3. rész

Sziasztok. Köszönöm a hét feliratkozót. Jó olvasást a következő részhez!

Brandon

*** 

A tömegen valóságos megilletődés lesz úrrá, amint Dorothy-val egymással szemben állunk. Mindenki ismeri a történetünket. Tudnak az egykor köztünk dúló heves szerelemről, épp ahogy a csúnya szakításról is. A történtek óta Dorothy-nak egyes barátnői igencsak fujjongnak rám, amit meg is tudok érteni, elvégre ki szimpatizálna azzal, aki fájdalmat okoz barátjának. A mai napig bánom, hogy akkor nem tudtam uralkodni biszex hajlamaimon, és felrúgtam egy biztos kapcsolatot, de ezt sajnos már nem tudom visszacsinálni. És a kibékülésünk reménye is éppen most szállt el, mivel néhány nap múlva bevetnek minket egy vadonba, arra kényszerítve minket, hogy oltsuk ki egymás életét. És a legnagyobb probléma az, hogy amennyiben él Dorothy-ban az irántam érzett harag, talán nem is fog ez annyira a nehezére esni.

-          Most pedig, Hölgyeim és Uraim, tapsoljuk meg a Körzet két legbátrabb gyöngyszemét, Dorothy Quincey-t és Rudolf Steinert! – sikoltja fel a tőle telhető legnagyobb lelkesedéssel, mire én belegondolok, hogy ez a nő tényleg annyira ostoba-e, mint ahogy azt mutatja, vagy ez csak a capitoliumi imidzsének a szerves része. Ezt a „tapsoljuk meg”-dolgot minden évben eljátssza, természetesen sikert, azt nem ér el vele soha sem, de ennek ellenére kitartóan próbálkozik.

Az előző évek reakciója a közönség részéről nem változik. Mindenki megemeli három középső ujját, hogy így tisztelegjen előttünk. Szememmel végig mérem a tömeget, és elsőként Andrew-n akad meg a szemem, akinek a tekintetében most semmi haragot, bosszúvágyat vagy gyűlöletet nem vélek felfedezni, sokkal inkább, mintha megilletődött lenne, és együttérző. Szeretném tudni, hogy mi játszódik le a fejében, valamint azt is, hogy miért jelentkezett önként helyettem. Hiszen az utolsó megnyilvánulása az volt felém, hogy beverte az orromat. Nem tudom, hogy mi változhatott az óta, és attól tartok, hogy ez a kérdés örökké megválaszolatlan marad.

Andrew tanulmányozása után Dorothy-ra sandítok, de a ragyogó zöld szempárban továbbra se vélem felfedezni a félelemnek egy szikráját sem, továbbra is csak a csataszellem csillog benne oly hevesen. Ő az, aki semmitől sem fél.

Mielőtt újból hatalmába kerítene Dorothy varázsa, egy izmos Békeőr megragadja a karomat, és levonszol a színpadról. Nem ellenkezek, de néha-néha hátra sandítok. Mögöttem Dorothy jön, a körzetlakók pedig elismerően mosolyognak felénk, és szemükből mintha az áradna, hogy bármi is történjék, ők haza várnak minket.

A Békeőrök egy apró szobába vezetnek, amelynek közepén egy kicsi asztal áll, mindkét oldalán egy-egy székkel. Lassú mozdulattal –mintha csak az időt akarnám késeltetni –kihúzom az egyiket, és leülök rá, majd pedig várom, hogy történjen valami. Nem tudom mérlegelni magamban, hogy hány látogatóra számíthatok. Első blikkre Benji az egyetlen, aki eszembe jut, és nem is nagyon reménykedek abban, hogy esetleg más is kíváncsi lesz a képemre, elvégre ő az egyetlen barátom, minden más felszínes haveri kapcsolatom pedig megszűnt, amióta a Dorothy-val való szakítás után depresszióba estem, és elzártam magam a külvilágtól. Természetesen nem emésztem magam azon, hogy Benjin kívül feltehetőleg mást is érdekelhetek, elvégre a semminél az egy is több. Sőt, véleményem szerint néha az egy és az tíz között csak egy kis árok van, míg a nulla és az egy között tátongó szakadék. Ezt az életfilozófiát apám nevelte belém, mielőtt elhagyott. A keveset is becsülni kell, mert bármikor köddé válhat – ahogy azt egyébként ő is tette egy évvel ezelőtt…

Nagyot nyikorog az ajtó, és belép rajta az a személy, akire számítottam. Vézna teste miatt le se tagadhatná, hogy a Nyolcadikból származik, rövid, fekete haja összekócolta a lágy, tavaszi szellő. Arcán látszik, hogy biztatni akarna, de a jól ismert, barna szempárból csak úgy árad az aggódás.

-          Szia, Rudolf – ül le velem szembe.

-          Szia – erőltetek mosolyt az arcomra. – Mi újság?

-          Ezt inkább én kérdezném tőled – válaszolja a fiú. – Hogy viseled? – kezd el érdeklődni, de miután meglátja rezzenésmentes arcomat, korrigálja magát – Ez hülye kérdés volt, ne haragudj. Mégis hogy viselnéd? Most dobtak be az Arénába, hogy meghalj. Vagy, hogy a fénykép-fétises exbartnőd meghaljon. Vagy, hogy mindketten meghaljatok. Bocs, befejeztem. Hogy viseled?

-          Hát… szarul! – erőltetek magamra egy vigyort, de Benji nem reagál.

-          Mik a terveid?  –szegezi felém kérdését a fiú – Most, hogy Dorothy-val együtt… Tényleg nagy szívás, haver. Mi lesz most?

-          Nem tudom – sóhajtok fel keservesen. – Mondanám azt, hogy megnyerem, ha…

-          Ha nem Dorothy lenne a Körzettársad – fejezi be mondatomat a barátom.

-          Eltaláltad.

-          Szerintem ezt az egészet egy lehetőségként kéne felfognod.

Benji ezen mondatára felkapom a fejem, mert tényleg érdekel, mit akar kihozni ebből az egészből. Lehetőségként? Hogy Dorothy-val együtt kerülünk az Arénába, és meg kell egymást ölnünk? Éppen hosszas faggatózásba kezdenék, amikor egy felfegyverkezett Békeőr benyit a szobába.

-          Letelt – közli érzelemmentes hangon, Benji azonban nem mozdul. A fiú éppen szóra nyitná a száját, mintha még mondani akarna valamit, a Békeőr azonban megragadja vékony karját, és felrántja.

-          Mondom letelt – ismételi meg, miközben a kijárat felé tessékeli a fiút. Benji hiába próbálkozik, nem tud szabadulni a szorításból, így aztán csak felém kiáltja azt, amit még tudatni kívánt velem.

-          Lehetőségként arra, hogy túl legyél rajta! – ezek az utolsó szavak, amiket hallok, de fel sem fogom igazán valódi tartalmukat. A Viadal az egyetlen esély, hogy elfelejtsem a lányt, akit az életemnél is jobban szeretek. Azt már nem! És én még azt hittem, hogy Benji mindenben mellettem ál, és támogat. Hogyisne! Szép kis baráti búcsú: „Az életben maradásod záloga az, ha kioltod a szerelmed életét!” Mondhatom, szép. Egy ilyen barát mellett ellenségre sincs szüksége az embernek.

Mivel úgy sejtem, több látogatóra nem számíthatok, elkezdek felemelkedni a kicsi székről, ekkor azonban a Békeőr dühös hangja rám ordít.

-          Hová olyan sietősen?

-          Miért? Mi dolgom még itt? – kérdezek vissza, erre a kérdésre azonban rögtön megadja a választ az ajtó csikordulása. De ki lehet még kíváncsi rám Benjin kívül? Aki belép, egy laza, kék pólót és egy szakadt farmernadrágot visel. Súlyos teste miatt nem siet, csak lassan vánszorog. Szeméből kihunyt a magabiztoság és a bosszú, de még a rá jellemző szánalmat sem vélem felfedezni tekintetében. Ennek helyét az együttérzés és az empátia veszi át, én azonban rendelkezek már annyi tapasztalattal, hogy nem dőlök be neki, bármit is mondjon.

-          Mit akarsz még tőlem? – kiáltok rá dühösen, mielőtt még bármit is szólhatna. – Vagy te ilyen türelmetlen gyerek vagy? Nem vagy képes kivárni az Arénát? Holtan akarsz látni most?

-          Nyugodj meg, Rudolf – dörmögi Andrew tőle szokatlanul nyugodt hangon.

-          Vagy még egyszer át akarod élni az orrom beverésének élményét? Rajta, nyugodtan! – tárom szét a kezeimet – Várom. Más kérdés persze, hogy utána el kell számolnod a Békeőrökkel, de…

-          Szóhoz juthatnék?  –emeli fel a hangját Andrew. Hangjában most azonban nyoma sincs szánalomnak, gúnynak és még gyűlöletnek sem – Szeretném, ha meghallgatnál. Van néhány megbeszélnivalónk.

-          Az biztos – horkanok fel gúnyosan. – Mondjuk, kezdhetnénk azzal, hogy miért jelentkezel helyettem önként, az után egy nappal, hogy az életemre törsz?

-          Tudom, hogy furcsának tűnik… – kezd mentegetőzésbe Andrew, de én ismét félbe szakítom.

-          Felettébb. Számíthatok magyarázatra?

-          Emlékszel, mi történt, miután megvertelek?

-          Hogyne. Arra a sok vérre? Ha akarnám, se tudnám elfelejteni.

Andrew pár másodpercre elakad, de arcán látszik, hogy továbbra is eltökélt marad abban, hogy befejezze, amit elkezdett.

-          Arra emlékszel-e, amiket nekem mondtál? A Körzeten belüli ellenségeskedésről? Az egymás megtámadásáról? Dereng valami?

-          Dereng – sóhajtok fel, miközben egy kicsit békésebbre veszem a figurát.

-          Gondolkoztam azokon, amiket mondtál.

-          Nahát – tettetem a meglepődést, és gondolatban hozzáteszem a „te olyat is tudsz?”-kérdést, de végül elvetem magamban a lehetőséget, tekintve, hogy nem célom még az Aréna előtt egy koporsóban kikötni. Gondolatmenetemet végül a következőképpen fejezem be:  – És mire jutottál?

-          Arra, hogy igazad van.

-          Miben is? Egyre kíváncsibbá teszel.

Andrew egy nagy sóhajtást hallat, amivel önkéntelenül is jelzi nekem, hogy jobban teszem, ha visszaveszek egy kicsit, mielőtt még bármi bajom esne, rejtélyes körülmények között…

-          A valódi ellenség kérdésében.

-          Tényleg így gondolod? – mélyesztem bele tekintetemet a kék szempárba.

-          Tényleg. Nekünk nem kell egymással harcolnunk. A lényeg, hogy megnyerjétek Dorothy-val a viadalt, és utána már minden rendben lesz.

-          Megnyerjük? – temetem bele az arcomat a tenyerembe – Andrew, ez itt Panem. Itt nincs olyan, hogy megnyerjük. Olyan van, hogy én megnyerem. Vagy olyan, hogy ő megnyeri. Vagy olyan… – csuklik el a hangom –, hogy egyikünk sem.

-          Ne legyél ilyen borúlátó, Rudolf – simítja végig vállamon a kezét a váratlan látogatóm, amivel nem kicsi meglepetést okoz nekem. Egy nappal ezezlőtt még a halálomat kívánja, most pedig úgy ülünk itt… úgy simogat engem… mint egy barát. Meg ez az egész önként jelentkezősdi is mi?

-          Miért csinálod ezt, Andrew? – teszem fel újra azt a kérdést, ami egyszer már megválaszolásra került.

-          Azt hittem, hogy ezt már az előbb megbeszéltük – válaszolja a fiú továbbra is teljes nyugalmában.

-          Miért jelentkeztél önként?

Andrew újra a szemembe néz. Nagyon jól ismerem ezt a nézést, csak azt nem tudom eldönteni, mit akarhat nekem ezzel üzenni. Pár másodpercig így ülünk, majd pólója ujjával letöröl néhány izzadtságcseppet homlokról, és felel.

-          Mert… – kezdi hebegős hangon. – Mert én…

-          Mondjad csak! Érdekel. Mindjárt lejár az idő.

-          Mert én…

-          Tikk-takk.

-          Mert én nem akartam neked soha sem ártani. Senkinek sem akartam.

Döbbenten nézek Andrew-ra. Ő ne akart volna ártani soha senkinek? Ő, aki összeverte Dorothy-t? Aki megtámadott engem? Aki szinte kétnaponta laposra vert minket Benji-vel? Pont ő ne akarna ártani senkinek? Ugyan már.

-          Szart nem akartál! – csapok dühösen az asztalra az estleges következményekkel nem számolva – Őszintén, neked nem esett meg a szíved Dorothy-n, amikor magatehetetlenül feküdt előtted? Hogy voltál képes félholtra verni?

-          Nem nagy ügy – veti oda hetykén Andrew, mire önkéntelenül is ökölbe szorul a kezem. Azt hiszem, ez az ember nem ismeri a határait, de talán itt az ideje, hogy valaki végre megmutassa neki, merre hány méter.

-          Ne csinálj hülyeséget, Rudolf – szólal meg Andrew lelke nyugalmában. – Nem az volt a célja a látogatásomnak, hogy felidegesítselek.

Hallom a szavait, de nem nézek a szemébe. Ha belenéznék, itt feltehetőleg vér folyna, és nem annyira biztos, hogy az enyém. Bár még soha nem verekedtem senkivel, de állítólag a felszabaduló adrenalin hatására sok mindenre képes egy az emberi test… akár egy olyan ellenféllel is, aki jóval erősebb nála.

-          Tudom, hogy mire készülsz, de te járnál rosszul – jegyzi meg szúrósan.

-          Rég lejárt az időd. Húzz innen! – parancsolom neki vérben úszó hangon – Miért kellett egyáltalán idetolni a képed, ha csak sértegetni tudsz?

-          Ha egyszer meghallgatnád, amit mondani akarok…

-          De mi mondanivalód van még? Amióta itt vagy, mást sem csinálsz, csak engem szapulsz.

-          Segíteni akarok neked? Vedd észre!

-          Segíteni? – nyögök fel gúnyosan – És mégis hogy? Úgy, hogy addig dumálsz, amíg idegösszeroppanást nem kapok, így megkímélve engem a Viadal borzalmaitól?

-          Azért jelentkeztem önként, hogy megnyerjem. Ez az, amire én képes lennék, te viszont nem.

-          A szerénység meg minden… – kezdenék bele, de ezúttal Andrew vág az én szavamba.

-          Strapabíróbb vagyok, mint te, ez tény. Ezért jelentkeztem helyetted – kezd el dobogni kezével az asztalon. – De nekem nem célom a te halálod, akármennyire hihetetlenül hangzik.

-          Ezt a nem célt néha igen jól tagadod – vágom a fejéhez, de a fiú nem reagál.

-          Támogatni foglak mindenben – jelenti ki. – Mindent megteszek, hogy túléld.

-          Miért? – mélyesztem bele tekintetemet Andrew-éba.

-          Mert nem vagyunk egymás ellenségei –j elenti ki Andrew, majd lomha mozdulatokkal felemei súlyos fenekét az ülőhelyéről.

-          Egy kis ideje már letelt – lép be a Békeőr ellentmondást nem tűrő, ám kissé kimértebb hangon, mit ahogy Benjivel beszélt.

Andrew az ajtóhoz megy, majd lenyomja a kilincset. Ezután egy biztató pillantást küld még felém, majd így a következőt suttogja.

-          Nyerd meg, Rudolf!

Hallom az ajtócsukódást, de továbbra se tudom hova tenni az imént történteket. Andrew először az életemre, majd önként jelentkezik helyettem. Ez után bejön, hogy megnyugtasson, ami egyszer csak átcsap fenyegetőzésbe. Végül, de nem utolsó sorban pedig megígéri, hogy mindenáron megment engem. Andrew meg akar menteni, a legjobb barátom pedig egy hatalmas terhet helyez a nyakamba az Arénába indulás előtt. Itt valami nagyon nem stimmel, de nem vagyok abban biztos, hogy tudni akarom, mi áll a háttérben.

Nem állok fel. Szótlanul ülök, és gondolkozom az élet nagy problémáin. Dorothy-n. Benjin. Andrew-n. A viadal értelmén. A sors kegyetlenségén, amiért Doroty-val egymás ellen kényszerülünk harcba szállni… és még sorolhatnám, mi minden nyomja a lelkemet.

Éppen tudatosítom magamban, hogy talán itt lenne az ideje indulni, amikor az ajtó ismerős csikorgása újból megcsapja fülemet. Nem tudom, ki lehet az. Kit érdekelhetek még? Talán Dorothy eszközölte ki, hogy idejöhessen egy tisztázó beszélgetésre? Szeretném, ha így lenne, de nem látok benne sok rációt. Miért engednék meg neki? És eleve: miért tenne ilyet? Hiszen gyűlöl. Mindezek ellenére él bennem egy hiú remény, miszerint a vonatút előtt újból láthatom a lányt, ám az alak, aki belép az ajtón, teljesen más meglepetéseket tartogat nekem.

Egy teltkarcsú férfi lépdel felém, a kezében esernyővel. Fején fekete kalap díszeleg, ami valahonnan nagyon ismerős nekem. A tavaszi időjárás ellenére fekete csizmát visel, aminek sejtelmes kopogása itt él az emlékeimben… valahol nagyon mélyen. A férfinak fekete szakálla és hosszú bajusza van. Utóbbi eltakarja az egész arcát, ezzel felismerhetetlenné téve azt. A csontos kéz azonban egy fésűt vesz elő a fekete bőrkabátból, majd megigazítja a rakoncátlan bajuszt. A hadművelet nem arat osztatlan sikert, egy dologra azonban pontosan elég. Egy dologra, ami nagyobb jelentőséggel bír a számomra a világ minden dolgánál ...  A vonások ugyanis hirtelen kitisztulnak, és pár másodperc alatt minden teljesen világossá és egyértelművé válik a számomra.

-          Apa! Te mit keresel itt? – kiáltok fel hevesen.

 

2. rész

Sziasztok, megérkeztem az új résszel, amiben végre sor kerül az Aratásra. Köszönöm Maja Tankwall kommentjét és a hat feliratkozót. Jó olvasást.

Brandon

***

Percekig ülök a sárban, mivel úgy érzem, életem teljesen reményvesztetté vált. Andrew nem érdekel, egy agresszív bunkó volt mindig is –mit változtatna ezen az Aratás közelsége? Azok viszont, amiket Dorothy vágott a fejemhez, mély nyomot hagytak bennem. Hogy én ne lennék férfi? Akkor ki lenne az? Talán a drágalátos Daniel, aki Ausztráliában lógatja a lábát, és meg sem fordul benne, hogy szükség lenne a segítségére? Vagy esetleg a nőverő Andrew? Nem tudok ezekkel a dolgokkal már mit kezdeni, de nem is nagyon érdekel már, hiszen az egész életem egy nagy kudarc. Attól kezdve, hogy ide születtem, azon át, hogy apám egy éve kereket oldott, egészen a Dorothy-val való szerelmünkig.

Arcomat továbbra is  tenyerembe temetem, hogy kizárjak minden külvilági ingert. Egyedül szeretnék maradni a gondolataimmal, a bánatommal és a nyomorommal. Ennyire vágyom, semmi másra.

Már majdnem kezdem azt hinni, hogy imáim meghallgatásra találtak, amikor egy kéz váratlanul gyengéden megragadja a vállamat, és egy ismerős hang szólít meg.

-          Minden oké, Rudolf? Úgy elrohantál a házamból.

Lehorgasztott fejemet felemelem, mire egy ismerős, sötétbarna szempár néz vissza rám.

-          Nagyon kiborultál, haver –suttogja a fülembe Benji. –És én aggódok érted.

Az, hogy a fiú utánam jött, elképesztően nagy jelentőséggel bír a számomra. Ha csak Benji az egyetlen személy, akire számíthatok az egész életemben, az akkor is több mint a semmi. Az egy mindig több a nullánál.

A fiú felsegít a földről, majd  biztatóan megszorítja a kezemet, és így szól:

-          Most szépen elmegyünk hozzám, és nálam töltöd az éjszakát. Szépen megbeszélünk mindent, és ketten együtt, összedolgozva megtaláljuk a megoldást. Az az egy a lényeg, hogy bennem bízz, ne a fényképfétises barátnődben.

A srác biztatóan átfogja a vállamat, majd együtt indulunk vissza Benji lakásába. Az út során nem sokat beszélünk, miután azonban megérkezünk, és levetem magam a kanapéra, a fiú rögtön vallatóra fog.

-          Muszáj ezt? –nyögök fel a világfájdalmammal.

-          A problémák megoldásának első lépése mindig az, hogy beszélünk róluk –túr bele Benji a fekete hajába.

-          Mi ez a pszichológus duma?

-          Ez nem egy pszichológus dumája, hanem egy segítő jóbarát segítő… segítsége. Egy segítő jóbaráté, aki segít.

Nagyot sóhajtok, de nincs mese. Benji addig nem fog hagyni nyugodni, amíg nem mesélek el neki az elrohanásomtól kezdve az Andrew-val és Dorothy-val történtekig mindent. A történtekről beszélni sokszor nehéz, kimondottan a Dorothy hozzám intézett szavairól való beszámolóktól irtózom a legjobban, de végül –sok szenvedés árán –mindent elmondok, ami egy kicsit is nyomja a szívem. Történetem befejeztével Benji elismerően néz rám.

-          Jól esett kibeszélni magadból? –kérdezi.

-          El sem tudod képzelni mennyire. Te tényleg elmehetnél pszichológusnak.

-          Akkor most ünnepélyesen megalkotom Önről a pszichológiai szakvéleményt is –kezdi a fiú. –Az Ön megtámadóját hivatalosan is faszfejnek nyilvánítom. Hivatalos ocsmány faszfejnek.

-          Jól hangzik –válaszolok. –És mi a véleménye a másik problémáról, tisztelt pszichológus úr?

-          Az, hogy önnek, Rudolf Steiner, nemcsak az ízlésével, hanem az elengedéssel is súlyos problémái vannak, amik mindenképpen kezelésre szorulnak. Elengedni jó dolog.

-          És milyen problémák lennének ezek? Mit nem tudok én elengedni?

-          Nem mit, hanem kit –veszi komolyra a figurát Benji. –És erre a kérdésre pedig szerintem már tudod a választ.

-          Azt akarod mondani, hogy szerinted el kellene felejtenem Dorothy-t?

-          Értelmezd, ahogy akarod, Rudolf –túr bele fekete hajába a fiú. –Én annyit mondok még, hogy én soha sem futnék olyan után, aki arra se méltat, hogy egy támadás után normálisan bánjon veled. Természetesen ez csak az Ön pszichológusának a szakvéleménye, amire egyáltalán nem muszáj hallgatni, de érdemes lenne –zárja le a fiú. –Gondolkozz el azokon, amiket mondtam!

-          Jó reggelt, Rudolf –bökdösi valaki buzgón a vállamat.

-          Mi van már? –horkanok fel kedvtelenül.

-          Reggel –válaszolja Benji. Unottan nézek bele a fiú éber, barna szemeibe, és nem értem, miért kellett felkeltenie. Hiszen előző nap olyan sokáig beszélgettünk az életünk problémáiról, ennél fogva szerintem megérdemelnék még egy kis pihenést.

-          És akkor mi van? –kérdezek vissza –Attól, hogy te a hajnali négy órát reggelnek nevezed, nem kell engem is…

-          Tíz óra van, Rudolf –guggol le mellém a fiú. –Két óra múlva kezdődik az Aratás. Tudod, a gyilkolászós, torok-átmetszős, mutánsos játék előtti Aratás, amin ha nem vagyunk ott, kinyírnak minket, és feldarabolják a hullánkat. Rémlik valami?

Hát persze. Hogy is felejthettem el, hiszen az ma van? Pedig tegnap még beszéltünk is róla Benjivel.

Fénysebességgel pattanok ki az ágyból, és a konyhába rohanok, ahol gyorsan magamba tömök egy szelet kenyeret, ami egyébként csak nagyon ritkán fordul meg a Nyolcadik Körzet lakóinak asztalán. Még felhörpintek egy pohár vizet, és ezzel le is tudtam a reggelit.

-          Részemről kész vagyunk, Benji –lépek oda a fiúhoz. –Indulhatunk.

A főtéren már gyülekeznek az emberek. Az idősek hátul állnak, és ki-ki keresi közölük tulajdon gyerekének tekintetét, aki pár óra múlva –lehetőség szerint –már a pokolba tartó vonaton fog ülni. Nem hiába volt csak két győztese a körzetünknek mind idáig. Az első győztes a hetvenedik viadalt megnyerő Cecilia volt, két évvel később pedig Woof kapta meg a győztesnek járó koronát. A tavalyi viadal után egy kis ideig úgy tűnt, helyre állhatnak a dolgok, ugyanis Katniss Everdeen közreműködésével elindult valami, ám a forradalom elbukott. Az összes győztest kegyetlen módon kivégezték, egyedül Johanna Mason és Haymitch Abernathy kapott irgalmat, mivel ők annyira nincsenek beszámítható állapotban, hogy senki sem venné őket komolyan. Egy idegbeteg csaj vagy egy ötvenes alkoholista, mint forradalmár? Még csak jól sem hangzik…

Miközben Benjivel azon vagyunk, hogy átverekedjük magunkat a tömegen, egyre inkább a mentor-kérdésen kezdek el morfondírozni. Cecilia és Woof halottak –ennél fogva tapasztalt mentorunk nem lesz, csak egy hivatalból kirendelt valakit fogunk megkapni, aki aztán vagy segít, vagy nem. Vagy mindent megtesz értünk, vagy csak felveszi a fizetését, és annyi. Az a probléma, hogy a hivatalból kirendeltekkel ez szokott lenni. Mivel a Capitoliumból származnak, lenézik a körzetlakókat, nemhogy még segítenének nekik. Ha pedig valami csoda folytán mégis megáld minket egy segítőkész mentorral a szeretett Capitolium, annak akkor sem lesz annyira szívügye ez a viadal. Másfelől pedig nem hagyatkozhat személyes tapasztalataira a Viadal során, mivel azok egyszerűen nincsenek neki. De ne szaladjunk ennyire előre, lehet, hogy ki sem választanak –csak pozitívan.

Benjivel végre átverekedtük magunkat a tömegen, és megtaláltuk korcsoportunkat, a tizenhat éves fiúkat. Tekintetemet Benjire szegezem, akinek hirtelen semmi érzelem nem tükröződik le az arcára. Évek óta barátok vagyunk, és ránézésből tudjuk, mire gondol a másik, vagy éppen mi bántja, de most semmi. A másik oldalamon egy ismeretlen srác áll, akin a kétségbeesettség jelei tapasztalhatók. Mohón törölgeti dús, szőke hajának izzadtságcseppjeit. Száját próbálja mosolyra húzni, azt viszont nem tudja titkolni, hogy szemében rettenet ül.

Tekintetem tovább kalandozik a lányok csoportjára, és azon nyomban megakad a szemem Dorothy-n. A lány barna haja most is, mint mindig, tökéletesre van fésülve, most azonban lófarkat visel a kiengedett haj helyett. Ruhái egyszerűek, mint mindenkinek a belső körzetekből, de ő valamilyen oknál fogva ezekben az egyszerű ruhákban is titokzatosan feslik. Az arcát fürkészve az ő szemében is fellehető a félelem apró szikrája, de e mögött magabiztosságot is felfedezhető, aminek hatására ösztönösen elmosolyodom. Dorothy kemény csaj, és bármilyen nyomorban élünk is itt, ő sokra fogja vinni az Arénában ezzel a tulajdonságával.

Tekintetem ezután a tizennyolc évesek közé, egészen pontosan Andrew-ra vándorol. Andrew nem mutat semmi érzelmet, de ez az állapot nála más, mint Benjinél. Nem szorong, nem fél, mintha biztos lenne abban, hogy ha ki is választják, nyerni fog. Sőt, mi több, ha nem ismerném a helyzetünket, azt hinném, nem is szerepel a neve a kalapban. Mondjuk jó gyilkológép lenne belőle az tény, ha Dorothy nincs ott tegnap, én is valahol egészen máshol lennék már…

Gondolatmenetemet egy rózsaszín hajú, sárga, agyoncicomázott ruhát viselő, agyonsminkelt nő, nevezetesen a kísérőnk, Anastasia jellegzetes hangja zavarja meg, amint tűsark cipőjében feltopog az emelvényre.

-          Jó napot, kedves kiválasztottak! –röhög harsányan a nő, mintha körülbelül valaki az évezred poénját nyögte volna be –Boldog viadalt! És ne feledjétek, soha se hagyjon el benneteket a remény!

A közönségen feszült csend lesz úrrá, mialatt a nő levetíti azt a filmet, amit egyébként már ezerszer látott mindenki. Ez a kis videó felidézi, azokat a „szörnyűséges” időket, amikor azok a gonosz perembeliek fellázadtak a „szent védelmezőjük”, a Capitolium ellen, és hosszasan taglalja, hogy bizony-bizony a lázadásnak meglettek a következményei, ezért is tartunk ott, ahol. Hányni tudok egyébként ettől az egésztől. Kezdjük ott, hogy egy kicsit unalmas ugyanazt minden évben kötelező rítusként végighallgatni, miközben ezer meg ezer ideges kamasz várja tagbaszakadva annak a két embernek a nevét, akiket idén fog elvenni tőlünk a Capitolium. A másik pedig, amit még nagyon szeretek, ahogy beállítják magukat áldozatként a gonosz, rossz körzetek előtt. Kik szenvednek hetvenhat éve? Erősen kétlem, hogy ők…

Miután a film véget ér, Anastasia óvatosan odatopog a gömbhöz, ami a lányok neveit tartalmazza, majd hangosan felkiált:

-          Mint mindig, hölgyeké az elsőbbség –nem tudom egyébként, hogy mennyi időbe telhetett betanulni neki azt a sablonszöveget, amit minden viadal előtt elsipákol. Hiú reményeim szerint minimum egy évbe, de akkor még talán naiv voltam.

Anastasia csontos kezei, amiken rózsaszín körömlakk díszeleg, elmerülnek a kalapban, majd pedig kiemel egy cetlit, amit gondosan széthajt. Olyan nagy csend áll be a Főtérre, hogy egy szúnyog szárnycsapásait is meg lehetne hallani.

Anastasia szép lassan kinyitja a cetlit, majd pedig hangosan felolvassa az azon szereplő nevet:

-          Dorothy Quincey.

Az ereimben megfagy a vér. Ez nem lehetséges. Nem választhatták őt. Annyi más lány van itt, nem lehet pont ő. Tudtommal még csak tesszáért sem iratkozott fel, akkor miért?

Erőt veszek magamon, és próbálok úrrá lenni minden rossz érzésemen, ami az iménti  percben magával ragadott. Dorothy ügyes lány, meg tudja nyerni, hát persze. Odamegy, elvágja mindenkinek a torkát, s annyi, megnyeri. Én meg majd hazavárom.

A lány nagy léptekkel megy fel a színpadra, és szemeiben úgy ég a tűz és a küzdeni akarás vágya, mint azelőtt még soha. Őt nem abból a fából faragták, hogy egy holmi kis viadal végezzen vele, és ezzel ő is tisztában van.

-          Hogy vagy, édesem? –teszi fel neki Anastasia negédes mosollyal a kompromittáló kérdést.

-          Nem is tudom, Anastasia –húzza sejtelmes mosolyra száját a lány. –Valahogy pont úgy, mint amikor valakit be akarnak dobni egy Arénába, hogy vagy kiontsa mások vérét, vagy az ő vérét ontsák ki. Azt hiszem, így nevezik ezt az életérzést –bök rá vádlóan Anastasiára.

-          Értem –válaszolja a meglepett nő. –És most jöjjenek a fiúk!

A nő ismét a lehető leglassabb mozgásformáját elővéve a másik kalaphoz vonszolja magát, majd kezei elmerülnek abban.

Nem tudom, minek kellene történnie. Nem tudom, létezik-e olyan verzió, ami kedvező. Magamat semmilyen körülmények között nem mondanám, hiszen akkor Dorothy-val kellene egymás vérét kiontanunk –ettől a gondolat is kiráz. Benjire sandítok, aki idegesen pödrögeti fekete hajtincsét és egyre inkább a stressz látható jelei mutatkoznak rajta, sőt már az is félő, hogy itt helyben összeesik. Erre a gondolatra összeszorul a szívem. A legjobb barátom. Nem szabad, hogy ilyenek történjenek vele. Na, nem mintha én jobb erőben lennék nála, vagy éppen ő nálam, de ennek ellenére elhatározom, hogy önként fogok jelentkezni, ha Anastasia keze az ő nevét emeli ki a kalapból. Amennyit ez a srác értem tett, ahogy mellettem állt a Dorothy miatt érzett keservem idején vagy miután apám elhagyott –ezek után minimum ennyivel tartozom neki. Tekintetemmel éppen a még mindig magabiztosan tetszelgő Andrew-t vetném tanulmány alá, amikor Anastasia megakadályoz ebben.

-          Rudolf Steiner! –olvassa fel a cetlin szereplő nevet.

Ezen két szó hallatán teljesen ledermedek, és lábaim felmondják a szolgálatot. Mennék ki Anastasiához, de nem megy. Elfutnák innen olyan messzire, hogy senki sem talál meg többé, de nem megy. Dorothy és én a viadalon. Egymás ellen az exszerelmespár. Az Arénába mindketten bemehetnek, de kijönni csak az egyikőjük fog. Legalább is élve biztosan.

-          Na, ne kéresd magad! Gyere! –kezd bele a rikácsolásba Anastasia. –Mire vársz még?

Lábaim továbbra se akarnak engedelmeskedni, de Benji váratlanul felszólal:

-          Önként jelentkezem helyette!

Fel se fogom a történteket, mire már egy újabb hangot hallok:

-          Felejtsd el, te idióta fasz! Én jelentkezek!

Ez utóbbi hangnak árkus szemekkel próbálom felkutatni tulajdonosát, de hiába tekintgetek az irányába, csak Andrew-t látom arra fele. Tehát valahonnan máshonnan kellett érkeznie ennek a hangnak, hacsak nem… de bizony. Ez Andrew hangja volt. Döbbenten nézek a mélykék szempárba.

-          Én megyek az Arénába, felfogtad, te szánalmas szar? –vágja Benji fejéhez.

-          Ha ezt te így bevállalod, megköszönöm. Tudom, hihetetlenül hangzik, de a pszichopata mazoista hajlamok engem szerencsére elkerülnek, seggfej… –kezd bele Benji, de Andrew egy szóval félbeszakítja:

-          Kuss!

Én pedig idegesen próbálom felfogni, hogy mi zajlik körülöttem. Kihúzták a viadalra Dorothy-t, ami még tiszta sornak is nevezhető, mivel –véleményem szerint –a csajnak komoly esélyei vannak. Ami már ennél kicsit parább, hogy a fiú kiválasztott én magam vagyok… Illetve lennék, ha Benji nem jelentkezett volna önként. Végül is én is jelentkeztem volna helyette, de ezt nem hagyhatom. Ő nem halhat meg az Arénában… De ami mindezeknél még parább az az ősellenségem, Andrew önként jelentkezése. Annak az embernek, aki szívből gyűlöl, aki tegnap az életemre tör, akinek legnagyobb vágya, hogy engem holtan lásson… a viadalon kacagva nézhetné végig a haláltusámat… erre pedig ő önként jelentkezik… helyettem! Ennek nincs semmi értelme.

-          Én szíves-örömest átengedem neked a helyemet, Andrew –veszi védekezőre a figurát Benji. –Csak nem gondoltam volna, hogy pont te…

-          Mert egy fasz vagy! –csattan fel Andrew –Mit nem gondoltál volna? Te egy idióta vagy, aki gondolkodni se képes.

-           Andrew…

-          Meg akarod tapasztalni azt, amit tegnap a kis barátot? –folytatja Andrew –Nagyon szívesen megmutatom neked is, hogy milyen amikor ideges vagyok, ha Rudolf beszámolója nem adta át elég valósághűen az élményt.

-          Fiúk, elég! Ez nagyon gyenge! –kiált fel Anastasia –Ennél a tévében is jobb brazil szappanoperák mennek.

-          Tudod, Anastasia, nekünk nem igazán futja tévére –jegyzi meg Dorothy keserűen, de a nő elengedi füle mellett a beszólást.

-          Van egy nagy bejelentenivalóm –taglalja.

-          Kíváncsian várom. Biztos nagyon izgalmas –horkan fel Dorothy, a többiek tekintete. –beleértve Benjiét és Andrew-ét is –Anastasiára szegeződik.

-          Köszönöm –erőltet magára mosolyt a nő –Mint tudjátok, ez a Harmadik Nagy Mészárlás –kezdi a nő, és hogy Dorothy újabb, kellemetlen megjegyzését elkerülje, hatásszünet nélkül folytatja. –Éppen ezért kellett bevezetni egy aprócska szabálymódosítást.  Idén először, kivételesen, az önként jelentkezésre vonatkozó jogot felfüggesztettük. Az megy az Arénába, akinek a nevét kiemeltem a tömbből.

Az egész közönségen rettenet lesz úrrá, és az összes ittlévő szempár engem néz.

-          Gyere! Ne félj! –int felém Anastasia –Jó buli lesz.

-          Az biztos –húzom mosolyra a számat. –Amennyiben a néhány szétplasztikázott ribanc élvezeteiért való vérontást annak nevezzük, biztosan az lesz –teszem hozzá gondolatban.

A tömeg helyet szorít nekem, én pedig méltóságteljesen lépek fel a színpadra. Rettentően sok kérdés kavarog bennem. Miért áldozná fel értem az életét Andrew? Miért kezd el Dorothy az Aratáson lázadozni? Miért tiltották be Az önként jelentkezést? De ami mindezek között a legőrjítőbb: Miért pont mi ketten?

Lassacskán Dorothy mellé lépek, akinek szemében ugyanolyan hevesen ég a tűz, mint idáig végig. Amit viszont nem vélek felfedezni benne, az az irántam, és az egész kialakult helyzet miatt érett sajnálat. Ennyire nem jelentenék neki már semmit? Képes lenne semlegesen, minden emberi érzelem nélkül elvágni a torkomat az Arénában? Ennyire meggyűlölt volna?

-          Fogjatok kezet! –szólít fel Anastasia határozottan.

Így is teszünk. Dorothy kézfogása most nem olyan gyengéd és selymes, mint korábban. Sokkal inkább merész és harcra hívó… egy utolsó harcra.