6. rész

 Sziasztok, megérkeztem az új résszel. Köszönöm a tizenegy feliratkozót. Véleményt, kritikát fogadok.

Brandon

***

Most fogom csak fel igazán, mi történt velem. A fiú, akivel a barbibaba miatt összetűztem az utcán, nem csupán egy elvesztett rajongót jelent a számomra. Koránt sem. Sokkal inkább egy elvesztett esélyt. Konfliktusba kerültem a mezőny legesélyesebb játékosával, pont vele… pont őrá kellett ráugranom… pont az ő férfiasságát kellett lebecsmérelnem… Utólag visszagondolva az is új értelmet nyer, amit újdonsült ellenségem a fejemhez vágott. „Semmi probléma. Úgy is lesz lehetőségünk még rendezni a konfliktusainkat.” Vajon mire gondolhatott, ha nem arra, hogy én leszek az első ember, akinek az Arénában elvágja a torkát? Ez fantasztikus. Ellenségből sosem elég.

Unottan somfordálok ki a lakosztályból, és elhatározom, hogy azért sem fogom hagyni, hogy Miss Douglas elbizonytalanítson. Lehet, hogy nem értek semmihez, de éppen arról szól ez az egész műsor: a reményről. Semmilyen körülmények között nem fogom feladni, arra a drágalátos mentorom is mérget vehet.

Az étkezőbe megyek, ahol Anastasia és Dorothy már vár, egy idegen férfival karöltve. Miss Douglas szerencsére nem tisztel meg minket a társaságával.

A férfi lazán öltözött. Ujjatlan, sötétkék atlétát és egy piros rövidnadrágot visel. Arcát szemügyre véve magabiztosságot és életkedvet vélek felfedezni rajta, száját komisz vigyorra húzza, hamvas-barna haját oldalra zselézte. Egy teljesen átlagos fazon, amint azonban szemügyre veszem, kénytelen-kelletlen észreveszem, hogy valami nem stimmel vele. Pedig jól öltözött, haja igényes és még a rongyrázó, kapitóliumi stílus sem jellemző rá. De akkor miben más?

Kérdésemre már is megkapom a választ, amikor újból végig mérem újdonsült vendégünket: ennek az embernek ugyanis hiányzik a bal karja. Felkartól lefelé csak egy rakoncátlan csonk éktelenkedik neki. Elég ijesztő.

Még mielőtt bármit is szólhatnék, a férfi felém nyújtja jobb kezét, én pedig illedelmesen megragadom tenyerét, hogy kezet rázzunk.

-          Mark vagyok – mutatkozik be határozottan. Kézfogásából éppen annyira a sugárzik a magabiztosság, mint belső lényéből.

-          Rudolf Steiner – válaszolom kissé motyogva, mert továbbra se vagyok képes elkönyvelni magamban az új tag felbukkanását. – Megkérdezhetlek, hogy mi járatban nálunk?

-          Természetesen – röhög fel Mark. – Én leszek a stylistotok.

A férfi a kijelentésével ismételten lesokkol. Ő, mint stylist? Az szép kis ruha lesz, amit ő tervez nekünk. Az ujjatlan atléta és farmernadrág valóban nagyon elegáns, csak… éppen egy kicsit sem illik a bevonuláshoz.

-          Ö… Ez most valami vicc? – hebegem.

-          Nem szokásom viccelődni – simít egyet oldalra zselézett haján Mark. – Olyannyira nem, hogy már el is készültem a ruhátokkal. Érdekel?

-          Nem vagyok benne biztos – meredek rá árgus szemekkel. Mark nem válaszol semmit, egy másik személy azonban, akinek egyébként a legkevésbé sem osztottunk lapot ebben a témában, most sem bírja ki, hogy ne kotyogjon közbe.

-          Úgy kell az, a tisztelet! Látom, sokat ért a prédikációm a vodka kiöntése után.

-          Anastasia, szerintem továbbra is maradjunk abban, hogy szólni fogunk, ha szükségünk lesz a tanácsaidra úgy bármilyen témában – ripakodok rá a nőre.

-          Mit szólnátok hozzá, ha itt és most megnéznénk a ruhát? – előzi meg a kirobbanni kívánó veszekedést Mark.

-          Támogatom – küldök egy hálás pillantást a stylistom felé. Amire a legkevésbé volt most szükségem, az nem más, mint egy heves veszekedés a kísérőnkkel.

Mark felénk int, mi pedig, Dorothyval, követjük őt egy szobába, ahol az asztalon szebbnél-szebb ruhák tornyosulnak. Dorothyból szemei elkerekednek, és azon nyomban megrohamozza az asztalt, hogy kedvére válogasson a kincsesládából. Van ott minden: arany– és ezüstbevonatú, hosszú, rövid, gyémánt, csillogó, szörmés.

Dorothy nem teketóriázik sokáig, rögtön fel is kap egy aranyszélű melltartót, majd lehúzza a türkizkék blúza cipzárját, úgy hogy mellbimbói is láthatóak legyenek, majd odafogja az aranyozott melltartót.

-          Most mernéd mondani, Mark, hogy nem vagyok benne csodálatos? – szegezi a kérdést a stylistunknak, akinek a megváltozott arckifejezése viszont egyértelműen elárulja, hogy nem vevő a lány közeledésére.

-          Ezek ribancruhák –jegyzi meg keserűen, mire Dorothy arcára a sértettség és a megrökönyödés keverékéből létrejött érzelem ül ki. – Nektek egészen más terveztem. Olyat, amire a közönség örökké emlékezni fog.

-          Textilruhát? Az izgi és eredeti – nyög fel Dorothy keservesen, amire Mark csak egy szúrós pillantással válaszol, majd a szekrényhez lép. A szekrényajtón lógó vállfát ügyesen a bal keze helyén található csonkra akasztja, majd a másik kezével a testi fogyatékát meghazudtoló gyorsasággal kitárja a szekrényajtót, amiben egy tetőtől talpig aranyba burkolt ruha pompázik. A transz állapotába kerülök, amíg szememmel végig futok a gyönyörűségen. Ezután Dorothyra sandítok, aki hasonlóan reagál. Barna szemeiből a csodálat árad.

-          Nem kell mondani semmit, az arcotokra van írva a véleményetek – mondja Mark, miközben kiemeli a szekrényből a vállfát. A csonkon lógó vállfát a földre ejti, majd csonkja segítségével, lassacskán, de elénk tárja a két ruha elejét, amivel azonban mindkettőnket megdöbbent. A két ruha felirata ugyanis sokkoló: „I love you forever, Dorothy” és „I love you forever, Rudolf”.

Túlságosan is lesokkol ez az egész ahhoz, hogy normális ember módjára legyek képes reagálni. Miért akar minket Mark egy párként látni? És mért pont most történik ez, amikorra végre elhatározom, hogy elfelejtem a lányt? Ez a helyzet most minden eltemetett érzelmet felkavar bennem!

-          Soha sem célom a kiválasztottak sürgetése, de most már jó lenne, ha mondanátok is valamit – fejti ki a véleményét Mark türelmetlenül.

-          Nem –jelenti ki Dorothy monoton hangszínen.

-          Mármint azt akarod mondani, hogy… – kezdené a férfi.

-          Azt, hogy nem! – ismétli meg Dorothy.

-          De hát…

-          Nem, nem, nem és nem! – a lány úgy üvölt, mintha kést szúrtak volna belé, és azt néhányszor meg is forgatták volna benne. Miután kikiabálta magát, felkapja a „I love you forever, Rudolf” feliratú ruhát, majd elrohan vele.

-          Várjál már, Dorothy!  –kiált utána Mark, de teljesen hasztalanul.

-          Elárulnád, hogy ezt az egészet most miért kellett? – ripakodok rá a stylistomra.

-          Valamit rosszul csináltam esetleg? Vagy valami rosszat mondtam?

-          Amit csak lehetett rosszul csináltál! – vágom a fejéhez, majd Dorothy példáját követve felkapom a másik ruhát, majd a szobámba viharzok vele. Nem akarom látni. Felvenni meg aztán pláne nem.

Amint beérek, a frissen elkészített ruhát rögtön az ágy alá dobom, hogy véletlenül se kerüljön többé a szemem elé, ezután pedig az ágyamra vetem magam, és fejemet a párnámba temetem. Miért pont velem történik ez? Miért fájnak Dorothy szavai továbbra is ennyire? Miért nem vagyok képes végre elengedni őt?

Újra abba az állapotba kerülök, hogy bárhol lennék, csak itt nem, amikor az ajtóverés hangja ránt vissza a valóságba.

-          Minden rendben, Rudolf?

-          Hagyj békén! – ripakodok rá a stylistomra. – Nem kell a segítséged. Épp eleget segítettél.

-          Hidd el, hogy ha tudom, hogy ez lesz belőle…

-          Akkor nem készíted el a ruhát, meg minden. Hagyjuk, nem érdekel.

-          Nem bántam meg a ruhát – válaszolja a férfi mély bariton hangja, és erre nem tudom nem felkapni a fejem. Szép kis stylist. Még csak meg se bánja, hogy keresztbe tesz a kuncsaftjának.

Ez után a megszólalás után természetesen nem bírom ki, hogy ne nyissam ki az ajtót, hogy Mark fejéhez vágjam mindazt, amit róla gondolok.

-          Örülök, hogy jobb belátásra tértél! – kacsint rám a férfi türkizkék szemével, én viszont megmakacsolom magam.

-          Ne örülj semminek. Csak azért nyitottam ajtót, hogy szemtől szemben elmondjam neked, hogy mennyire egy…

-          Bunkó fasz vagyok – fejezi be mondatomat.

-          Teli találat.

-          Azért meghallgathatnál engem is, ha már itt vagyunk –legyint egyet a bal csonkjával.

-          Mondjad!

-          Szuper! – tér vissza a pimasz vigyor az arcára.  –Arról lenne szó, Rudolf, hogy el kell hinned nekem, hogy nem célom az, hogy összeugrasszalak titeket Dorothyval.

-          Ennek ellenére mégis sikerült.

-          Ez az én formám.

-          De akkor miért mondtad azt, hogy nem bántad meg a ruha elkészítését?

-          Mert nem bántam meg.

Itt jön el a pont, hogy elveszek ebben a beszélgetésben. Hogy lehet nem az a célja, hogy összeugrasszon Dorothyval, ha nem bánta meg a ruha elkészítését?

Mark feltehetőleg észrevette, hogy totálisan sikerült összezavarnia, ezért gyengéden megszorítja vállaimat, majd mélyen a szemebe néz.

-          Az éhezők viadala a túlélésről szól, és ehhez támogatók kellenek – magyarázza. – Aki teli nyomja magát szteroidokkal, hogy izmos legyen, aki kurvának áll, vagy aki egy korábbi győztes rokona, az mindig előnyt élvez. Nektek is kell valami, amitől népszerűek lesztek. Ami által támogatókat szereztek. De gondolom, ezt már a mentorotok elmondta nektek.

-          Persze – legyintek. – A mentorunk annyit mondott, hogy készüljünk fel a biztos halálra.

-          Az biztató.

-          Nagyon. De te mit akarsz ezzel az egésszel?

-          Persze, majd elfelejtettem – csap a homlokára Mark. – Arra akarok kilyukadni, hogy ha ti lennétek a Nyolcadik Körzet szerelmespárja, lényegesen megnőnének az esélyeitek.

-          Főleg az eredetiség miatt, ugye?

-          Ezeket csak a műsor érdekli. De én nem mondom azt, hogy most rögtön mondj igent. Semmi sem kötelező. Arra szeretnélek csak megkérni, hogy gondold át ezt az egészet.

-          Rendben – bólintok. – Átgondolom.

-          Köszönöm – válaszolja Mark egy halvány mosollyal.  – És ha esetleg a ruha mellett döntenél, meggyőzhetnéd erről a barátnődet is. Ő még ajtót sem nyitott nekem. De nem is zavarlak tovább, gondolkozz csak.

A férfi éppen indulni készülne, de én még utána kiáltok.

-          Mark!

-          Rudolf? – fordul vissza.

-          Mi történt a bal kezeddel?

-          Semmi fontos – küld felém egy cseppet sem megnyugtató mosolyt. – Azt hiszem, nektek most kisebb bajotok is nagyobb az én kezemnél. Gondolkozz csak – fejezi be, majd eltűnik, magamra hagyva engem a gondolataimmal.

Marknak talán igaza lehet. Tudom, elhatároztam, hogy elengedem Dorothyt, de a marketing és a népszerűség szempontjából talán mégsem lenne elhanyagolható az, ami korábban köztünk volt.

Egy gyors mozdulattal az ágy alá nyúlok, és előveszem az ott rejlő ruhát. Kicsit poros lett, az tény, de az arany és az ezüst ugyanolyan ragyogóan csillog rajta, mint azelőtt. Jobban megszemlélem a feliratot is. „I love you forever, Dorothy”. Ez az a része a ruhának, amit még a por sem ért el, vagy ha el is ért, azonnal lepergett róla. Úgy döntök, felpróbálom a ruhát – ez önmagában úgy sem jelent semmit.

Szép komótosan húzom magamra a fenséges ruhadarabot, gondoskodva arról, hogy még véletlenül se essen semmi bántódása. Fordulok egyet új ruhámban, majd óvatosan a tükör elé lépdelek. „I love you forever, Dorothy” A tükör mintha csak fokozná a felirat csillogását. És eljön a pillanat, amikor tudom, mit kell tennem.

Dorothy szobája előtt állok, és őrült módjára püfölöm az ajtót.

-          Nem érted meg, hogy húzzál innen? – üvölt ki rám a lány. – Teljességgel szarok arra, hogy mennyi idődbe telt megtervezni ezt a ruhát. Nem fogom felvenni! – most esik le, hogy a lány azt hiszi, hogy Mark áll az ajtaja előtt.

-          Én vagyok az, Rudolf! – kiáltok be a lánynak. – Beszélnünk kellene!

-          Na, te meg aztán végképp húzz innen! – ripakodik rám a lány.

-          Semmit sem vesztesz, ha beengedsz – kérlelem a lányt.

-          Tiszta sor. És mit nyerek vele?

Pár másodpercre gondolkodóba esek. Mit is válaszolhatnék erre a kérdésre?

-          Mondjuk az életedet? – hebegem.

-          Ennél találóbbat nem tudsz?

-          Az életed megmentését, Dorothy. A túlélés zálogját.

-          Kezdesz megijeszteni, Rudolf – lép ki az ajtón a lány. Csak egy szakadt pólót visel. Elmosódott sminkje alól kandikál ki rám. – Miről beszélsz?

-          A ruháról.

-          Milyen ruháról.

-          A ruháról, ami a szerelmünket jelképezi.

-          A minket? – horkan fel gúnyosan a lány, de én eleresztem a fülem mellet ezt a kérdést.

-          Ha mi lennénk a Nyolcadik Körzet szerelmespárja, nyerhetnénk.

-          Valahonnan annyira ismerős nekem ez az egész, várjál, mindjárt eszembe jut… – játssza meg a nagy gondolkodót a lány.

-          Tudom, mire gondolsz, de hidd el, hogy ezeket az embereket a csak a show érdekli.

-          Főleg, ha változatos – teszi hozzá a lány keserűen. – Amúgy meg komolyan azt hiszed, hogy majd a tavalyi felkelés után nyerő lenne ez az egész?

-          Hiszek benne, hogy igen. Hiszen a szerelem olyan ártatlan – veszem szeretetigényesre a hangszínemet, körzettársam azonban továbbra sem hagyja magát.

-          Ártatlan. Kedves. Szeretetteljes – trillázza a lány felsorolás-szerűen. – És főleg őszinte és hűséges, ugye Rudolf?

-          Muszáj mindig ugyanide kilyukadnunk?

-          Úgy látszik, igen – von vállat a lány.

-          Fogd már fel, hogy nem azt kérem tőled, hogy újra alkossunk egy párt! Csak egy szimpla színjáték lenne az egész.

-          Aha, egy színjáték – tűnődik el Dorothy. – Aminek az eszköze lenne Mark ruhája.

-          Pontosan – bólogatok hevesen a lánynak, nehogy a végén még visszavonulót fújjon.

-          Most, hogy így mondod, nem is hangzik ez annyira rosszul.

-          Na, ugye? – vigyorodok el. – A végén még kiderül, hogy nekem is lehetnek jó ötleteim.

-          Csak adódott itt egy kis probléma…

-          Nincs probléma – mélyesztem bele sötétbarna szemeimet a lány tekintetébe. – Onnantól, hogy igent mondtál, a probléma szó nem szerepel a szótáramban. Mindent megoldunk együtt.

Próbálok közelebb húzódni a lányhoz, aki azonban elutasítóan tol el magától, majd beljebb lép.

-          A probléma ott van – emeli mutatóujját a gardróbja felé.

Nem tudom, milyen óriási problémát rejthet az a közepes méretű gardróbszekrény, ezért beljebb lépek. Tekintetemmel végig mérem a terepet. A földön sok ruha van, amitől ösztönösen mosolyra húzódik a szám. Hát igen. Dorothy soha sem a rend szeretetéről volt híres. A földet ezernyi póló és nadrág borítja. Mind régiek és szakadtak, de vannak emberek, akiken még az is jól áll. Egyszer csak azonban elfedezek valami furcsa, csillogó cuccot… mintha arany lenne. De miért tartana magánál egy, a Nyolcadik Köretből származó lány aranyat? Lehajolok az aranydarabkáért, és felemelem. Ekkor jövök rá, hogy ez valahonnan nagyon ismerős nekem, de hogy honnan, az egy másik kérdés. Az aranylap hátoldalának tapintása szintén ismerős érzéseket idéz fel bennem, ezért aztán rögtön meg is fordítom a darabkát, amin egy csillogó szó díszeleg: „love”. Ekkor érkezik el a pillanat, amikor összeáll a fejemben a kép.

-          Ez az, amire gondolok? – mélyesztem sötétbarna szemeimet a lány zöld íriszébe.

Dorothy nem válaszol. Arca először sárga lesz, majd lángvörös. Szemében ismét fellobban a láng, amit azt követően is, hogy Anastasia kiemelte a nevét a tömbből. Nem néz rám. Nem szólal meg, nem válaszol.

Egyszerűen, egy laza bólintással ad választ a kérdésemre.  

     

    

   

5. rész

Sziasztok, meghoztam az új részt. Véleményt, kommentet, kritikát fogadok.

Brandon

Az ébresztőórám fülsüketítő hangjára ébredek. Ez a reggel is jól indul. Bele se merek gondolni, milyen lesz így az egész nap, Dorothyval és Anastasiával összezárva. Úgy döntök, nyújtózok egyet, még mielőtt elkezdődne ez a rémálom. Élvezem, ahogy végtagjaim mereven megfeszülnek, majd ellazulnak.  Ezután pedig felülök az ágyamban, és megdörzsölöm a szememet.

Kintről már most egy idegesítő női hangot hallok, ami folyamatosan, megállás nélkül löki a süket dumáját. Szavaiból kiveszem, hogy a viadalról magyaráz valamit, de mindennek a jelentését képtelen vagyok felfogni, mert túl koki a fejem ahhoz. Éppen eltűnődök azon, hogy talán érdemesebb lenne visszafeküdni, és tovább húzni a lóbőrt, de végül a kíváncsiságom győzedelmeskedik, így kikászálódom az ágyból, és az étkezőasztal felé veszem az irányt.

Az asztalfőnél ülve egy női alakot pillantok meg. Ez azonban nem Dorothy, és még csak nem is Anastasia – ők a két oldalon foglalnak helyet. Ezt a nőt még életemben nem láttam. Göndör hajából csak úgy csöpög a zsír, öltözködése igényesnek mondható, de a kék tunikája nem tudja elrejteni az alatta búvó hájréteget. A nő dundi lábait pedig kék farmer takarja.

Amint elmormolok egy „jó reggelt”-et, és leülök vele szemben, rögtön vizslatni kezd olajzöld pillantásával.

-          Nocsak, még egy halálraítélt csatlakozott közénk – jegyzi meg gúnyosan.

-          Rudolf Steiner vagyok – erőltetek művigyort az arcomra, a nő előző megjegyzésével nem törődve.  – Minek köszönhetjük a látogatását?

-          Ő a mentorunk – jegyzi meg Dorothy keserűen.

-          Valóban ezt a feladatot kellene ellátnom – mormolja a nő. – Milyen filmet láttatok utoljára a moziban?

-          Ez a kérdés hogy lett hirtelen témába vágó? – teszi fel a jogos kérdést Dorothy. – Meg amúgy is, mozi a Nyolcadikban? Szórakozik velünk?

-          Szívesebben beszélgetnétek inkább a kedvenc kajákról? Én benne vagyok, bár szerintem ti örültök, ha a Nyolcadikban van mit enni, vagy tévedek?

-          Nem, nem téved – vörösödik el Dorothy arca. – De most rátérhetnénk arra, amiért itt van. A túlélési tanácsokra!

-          Rayna Douglas Magánember és Túlélő. Tudjátok, ez a hivatalos nevem – húzza gúnyos vigyorra a száját a nő. – Nagyon sajnálom, de nem tudok nektek segíteni.

-          Pedig ez lenne a feladata – állok én is Dorothy mellé.

-          Tudom, tündérfiú, hogy ezt kellene csinálnom, de ki csinálja manapság a dolgát, úgy őszintén? Elárulom: senki. Ezt a Floviát is megválasztják szépségkirálynőnek…

-          Ez szomorú, de nekünk nagyobb problémáink is vannak a szépségkirálynő-választásnál – próbálkozik újra Dorothy.  – Itt pedig nem az a kérdés, hogy ki a legszebb, hanem hogy ki éli túl.

-          Részvétem emiatt – legyint egyet a nő. – Kinek mi a fontos.

-          Hát nekünk az, hogy túléljük. – kapcsolódok be ismét.

-          Örülök neki. Nekem pedig az, hogy megérkezzünk a Kapitóliumba, és élvezzem a luxust. A pezsgőfürdőt, masszást és azt a sok jó falatot. Meglátjátok, nektek is tetszeni fog.

-          Különösen szépen csengett a száján az a „sok jó falat” – horkan fel Dorothy. – És, ahogy elnézem, tapasztalata is van belőle – bök a nő hájrétegére.

-          Tündérlány, nagyon kis komiszak vagyunk ma reggel! Nehogy kárunkra legyen ez a tulajdonság az Arénában.

-          Na, végre valami! – csapom össze a kezemet.  – Csak így tovább, Miss Douglas! Várjuk a további tanácsokat.

-          Azt hiszem, kénytelenek lesztek beérni ennyivel – áll fel a nő az asztaltól. – Ha valakinek van kedve egy nézni egy jó filmet, megtalál a fülkémben.

-          Elhiszi nekem, hogy a többi körzetet normálisan felkészíti a mentora? – próbálkozok egy utolsó kísérlettel.

-          Át lehet költözni egy másikba, tündérfiú – jegyzi meg gúnyosan, majd elvonul kabinjában.

Dorothy idegesen rángatja a fejét, és bosszús pillantásokkal vizslat. Amint pedig meghallja a mentorunk kabinajtajának csukódását, azonnal rám üvölt.

-          Ehhez csak gratulálni tudok, Rudolf! Ezt jól elintézted.

-          Megtudhatom, hogy mi rosszat csináltam, már megint? – tárom szét a kezeimet védekezően.

-          Ja, semmit, leszámítva, hogy most játszottad el az utolsó lehetőséget, hogy normális tanácsokat kapjunk, és esetleg túléljük ezt az egészet.

-          Bocsánat – kapom a szám elé a kezemet védekezően. – Legyen az egész az én hibám. Elvégre én vagyok az egyetlen, aki érveket tud felsorolni. Neked semmi szereped abban, hogy így alakult. Nem együtt csesztük el…

Dorothy barna szeme csak úgy szikrázik a dühtől.

-          Megmenthetted volna ezt a helyzetet! – üvölti – De neked „a többieket jobban felkészíti a mentora” szövegnél nem jutott jobb az eszedbe.

-          Nekem legalább eszembe jutott valami – vágok vissza. – Egyesekkel ellentétben, akik csak ölbe tett kézzel várnak a csodára!

Dorothy továbbra is lángvörös színben pompázó arcán látom, hogy éppen valami frappáns visszavágást tervez, amikor felcsendül a jól ismert, sipákoló hang.

-          Megérkeztünk. Tekintsétek meg a csodálatos Kapitóliumot!

Dorothyval az ablakhoz lépünk, hogy szemügyre vegyük a fővárost, ahol minden pompában úszik. Monumentális épületek magasodnak, amelyek a legkülönbözőbb módokon vannak kidíszítve. Hamarosan megrohamoznak minket a rajongóink is, akik tiszta erőből verik a vonatalakot – egyébként nem tudom, mit hisznek ilyenkor? Hogy áttörik, aztán megérinthetnek minket, vagy mi? Most hirtelen annyira imádják ezt a huszonnégy embert, de hogy így lesz-e ez néhány hét múlva is, azt senki sem tudja.

Egy rózsaszínhajú nő eltántoríthatatlanul püföli az ablakot, mintha tényleg az áttörhetőségében reménykedne, és a tempót is kiválóan tartja a vonattal. Jobban szemügyre véve a nőt fel kell ismernem, hogy nem csak a haja rózsaszín, hanem teljes felszerelése, és ami a legrosszabb: kezében egy rózsaszínre festett palotapincsit szorongat. Nem tudom, lehet-e ennek a nőnek valami kis sejtelme az állatkínzás fogalmáról. Természetesen minden intelmem ellenére visszaintek neki.

Megáll a vonat, és mi szépen, komótosan leszállunk a visítozó tömeg közé. Úgy látszik, a barbibaba igencsak rám kattant, mert buzgón verekszi előre magát a tömegben, csak hogy hozzám érhessen. Próbálom nem figyelembe venni újdonsült rajongómat, akit azonban ez nem tántorít el céljai elérésében.

-          Szépfiú! – kiált felém, amire kénytele-kelletlen, de muszáj vagyok odafigyelni, hogy ne tűnjek fel nagyon rossz színben. Így a nőre emelem a tekintetemet. – Digi-dugi! – kiált rám szerelmesen, amivel valósággal lesokkol, és most már csak egyetlen cél lebeg a szemeim előtt, még pedig az, hogy minél távolabb tudjam magamat ettől a nőszemélytől.

Dorothyt, Miss Douglast és Anastasiát hátrahagyva török magamnak utat a tömegben. Nem nézek hátra, de így is rájövök a fülsüketítő kiáltásokból, hogy őrült rajongóm továbbra se mondott le rólam. Azzal én tisztában vagyok, hogy a rajongók lehetnek a túlélésünk zálogjai, ezért is mentem bele az integetésbe, de van egy határ, amit nem vagyok hajlandó átlépni. Nem fogok rózsaszín barbibabákat kefélgetni a győzelem kedvéért!

Továbbra sem törődök a hátam mögül egyre csak érkező „szépfiú” felkiáltásokkal, egyetlen célom, hogy minél távolabb legyek ettől az őrült nőszemélytől. Már csak pár lépés az elnöki palota lépcsője, erőm azonban egyre fogy, a barbibaba pedig egyre közelít, így végül, minden erőmet beleadva, elrugaszkodom a talajtól, és próbálom úgy forgatni a testemet a levegőben, hogy talpra érkezzek, de elvétem, így azon kapom magam, hogy testem egyenesen száguld egy sötétbarna hajú és csokibarna szemű srác felé, aki riadtan bámul rám. Én pedig – utolsó próbálkozásomat is elvétve – nekicsapódok térddel, egyenesen a srác arcának.

Fájdalmak közt emelem fel fejemet, amelyen – jól működő fájdalomérzékelésemre hagyatkozva – egy hatalmas seb éktelenkedik. A térdem is fáj, így csak nagyon lassan tápászkodom fel, hogy szemügyre vegyem áldozatomat, aki azonban már régóta saját lábán áll. A csokoládébarna szempár pillantásai és a pimasz vigyor sokkal inkább árulkodik lesajnálásról, mint megbántottságról.

Nincs is azonban időm jobban szemügyre venni a fiút, ugyanis mostanra a rajongóm is megérkezik hozzám. A rózsaszín szépség egyenesen ráveti magát a hátam, amitől ismételten a földre rogyok.

-          Szexi Rudcsi – csicsergi. – Megsimcsiszed kutycsimat?

A tizenéves lány szavait csak azért vagyok képes értelmezni, mert túldíszített kutyáját egyenesen az orrom alá tolja.

-          Kutysi-simcsi? – kezd bele az értelmetlen vigyorgásba, amitől egyszerűen felszalad bennem a pumpa. Ez egyszerűen az a pillanat, amikor nincs energiám ilyen idiótákra, ezért – minden dühömet beleadva – a lányra kiáltok.

-          Vedd észre, hülye liba, hogy szarok a kutyádra, aminek egyébként a rózsaszín festék felettébb jót tesz! – ordítok rá teli torokból, mire barbibabánk olyan szintű sipákolásba kezd, hogy azt még Anastasia is megirigyelné.

-          Hülye, bunkó paraszt! – nyervogja a lány, majd hátrafordul, és faképnél hagy engem. Életem tragédiája.

-          Látom, valaki nagyon ért a nők nyelvén – szólal meg a mellettem álldogáló fiú, akit az előbb fellöktem. – Neked aztán senki se bírna ellenállni.

A csokoládébarna szempárból továbbra is csak úgy árad a maró gúny és irónia, amit jelen esetben nem vagyok képes megfelelően kezelni.

-          Ha bármi problémám lesz a nőügyeimmel, eskü, neked szólok először –vetem oda gúnyosan.

-          Milyen kár, hogy probléma csak létező dolgokkal lehet.

-          Nagyon örülök, hogy valaki így belelát a fejembe. Ennél csak az lenne jobb, ha ez a valaki, mondjuk, a valóságot látná.

-          Úgy gondolom, az iménti kis jelenet eléggé a valóság kereteit súrolja – igazítja meg a srác unottan sötétbarna haját.

-          Kár, hogy nem – vetem oda. – De most beszélhetnénk akár a te szerelmi életedről is, mit szólsz hozzá? Nem nagyon látom, hogy utánad például annyira tobzódnának a csajok, bár lehet, hogy én küzdök szemproblémákkal. De nem baj, nem jöhet össze mindenkinek…

A srác szeme szikrát szór, ami miatt jobbnak látom befogni. Ránézésre nem egy Andrew-féle őrült, de soha sem lehet tudni, de úgy döntök, nem kockáztatom meg, hogy esetleg valami komolyabb bajom essen, már a játék megkezdése előtt.

-          Ha nem haragszol, most mennék – küldök a fiú felé egy semleges, ám valamennyire mégis lekezelő mosolyt. – Sok dolgom van még.

Elindulok, remélve, hogy többé nem kell találkoznom ezzel az arrogáns gyerekkel. Most feltehetőleg egy esetleges támogatóval kevesebb, de csak nem ezen fog múlni a játék kimenetele.

-          Semmi probléma – csapja meg fülemet ismét a fiú hangja, mire automatikusan megfordulok. – Úgy is lesz lehetőségünk még rendezni a konfliktusainkat! Én személy szerint alig várom.

A fiú eddig hidegen hagyott, most azonban felszalad bennem a pumpa. Mire gondolhat azzal, hogy lesz lehetőségünk rendezni a konfliktusainkat? Lehet, hogy még a játék előtt meg akar keresni, hogy… hogy megöljön? Vagy talán valamelyik Játékmesternek a rokona? Esetleg személyesen Snow hozzátartozója?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringenek a fejembe, és képtelen vagyok mit kezdeni a kialakult helyzettel. És én még reggel azt hittem, hogy csupán Dorothy és Anastasia miatt lesz pocsék ez a nap. Rögvest megfordulok, és berohanok az épületbe. Utam sok-sok kanyargós lépcsőn vezet, de én meg nem állok a lakosztályomig. Az ajtó szerencsére nyitva van, így gyorsan berontok, majd semmivel sem törődve levetem magam az ágyra. Aludni akarok, de nem azért, mert annyira álmos lennék. Egyszerűen fel akarok ébredni. Fel akarok ébredni ebből a rémálomból, amiben élek. Felébredni annak a bizonyos napnak a reggelén, és elnézni Dorothynak, hogy tévedésből megette az én családom kenyéradagját is. Nem összeveszni vele, és nem elmenni este a kocsmába…

Már éppen elszenderülnék, amikor egy ajtónyílás ránt vissza a valóságba.

-          Zavarok esetleg? – csapja meg a fülemet Mrs Douglas hangja.

-          Ami az illeti, igen – sóhajtok fel unottan. – Nem tudna visszajönni később?

Miss Douglas, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, kinyitja a szobaajtómat, és besétál rajta.

-          Nem terveztem megszakítani tündérfiú tündérálmát, de valamiről tudnod kell.

-          Kérem, hagyjuk a felesleges köröket – sóhajtok fel.

-          Nyugalom, rövid leszek – húzza negédes mosolyra a száját a nő. – Igazából csak egy jó hírt közölnék!

-          Az is jut még a mára? – kapom fel a fejemet.

-          Természetesen – válaszolja a nő. – A jó hír az, hogy többé nem foglak zavarni. Nem fogja zavarni senki tündérfiú tündérálmát. Sőt, az edzéseken sem kell részt venned.

-          Komolyan? – csillan fel a szemem. – Sikerült elérni, hogy megússzam a viadalt? Vagy elmarad?

Hirtelen átjárja a reménysugár a testemet. Hát mégis létezik a remény? Pedig az egész napom annyira szar volt, egészen onnantól, hogy felkeltem a fiúval való találkozásig. De talán tényleg lehet abban valami igazság, hogy van az az állapot, aminél nem lehet már rosszabb, csak jobb. Most talán végre jóra fordulhat minden, és az elmúlt napok csak rossz emlékek lesznek, amelyekről könnyes szemmel mesélünk majd az unokáinknak.

-          Szó nincs erről, Rudolf – simítja végig Miss Douglas a zsírosodó haját, ezzel visszarántva engem a valóságba. – Csupán arról van szó, hogy az előbb sikerült az egyik legjobb esélyekkel rendelkező kiválasztottal, Jerome Jacksonnal összetűznöd, így garantált, hogy keserves kínok között fogja kioltani az életed, úgyhogy nincs értelme gyakorolni. Megspóroltál két edzést, gratulálok.