izgat, hogy szembe megyek Miss Douglas és Mark tanácsával. Persze, Kate, Gobo és Mason is nyilván a Cukorhegynél tanyáznak, de ebben a lelkiállapotban talán még velük is leszámolok. És akkor tényleg Jerome lesz az egyetlen, aki miatt izgulnom kell.

Egyre szaporábbra veszem lépteime. Minél előbb el akarom érni a Cukorhegyet, ahol végre sort keríthetek az igazság pillanatára. Mindjárt kiérek az Elvarázsolt Erdőből, már csak pár méter, amikor…

…hatalmas csapást érzek a nyakamon, amitől a földre rogyok. Valaki rám ugrott, ez vitathatatlan. Súlyos teste teherként nehezedik rám, ami alól mozdulni sem tudok, de mindent megteszek ennek érdekében. A közelben egy ágyúdörrenés is felhangzik, de ez sem tud most különösebben érdekelni. A lényeg csak az, hogy mentsem a bőrömet attól az őrülttől, aki épp most próbálja összenyomni csontjaimat.

Nincs vesztegetni való időm. A baltámért nyúlok, amit szerencsére sikerül elérnem, és egyenesen belemélyesztem támadóm hájas hátába. Várom, hogy ismét megszólaljon az ágyú, de semmit nem hallok, a támadóm azonban továbbra is kitartóan nehezedik rám, annak ellenére, hogy baltám a hasába van mélyesztve.

-          Mi van már! Halhatatlan vagy? – ordítok fel idegesen.

-          Annyira nem az, hogy már halott – üti meg a fülemet egy ismerős hang.

Nagy erőt veszek magamon, és kikúszok a támadóm alól, aki kicsit sem próbál visszatartani. Idegesen tápászkodok fel a földről, hogy szemügyre vegyem támadómat, de ekkor sokkot kapok, ugyanis a kettyós fiú fekszik előttem, holtan. Hátából pedig egy balta kandikál ki.

-          Sértegette a körzettársamat, és ezt nem hagyhattam szó nélkül. Remélem, megértesz.

Ijedten emelem fel a fejemet a halottról, és a hang tulajdonosa felé pillantok. A fiú falfehér arcán valóságos pánik lesz úrrá, amint mogyoróbarna szemébe nézek. Semmit sem változott az interjú óta, kivéve azt, hogy fekete haja kissé összekócolódott, csipás szemei pedig kialvatlanságról árulkodnak.

-          Mániás depresszió? – bökök tréfásan a fiú felé.

-          Nem bírtam tovább, Rudolf – horgasztja le a fejét bűnbánóan. – De Syndy és én… olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne… De én tényleg… Én tényleg nem…

A fiú nem bírja tovább, szemeiből előtör a könnyzápor, ezért nem állom meg, hogy ne lépjek hozzá közelebb. Magamhoz szorítom a srácot.

-          Én… én… egy utolsó gyilkos vagyok. Ölj meg!

-          Edmund, nem vagy utolsó gyilkos – simítom végig a fiú vállát. – Azt teszed, amit tenned kell. Ölsz a túlélésért.

-          Egy ártatlant öltem meg. Nem támadt rám, de… ahogy Sydnyről beszélt… Nem hagyhattam…

A fiú valósággal zokog, én pedig csak szorítom magamhoz. Szegényt nagyon megviselte, hogy életében először kioltott egy emberéletet.

-          Edmund…

-          Nem hagyhattam! – harsan fel zokogások közepette a Hetedik Körzet kiválasztottja. – Ugye te megérted, hogy nem hagyhattam?

-          Nem hagyhattad – jelentem ki monoton hangon. – Ez a gyerek szidta, akit szeretsz.

-          De még hogyan szidta – röhög fel Edmund gúnyosan. – Elhordta minden ribancnak, csak a kinézete miatt. Nem hagyhattam.

-          Megértelek – simítok végig újra a fiú hátán. – Tudod, az én körzettársam tegnap halt meg.

-          Syndy is. De ha megtalálom azt, aki megölte, én…

-          Ezt most felejtsd el! – csattanok fel, mivel Syndyvel a szemem láttára végzett Gobo, akivel szembeszállni finoman szólva sem egy életbiztosítás.

-          Miért? Te csak úgy annyiban hagynád, hogy megöljék, a körzettársadat? – néz rám a fiú mogorván. – Komolyan annyiban hagyod Dorothy halálát?

Halk sóhaj tör elő a torkomból. Edmundnak teljes mértékben igaza van. Elhatároztam, hogy végezni fogok a Vámpírgyerekkel, és ezt meg is fogom tenni. Ebben senki sem állíthat meg.

-          Természetesen nem. De az én helyzetem más. Dorothy gyilkosa a Vámpírgyerek, aki…

-          Vámpírgyerek? – röhög fel Edmund. – Az meg ki?

-          Richardot neveztem el így a Harmadikból. Ő ölte meg Dorothyt.

-           Dorothyt? Ő volt az a csaj, aki csapdába ejtette az edzésen?

-          Ő – biccentek.

-          És komolyan beváltotta a fenyegetést? – háborodik fel Edmund. – De hát… És hogyan ölte meg?

-          Még nem biztos, hogy ő volt, de nekem eléggé gyanús.

-          Miért?

-          Tudod, Dorothy összefeküdt Gobóval, és így Hivatásos lett. Jártam náluk, és a Vámpírgyerek pont akkor tudta meg, hogy Gobo bevette a szövetségbe, és… kicsit nekiment.

-          Megölte?

-          Elmentem onnan, szóval nem tudom. De eléggé egyértelmű lenne.

-          Nem ez a Dorothy akart megölni az edzésen?

-          De. Nemcsak az edzésen, hanem a Hivatásosoknál és az interjú után is.

-          Na, mesélj! – csillan fel Edmund szeme. – Minden részlet érdekel.

-          De pletykaéhes itt valaki.

-          Nem tagadom, hogy az vagyok.

-          A kíváncsiság csúnya dolog – jegyzem meg inkább poénkodva, mint szúrósan.

-          Szeretek csúnya dolgokat csinálni.

-          Nem úszom meg, ugye?

-          Ha rajtam múlik, nem.

Belekezdek a mesélésbe, és mindent töviről hegyire elmondok Edmundnak a Dorothyval való kapcsolatomról. A megcsalástól kezdve egészen az itt töltött első napig.

-          Aha – forgatja szemeit unottan, mire a történetem végére érek.

-          Látom, nagyon érdekes volt.

-          Nem, az volt tényleg. Csak nem értem, hogy mit imádsz ebben a lányba annyira?

-          Ez mégis milyen kérdés? – csattanok fel, de Edmund továbbra is megőrzi hidegvérét, és nyugodtan kérdezget.

-          Háromszor az életedre tör, számtalanszor megaláz, de te még mindig visszamennél hozzá.

-          Ezt hívják úgy, hogy szerelem – húzom ki magamat büszkén.

-          Ha te így nevezed, oké. Bár én inkább nevezném szánalmas seggnyalásnak, de te tudod.

-          Miért mondod ezt?

-          Csak azért, Rudolf, mert ez a lány szarik a fejedre. Te pedig még alá is állsz, hogy hadd szarjon rá tovább. Ez nagy hiba.

-          Nem gondolom, hogy szarna a fejemre.

-          Nem-e? – húzza össze szemöldökét a fiú. – Háromszor meg ki akart nyírni, és ahogy elmondtad, nekem az jött le, hogy egyszer sem félt volna tényleg megtenni.

-          Elmondanád, hogy hova akarsz kilyukadni ezzel az egésszel? – emelem a tekintetemet a fiúra, akit egyre idegesítőbbnek találok, amiért kiforgatja szavaimat.

-          Csak oda, Rudolf – helyezi büszkén a vállamra vékony karját – hogy az, amit te ez iránt a lány iránt érzel, az nem szerelem már rég, csak szimpla rajongás.

-          Örülök, hogy bele látsz a gondolataimba.

-          Hidd el, beszéltem én már szerelmessel, és kicsit sem olyan volt, mint te.

-          És ki volt az a szerelmes, akivel te olyan jót csevegtél? – teszem csípőre a kezemet, mire a srác arcán a megrázkódtatás érzése lesz úrrá. Azt hiszem, gyenge pontját érintettem, és legszívesebben visszaszívnám az utolsó kérdésemet.

-          A körzettársam, Syndy – temeti a tenyerébe az arcát a fiú, amin egy könnycsepp folyik végig. Nem akarom, hogy újabb roham törjön rá, ezért megpróbálom másra terelni a témát.

-          Milyen hely a Hetedik? Tudod, még soha nem jártam ott, és…

-          Syndy a bátyám menyasszonya – szakítja félbe az elterelő hadműveletemet a fiú. – Nem olyan ribanc ám ő, csak tudod a…

-          Pontosan tudom – reagálom le gyorsan Edmund megszólalását, mielőtt még olyat mondana, ami nem nyeri el szeretett elnök urunk tetszését.

-          Mi hárman vagyunk a legfontosabbak Peternek – magyarázza a fiú. – Illetve voltunk. Syndy, a húgom, Lucy és én.

-          Jól kijöttök a testvéreiddel?

-          Igen, főleg amióta a nővérem és a szüleink meghaltak – Megint jó témára tereltem a szót. Gratuláció, Rudolf. – Susan négy éve vett részt a viadalon, tizennyolc éves volt. – csuklik el a fiú hangja. – Ráküldtek egy vérnyulat, ami darabokra tépte.

Látom, hogy a Edmundot felkavarta a történet, ezért próbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy javítsak a helyzetén.

-          Sokat segíthetett a család, hogy átvészeljétek ezt az egészet.

-          A szüleink kint voltak a téren, amikor Susan meghalt, és nekimentek a Békeőröknek…

A fiú hangja ismét elcsuklik, ezért jobbnak látom, ha közelebb húzódom hozzá, és magamhoz szorítom.

-          Sajnálom – suttogom.

-          Peter akkor volt tizennégy éves, de onnantól ő nevelt minket. Nem csak jó testvér, hanem jó szülő is.

-          Sokat jelenthetett, hogy mellettetek állt.

-          Miattuk akarok nyerni – emel felém egy fényképet a fiú, ami a testvéreit ábrázolja. A bátyja tizennyolc év körül lehet. Szőke haja oldalra van fésülve, szeméből pedig az apai gondoskodás árad. A kislányt kilenc év körülire saccolnám. Gyermeteg tekintetéből a félelem sugárzik, mintha tudná, hogy ő is bármikor a testvérei sorsára juthat.

-          Szép kislány – sóhajtok fel keservesen. – A fiú is jófejnek tűnik – hebegem, mert nem igazán tudom, hogy mit lehetne mondani ebben a helyzetben. Edmund azonban már tudja.

-          Szövetség? – nyújta felém vékony karját.

-          Pont velem akarsz szövetkezni? – vigyorodok el. – A nullapontos biztos, hogy jó választás?

Edmund semmit sem reagál az önostorozásomra, szimplán csak áll, és továbbra is felém tartja kezét.

-          Szövetség? – teszi fel ismét a kérdését, mintha elsőre nem hallottam volna.

-          Komolyan gondolod?

-          Szövetség?

Komolyan gondolja, értem. Megszorítom a fiú vékony kezét, majd erőteljesen megrázom.

-          Szövetség.

-          Akkor kezdhetnénk mondjuk evéssel – túr bele rövid, fekete hajába a fiú. – Nálam nincs semmi. Nálad?

-          Elképesztő vagy? – tör elő belőlem a kacaj.

-          Inkább éhes.

-          Nesze, egyél! – dobom oda a fiúnak a táskámat. – A szendvicsek néhány napig elegendőek lesznek kettőnknek.

A fiú kiemeli a legkisebbet a táskából, majd egy jóízűt falatozik belőle.

-          Páratlan választás – bök felém a fejével, majd megfog egy másik szendvicset, és felém hajítja. – Egyél velem!

-          Még nem vagyok éhes – passzolom vissza a kaját. – Neked persze jó étvágyat, de én most körülnézek itt egy kicsi, hátha akad itt még valami ehető.

-          Ha belenézel a táskádba, garantáltan akadni fog – magyarázza teli szájjal a fiú.

-          Körülnézek egy kicsit az erdőben – állok fel. – Mindjárt visszajövök.

-          Aztán vigyázz ám magadra! Két nap alatt két szövetségest elveszteni nem jó buli.

-          Rajta leszek az ügyön, Edmund – húzom mosolyra a számat, majd búcsút veszek a fiútól.

Elindulok befelé az erdőbe. A biztonság kedvéért magamnál tartom hű segítőmet, a baltámat is, mivel úgy gondolom, bármikor szükség lehet rá. Nagy ez az erdő, és Edmundra sem számítottam. Ki tudja, mikor ugrik a nyakamba egy Hivatásos vagy éppen egy felbőszült Jerome Jackson.

Miközben barangolok, azon gondolkozom, hogy milyen jól alakult, hogy találkoztam Edmunddal. A srác jó arc, és szövetségesek nélkül tényleg lehetetlen túlélni ezt az egészet. Most már legalább van az életemben egy biztos pont, akire bármikor, minden helyzetben számíthatok.

Hirtelen megtorpanok, mert emberhangokat hallok a közelből. Gondolhattam volna, hogy mások is vannak az erdőben. Gondolkozás nélkül ugrok be egy vastag fa mögül. Onnan leskelődök, amíg elmúlik a veszély.

A fától néhány méterre két fiú áll. Ha jól emlékszem, a Kilences és a Tizenegyes Körzet versenyzői. Óvatosan diskurálnak valamiről, gondoskodva róla, hogy senki se tudja meg, mit terveznek.

-          Nem adhatjuk fel, Alex! Végezni kell velük – magyarázza a Kilences.

-            Ugyan, Theo! Hallod te, hogy mit beszélsz? Hogyan nyírnánk ki ketten négy Hivatásost?

-          Emlékezz a körzettásaink halálára – hajol közelebb szövetségeséhez a Kilences srác. – Nem úszhatja meg Richard, amit Haydennel tett, ezt te is tudod.

Richard. Erre a névre ösztönösen is felkapom a fejem. Richard, a Vámpírgyerek ellen akarnak szövetkezni, de ketten túl kevesen vannak négy ellen. Egy négyen négy ellen felállás viszont sokkal kedvezőbb lehet.

-          Helló, srácok – lépek elő magabiztosan a fa mögül, de a Tizenegyes azonnal rám emeli buzogányát.

-          Egy lépést se közelebb! – ordít rám, mire ösztönösen felemelem a kezem.

-          Segíteni jöttem – suttogom.

-          Hívott valaki?

-          Nyugodj meg, Alex! – veszi ki a szövetségese kezéből a kést a Tizenegyes. – A srác segíteni akar nekünk. Igaz?

-          A körzettársam nagy… – kezdek bele történetem elmesélésébe, amikor hirtelen két hatalmas üvöltés csapja meg a fülem, amit két ágyúdörrenés követ. Az előbb még hevesen vitatkozó fiúk pedig a földön fekszenek, fejükből buzogány kandikál ki. Mellettük pedig egy alak áll, aki kísértetiesen emlékeztet a Harmadik Körzet kiválasztottjára.

-          Nagy szerelmem volt. Fogadjunk, hogy eltaláltam. Így akartad folytatni, jól mondom? – húzza bosszús vigyorra a száját a Vámpírgyerek.

-          Te… – kezdek bele az értelmetlen habogásba.

-          Én követtem ezt a két idiótát. Tudtam, hogy mit terveznek, mert olyan sötétek, hogy már előttem elkezdték kibeszélni a tervüket.

-          Mit akarsz ezzel?

-          Különösebben semmit, csak mondom, hogy járna nekik egy Darwin-díj, sötétek! Nem emelték meg az adrenalin szintemet.

-          Ó, te szegény! – horkanok fel gúnyosan. – Az bezzeg, ami Dorothyval…

-          Dorothy? – legyint a fiú. – Ki beszél itt most a ribikédről? Te érdekesebb téma vagy. Bevallom, eddig én csak Gobo nyomására akartalak kinyírni, de most, hogy lesüllyedtél ezeknek a szintjére… – bök a holttestek felé.

-          Ne közelíts! – emelem fel a baltámat.

-          Dobd el nyugodtan, baltás fiú! Majd én elkapom. Bár, ami azt illeti, talán elég lesz nekem ez a kés is – rántja elő övéből a fegyverét. – Mit gondolsz?

Fogalmam sincs, mit lehetne erre a kérdésre válaszolni.  Itt állok, szemben a körzettársam gyilkosával…

Automatikusan hátrálni kezdek, de a Vámpírgyerek egyre közelít. Kékeszöld szemében a gyilkolni vágyás tüze ég.

-          Nem vagyok olyan kőszívű, mint gondolod – jelenik meg újra a pimasz vigyor az arcán. – Én is tudom, mi az a szerelem. A szerelmesek sokban hasonlítanak egymásra. Itt dől meg az a tétel, hogy az ellentétek vonzzák egymást – prédikálja, miközben egyre közelebb ér hozzám. – Éppen ezért gondolom, hogy szeretitek azt is, ha a kis ügyes-bajos dolgaitok is hasonlítanak. Éppen ezért fogok róla gondoskodni, hogy ugyanolyan szörnyű halált halj, mint a ribikéd a kezeim között.

A fiú szavait eddig passzívan tűrtem, de úgy érzem, az utolsó mondat hatására elszakad bennem valami. A düh, fájdalom és bosszúvágy érzése keveredik bennem. Ő Dorothy gyilkosa, ez már biztos. Bevallotta.

Minden erőmet beleadom, és a fiú felé hajítom baltámat. Látszik rajta, hogy váratlanul éri ez, mert a sokktól nem is próbál arrébb ugrani. A baltám a lábát éri, amitől megremeg az egyensúlya, és a földre rogyik. Én természetesen nem elégszem meg ennyivel.

Oda lépek hozzá, és felkapom a baltámat.

-          Te ölted meg, te rohadék! – ordítok rá teli torokból.

-          Nem! – kiált fel keservesen a fiú, de nem ér el vele nálam semmit. A szerelmem gyilkosának nincs kegyelem.

-          Ne hazudj! – kiáltok rá újból, majd a magasba emelem baltámat. Pontosan célzok, mint egy profi, aki évek óta forgatja a baltákat. Hatalmas lendületet veszek, és lesújtok. Egyenesen a vállába. A fiú felnyög, mire én ráemelem tekintetemet. Rá, és a mellette elterülő testrészre. A kezére.

-          Nem azt mondtam, hogy… – szipogja a fiú. – Rudolf, én nem…

-          Persze, hogy nem! – csapon össze a tenyeremet diadalittasan. – Ezért vettétek be a szövetségbe! Már akkor tudtátok!

-          Ez nem…

-          Azért feküdt le vele Gobó!  –ordítok rá a fiúra ismét, majd baltámmal lesújtok a másik kezére is.

-          Rudolf… – nyöszörgi.

-          Agyonverted, mi? Amikor megszöktem, agyonverted!

Látom a fiún, hogy mondana valamit, de nem hagyom szóhoz jutni. A lábánál fogva felhúzom, majd előkotrom hátizsákomból a kötelet.

-          Pont megfelel – jelentem ki elégedetten, majd a fiút egy faágra erősítem. Természetesen fejjel lefele. Mivel egy vénáját sikerült eltalálnom, a Hivatásos mindkét kezéből patakszerűen ömlik a vér.

-          Ez kell maguknak? – fordulok az ég felé. – Egy gyilkos pszichopata? Hát tessék!

A Vámpírgyerek tovább nyöszörög, de nem foglalkozok vele. Felkapom a hátizsákot és a véres baltámat, majd futásnak eredek, vissza Edmundhoz. Magam mögött hagyva első áldozatomat, akinek én vagyok a gyilkosa.