22. rész

Próbálom összeszedni magam, és túl lenni a sokkon, amit a Vámpírgyerek kegyetlen kivégzése okozott. Most új feladatom van: meg kell mentenem a szövetségesem életét, aki éppen egy emberhús-evő növény szájában szenved.

Nem tétlenkedek egy percet sem. A növény fenyegetően meresztgeti felém csápját, amivel arra készül, hogy rám is lecsapjon, de én gyorsabb vagyok nála. Hatalmasat vágok baltámmal az engem megtámadó csápra, ami így leválik a gazdatesttől.

-          Rudolf… Nem bírom… – nyöszörgi Edmund kétségbeesetten.

-          Jövök, Edmund! – kiáltok fel, majd újabb száját nyisszantom le a vérszomjas ragadozónak.

-          Segíts!

A fiú hangja egyre zihálósabb. Nem fogja sokáig bírni, ha nem teszek azonnal valamit. Próbálom beljebb verekedni magam, és sorra nyisszantom le a bimbókat, amik csak úgy csattogtatják felém ragadozó fogazatukat.

Már csak pár méterre vagyok Edmundtól, amikor egy hatalmas harapást érzek a hátamban.

-          Ribanc! – jajdulok fel keservesen, majd megfordulok, hogy a lesújtsak az engem harapdáló bimbóra.

-          Nem tudom, te hogy vagy vele, hősszerelmes, de szólíts inkább bazsarózsának! Azt jobban szeretem.

Nem tudom, hogy csak képzelődök, vagy tényleg megszólított engem ez a vérszomjas mutánsnövény, de nem tud különösebben érdekelni. Felemelem baltámat, és minden erőmet beleadva levágom az erőszakos bimbókat.

-          Au! – hallok a hátam mögül egy hangot. – Ez mindannyiunknak fáj. És bosszúálló típusok vagyunk.

Nincs idő a virágokkal való csevegésre, amikor a barátom élete a tét. Megemelem a baltámat, és lesújtanék, a bimbó azonban kitátja hatalmas száját, és ráharap a baltámra.

-          Engedd el!

A bimbó nem válaszol, csak makacsul húzza a baltámat.

-          Rud… olf… – csuklik el egyre inkább Edmund hangja. Nem várhatok. A bimbó túl erősen tartja fogazatával a baltámat, ezért nincs mire várnom. Teljes erőmből felrántom a baltámat, ami így áthasítja támadóm fejét.

-          Ott vagyok, Edmund – hebegem, miközben még egy bimbótól megszabadítom a gazdatestet. A fiú már nem válaszol, csak pislantásával jelzi, hogy számít rám.

Több vicsorgó bimbón verekedem át magamat, és egyre közelebb és közelebb jutok Edmundhoz. Hirtelen azonban azt érzem, valami megragad a galléromnál fogva, és a magasba emel. Edmund ismét egyre távolabb van tőlem, ezért megint gyorsan kell cselekednem. Nagyot lendítek testemen, és így egy pillanatra a bimbó felé fordulok, majd a szárához vágok baltámmal. A bimbó elcsuklik, én pedig a földre zuhanok.

-          A ribancod gyilkosával lehet, hogy végezhetsz, kis pszichopata, de a mutánsokkal nem! – üti meg a fülemet ez a mondat. Egy újabb bimbó közelít felém. Fogait úgy csattogtatja, mint aki napok óta nem evett semmit. Mint akit napokon át éheztettek, hogy utána elfogyassza Lola gyilkosának húsát.

A növény hatalmasra tátja száját, hogy bekapjon, de én továbbra sem tétlenkedek. Baltámmal egyenesen a tarajos zápfogai közé vágok, alapos munkát végezve ezzel. Amint potyognak ki a fogak, a bimbó őrjöng.

-          Úgy is jön más! Ha engem megölsz, úgyis jön egy másik, aki elkezd veled csevegni Te echte pszichopata!

Ez az a pillanat, amikor meghatározó felismerésre jutok. A gazdatesten mindig kell lennie egy bimbónak, ami kifejezetten engem támad, és sérteget. Amint végzek azzal az eggyel, újabb beszélő bimbó tör az életemre. Tehát ha az összessel végzek, akkor előbb-utóbb szóra fogom bírni Edmund gyötrőjét is… ha nem lesz még késő…

Minden erőmet beleadva sújtok le ismét a bimbóra, ami jajdul még egy nagyot, majd élettelenül csukódik össze. Meg kell mentenem Edmundot, ez nem vitás. Ha kell, az összes bimbóval szembe szállok.

-          Ennyit tudtok, bazsarózsák! – kiáltok fel a dühtől remegő hangon. – Vagy a következő jelölt olyan gyáva, hogy épp most bátorítjátok?

-          A bazsarózsa megszólítást már mi is szeretjük – hallok egy rekedtes hangot a hátam mögül. – Jobb, mint a ribanc.

Még fel se fogtam, mi történik velem, de már a levegőben vagyok. Edmundot még látom a magasból. A fiú még életben van, de mogyoróbarna szemeiből látszik, hogy meg vannak számlálva a hátralévő percei.

A bimbó messzire emel Edmundtól, majd teljes erőből a földre dob.

-          Azt hiszed, nem tudjuk, hogy rájöttél a trükkünkre? – röhög fel gúnyosan. – A szerelmes szív szép, de nem árt mellé néha egy kis agy is.

A bimbó vicsorogva ront felém, de én ismét lesújtok rá baltámmal. A bimbó pedig olyan keservesen felsikolt, hogy ijedtemben hátra esek.

-          Gyilkos! Kiírtod a kolóniámat! – nyervogja, miközben „testéből” emberi vér patakszik. Ezután holtan csukódik össze.

Feltápászkodom a földről, és egy vaskos szárat pillantok meg magam előtt. Már tudom is, hogy mit sikerült megtalálnom: a növény gyökerét.

Megemelem baltámat, hogy belevágjak egy nagyot, mire egy férfihang üti meg a fülemet.

-          Ember, nyami, ham-ham! Ember, nyami, ham-ham!

Egy bimbó száguldozik felém indulatosan, miközben hatalmas nyelvével a szája szélét nyaldossa. Nincs mire várnom. Vadul püfölni kezdem baltámmal a fás gyökeret, az új bimbó viszont egyre csak közelít felém.

-          Ham-nyami ember! Nyami-ember-ham-ham! Nyami-hami-hami! Hami-nyami-ham-ham! Ham-ember-nyam-ham!

Tudom, hogy ezt a támadást lehetetlen lesz kivédeni, ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy porrá zúzzam a fás gyökeret.

-          Lolagyilkos-hami-nyam! – hallom egyre hangosabban az egyre összetettebb kombinációkat nyálszürcsögéssel párosítva. – Hamigyilkos-Lola-nyam!

Továbbra is teljes erőből püfölöm a szárat, ami egy ponton mintha megrepedne egy kicsit. Kihasználom az alkalmat, és újabb két hatalmasat húzok rá a fás szárra, ami így darabokra hullik szét. Most már csak a gyökeret kell kihúznom.

-          Gyilkos Rudolf, hami-nyamim! – üvölt egyre indulatosabban a bimbó. Most kell gyorsnak lennem, mert minden ezen múlik. Kezemet próbálom minél lejjebb fúrni a talajba, majd teljes erőből rángatni kezdem felfelé a gyökérzetet.

-          Hami-gyilkos nyami-nyamim!

Már folyik rólam a víz az erőlködéstől, de tudom, hogy nem adhatom fel. Edmundért nem adhatom fel.

Újra hatalmas erőt veszek magamon, és nagyot rántok a gyökérzeten, ami mintha megmozdulni. Egy nyálas nyelv tapintását érzem a torkomon, amitől megrémülök.

-          A nyálelszívó hasznos találmány. Nem ártana kipróbálni – fordulok hátra vigyorogva a bimbóra, majd egy újabb hatalmasat rántok a gyökérzeten. A teljes hátam megfeszül, és sajgó fájdalom járja át a testem minden porcikáját. Mindenfelől fülsüketítő sikítások és üvöltések tömkelegét hallom, majd a kezemre pillantok. Egy fás valamit tartok benne. A bazsarózsa gyökerét.

Undorodva dobom el magamtól a növényi szervet, majd megfordulok. A hami-bimbó élettelenül terül el a földön, nyelve továbbra is kikandikál szájából. Illetve a nyelvének egy része.

Döbbenten sandítok a földre. Van ott valami. A nyelvének a hegye… amit leharapott.

Hangos üvöltésbe török ki, mire végül eszembe jut, hogy van egy sokkal fontosabb dolgom is a bimbónyelvek hajkurászásánál.

-          Edmund! Merre vagy?

Remegve rohanok át a bazsarózsa élettelen gazdatestén. Edmundnak itt kell lennie valahol. Nem halhatott meg.

-          Edmund!

-          Rudolf! Rudolf! – érkezik az erőtlen válasz. Szerencsére ezúttal könnyen belövöm a hang irányát, így Edmundra is gyorsan ráakadok. A fiú félig még a gyilkos bimbó szájában van.

-          Edmund! Jól vagy? – rohanok oda hozzá kétségbeesetten, majd szétfeszítem a bimbó állkacsát, amiből a szövetségesem így ki tud mászni. – Jól vagy, Edmund?

-          Nézz végig a testemen, és megkapod a választ – sóhajt fel erőtlenül. A fiú lélegzete még mindig zihál. Teste minden pontját piros rágás- és harapásnyomok borítják.

-          Próbálj meg megnyugodni – nyújtom kezemet a fiú felé, hogy segítsek neki felülni. – Megöltem. Elmúlt a veszély.

-          Megölted a mutáns bazsarózsát? – csillan fel a mogyoróbarna szempár.

-          Gyökerestül kitéptem a talajból.

-          Köszi, hogy megmentettél.

-          Ez csak természetes – helyezem gyengéden barátom vállára a tenyeremet. – Szövetségesek vagyunk.

-          Jókat csevegtél velük? – biccent felém Edmund.

-          Ne is mondd – túrok bele unottan a sötétbarna hajamba. – Folyamatosan felemlegettek, mint hősszerelmest, meg hogy a Vámpírgyereket megöltem, de őket nem fogom.

-          Akkor te még jól jártál. Nekem arról dumált az egyik, hogy hogyan tenné magáévá a húgomat.

-          És? Milyen sógorjelötnek ígérkezett a pasas?

-          Női bimbó volt. És ami azt illeti, ötször elmesélte, hogy hogyan erőszakolná meg Lucy-t.

-          Nem figyelmeztetted a biológiai akadályokra?

-          Az egy másik bimbó fogai között nehéz lett volna. De ez már azt is elkezdte megtervezni, hogy milyen legyen az utód gyerekszobája.

-          Ez nagyon beteg – röhögök fel. – Nem tudom, mi járhat a fejében annak, aki kitalál egy ilyen mutánst.

-          Rudolf – emeli rám a tekintetét Edmund. – Az előbb komolyan azt mondtad, hogy…?

-          Hogy egyre furcsábbak a mutánsok?

-          Nem. Hanem, hogy megölted a Vámpírgyereket?

-          Tényleg, erről még nem is meséltem! Kinyírtam. Levágtam mindkét karját, és elvéreztettem.

Egy kicsit jobban érzem magam attól, hogy ezt így kimondtam.

-          Te aztán nem aprózod el – röhög fel Edmund. – Ha már ölsz, akkor azt kegyetlenül teszed.

-          Ő ölte meg Dorothyt. Bevallotta.

-          Komolyan?

-          Arról dumált, hogy ő majd gondoskodok róla, hogy ugyanannyit szenvedjek, mint a kis barátnőm, aki az ő kezei között halt meg.

-          Egy kicsit felbosszanthatott.

-          Egy icipicit. De aztán még Jerome-mal is összefutottam.

-          Na, ne. Mondd, hogy nem hagytad, hogy megint provokáljon!

-          Fegyvertelen volt, és arra biztatott, hogy öljem meg.

-          Ő kérte, hogy öld meg?

-          Igen. Hogy utána kivédhesse a baltámat, és közölje, hogy a mentorja önvédelmi tanárt fizetett neki.

-          Szard le, Rudolf! Vedd észre, hogy fel akar idegesíteni! Ne foglalkozz vele!

-          Ezt már sokszor eldöntöttem, de…

-          Valahogyan soha sem sikerül.

-          Ja.  Mindig újra és újra felidegesít.

-          Talán meg kéne ölnöd.

-          Nem! –pattanok fel indulatosan.

-          És miért nem, Rudolf? Arra pályázik, hogy megöljön. Szerintem inkább végezz te vele, mint fordítva.

-          Ezt te nem értheted.

-          Próbálom érteni – helyezi a vállamra tenyerét a fiú. – Értesd meg velem!

-          Engem pont eléggé megviselt a Richard gyerek megölése. Nem akarok többet ölni.

-          Ez egy Aréna, Rudolf. Itt ölni kell.

-          Miért kéne? – emelem a tekintetemet Edmundra. – A morfing-függők is…

-          Az egy kivételes eset volt. Rudolf – tárja szét kezeit a fiú. – Mi már mind a ketten gyilkosok vagyunk. Én kinyírtam egy kettyóst, te pedig a Vámpírgyereket.

Be kell látnom, hogy Edmundnak igaza van. Ez nem az a hely, ahol meg lehet úszni vérengzés nélkül. Innentől fogva nem zárhatom ki a lehetőséget, hogy egyszer átvágjam Jerome Jackson torkát… ebbe az egészbe még belegondolni is rossz.

-          Álmos vagyok – ásítok fel. – Szerintem jobb lenne, ha ezt a beszélgetést holnap…

-          Mit akarsz a holnappal, Rudolf! – szakít félbe a fiú. – Még éjfél sincs.

-          De én már álmos vagyok – jelentem ki határozottan. – Nem aludtam, amióta itt vagyok.

-          Szövetségesek vagyunk, de nem is ismerjük egymást.

-          Így szokott az lenni általában.

-          És neked ez így megfelel?

Ösztönösen megrázom a fejem. Persze, hogy nem jó nekem az, hogy végre találok egy szövetségest, akivel tök jól kijövünk, de nincs és soha nem is lesz lehetőségem őt jobban megismerni, mert napokon belül legalább az egyikünk halott lesz.

-          Rögtön gondoltam – húzza széles vigyorra a száját a fiú. – Ezért találtam ki egy őszinteségi játékot.

-          Hogy mit?

-          Vannak itt ezek a kavicsok – bök fejével a part felé. – Először te mondasz magadról egy állítást. Ha igaz, akkor nincs semmi, ha viszont hamis, dobsz egy követ a mocsárba. Érted? Szerintem jó játék.

-           Szerintem meg rohadtul nem, mert én már álmos vagyok – ásítok fel hangosan.

-          Nem értesz egyet az állításommal? Mire vársz? Ott a kő.

-          Csak, hogy lásd, mennyire nem értek egyet – mondom, majd megmarkolom a legnagyobb követ, ami csak a kezem ügyébe kerül, majd a tóba hajítom. – Esetleg valami hozzáfűzni való?

-          Neked van hozzáfűzni valód, nem nekem – röhög fel Edmund. – A tiéd a következő állítás.

-          Te tényleg levakarhatatlan vagy – sóhajtok fel unottan.

-          Sajnálom, de ezzel határozottan nem értek egyet – válaszolja a fiú, majd egy követ dob a mocsárba. – Most én jövök. A kísérőm egy okos, intelligens nő, aki kicsit sem sznob.

A fiú újabb követ emel fel, és a mocsárba hajítja.

-          Csatlakozom – válaszolok, majd követem barátom példáját.

-          Látom, neked is meggyűlt a bajod a kísérőddel.

-          Ne is mondd – temetem az arcomba a kezem. – Anastasia folyamatosan a jó modorról magyarázott, mert ugyebár én olyan helyről származok, ahol van idő az ilyenekre.

-          Leila dettó ugyanaz. Nem fért az ostoba fejébe, hogy nekünk egy szelet süti bizony nem fél óra, hanem fél másodperc, amíg megesszük. Miért habzsolunk meg minden…

-          A kedvencem volt, amikor mentünk a bevonulásra, és Anastasia folyamatosan arról magyarázott, hogy milyen szar a kapitóliumi sztárok szerelmi élete.

-          Azok a nagy problémák – fintorodik el Edmund. – Leila meg amiatt vágta be a hisztit, hogy a pasija kék színű autót vett neki, nem pirosat.

-          Óriási problémák! Mondjuk Anastasiát a stylistunk mindig lerendezte. Élvezetes szócsaták voltak.

-          Stylist! – kiált fel Edmund. – Milyen jó ötlet! A stylistom egy kőbunkó, akinek csak az számít, hogy nagyot alkosson ruháival, de amúgy meg megdögölhetnek a kiválasztottak, úgy, ahogy vannak. Bárcsak dobhatnék követ.

-          Majd dobok helyetted is – válaszolom, majd a megfogok egy követ, és a mocsárba hajítom. – Mark nagyon jófej volt. A mentorunk szart ránk, de ő átvállalta a mentorszerepet.

-          Megkérdezhetem, hogy miért beszélsz róla múlt időben? – veti fel kurtán Edmund.

-          A viadal előtt betegeskedtem egy kicsit, úgyhogy megpróbálta elérni, hogy csússzon a viadal. Meg lettek a következményei.

-          Megölték?

-          Elvileg életben van még, de botrányos az állapota. De megígértem neki, hogy nyerni fogok.

A hangom elcsuklik egy kicsit, de Edmund megmenti a helyzetet.

-          Tiéd a következő állítás – szakítja meg a kesergésemet.

-          Oké. Ha már a mentoroknál tartottunk, akkor mentor. A mentoromnak szívügye a viadal, és mindent megtesz azért, hogy a kiválasztottakat győzelemre segítse. Szerintem kitalálod, hogy fog-e repülni kő.

-          Fog – válaszolja Edmund.

-          Jó meglátás – kacsintok rá, majd követ dobok a mocsárba.

-          Én nem dobok követ, de a mentoromról tudnék mit mesélni.

-          Akkor mesélj!

-          Johanna egy kicsit labilis idegállapotú.

-          Egy kicsit?

-          Csak egy icipicit, tényleg – húzza vigyorra a száját a fiú. – Amikor Leila kitalálta, hogy Syndy legyen műmelles ribanc, konkrétan nekiugrott szegény nőnek, és egy marék haját kitépte.

-          Ne!

-          Persze Syndy se úszta meg. Johanna berontott a kórházba, nekiment a műtőorvosnak, és Syndyt is le akarta cibálni a műtőasztalról.

-          És mi lett vele végül?

-          Kapott egy erős altató-injekciót. Az mindig beválik.

-          És veled hogy van?

-          Jól – legyint a fiú. – Egész jól. Leszámítva, hogy megfenyegetett, hogy baltát állít a fejembe, ha a mániás depressziós műsorom nem jön be.

-          De bejött.

-          Még élek – vigyorodik el a fiú. – És mi van a te mentoroddal?

-          Mivel Ceciliáékat kinyírták, kaptunk egyet hivatalból.

-          Azok soha se jók. Tapasztalat. Susané se ért sokat.

-          Na, ne mondd! Az volt az egyetlen tanácsa, hogy válasszuk ki még a viadal előtt a sírhelyünket.

-          Jó, amikor a mentorod támogat, és mindenben melletted áll – tartja felém a mutatóujját Edmund. – De most én jövök. Ha már ennyire mindenkit kibeszéltünk, jöjjenek az körzettársak.

-          Biztos jó ötlet ez? – mélyesztem tekintetemet a mogyoróbarna szempárba. Nem akarom, hogy a barátomra újabb pánikroham törjön rá.

-          Abszolút. Lehet, hogy mániás depresszióm van, de nem vagyok idegbeteg.

-          Én is pont attól félek – morgom az orrom alatt.

-          Tehát akkor, a kettyós fiú szavaival élve, a körzettársam egy hatalmas ribanc, akinek nincsenek érzései, csupán arra jó, hogy a testével támogatókat szerezzen – zárja le monológját a fiú. Nem értem, hogy mondhat ilyeneket. Nem pont ezért ölte meg a kettyós srácot? – A válaszom pedig ez.

A fiú egy hatalmas követ dob a mocsárba.

-          Syndy nem ribanc – magyarázza. – Ez csak a szerepe volt, de őt a szerelme várja otthon Pontosabban, csak várta – csuklik el ismét Edmund hangja.

-          Dorothy se volt ribanc – próbálom megőrizni a fiú hidegvérét. – Csak a szerep kedvéért kezdett ki Caesarral – mondom, majd én is hozzáadok egy követ a sejtelmes mocsárhoz.

-          Te jössz, Rudolf.

-          Jártam már más körzetben a sajátomon kívül – mondom, majd azonnal bele is dobok egy követ a mocsárba.

-          Amatőr! – röhög fel Edmund. – Én már jártam.

-          Nocsak! Azt is megtudhatom, hogy hol?

-          Nem is tudom, elmondhatom-e?

-          Amennyiben másképp teszel, kénytelen leszlek hazugság miatt kizárni a játékból – válaszolom élcelődően.

-          Ezt semmiképp sem akarnám. Olyan érdekes lesz a következő állításom.

-          Akkor rajta!

-          A Másodikban jártunk Peterrel, még Susan viadalakor. Nem sok köszönet volt a látogatásban.

-          Mi történt?

A fiú nem válaszol, egyszerűen csak leveszi pólóját, majd felém fordítja. Bőrén csúnya égésnyomok éktelenkednek. Piros hegként „tündökölnek” a srác hófehér bőrén.

-          Mason Stuart tette – hajtja le a fejét a fiú.

-          Az a Mason Stuart, aki…?

-          Az. Tudod, a nővérünk, Susan nem igazán értett semmihez, ezért gondoltuk Peterrel, hogy ha a Hivatásosokkal szövetkezik, talán több esélye lehet. Ezért mentünk a Másodikba.

-          De hogyan jutottatok át?

-          Írtunk egy kérvényt Snow-nak, és kivételesen engedélyezte. A körzetlakók viszont már nem voltak annyira vendégszeretőek.

-          Ezt tették veletek?

-          Engem csak parázsba dörzsölt ostorral vertek szét, de a bátyám sokkal rosszabbul járt.

-          Mit tettek vele? – kapom fel a fejemet borzongva.

-          Peter asztmás, és ezt rendesen ki is használták. Mason egyik haverja lefogta, egy másik a parazsas ostorral ütötte, Mason pedig port lőtt az arcába valami ágyúval.

-          Ezt megtették?

-          Kicsin múlt az élete – bólint Edmund. – Ezért is döntöttem el, hogy megölöm a bátyám kínzóját. Nem fogja megköszönni, amit tőlem kap. Könyörögni fog. Megváltás lesz neki a halál.

A fiú valósággal remeg az elfojtott haragtól, és bosszúvágytól, ezért – lecsillapításként – vállára teszem a kezem.

-          Akkor halljuk azt a bizonyos „érdekes” állítást.

-          Majdnem elfelejtettem – csillan fel a fiú szeme. – Köszi, hogy emlékeztetsz.

-          Hadd halljam!

-          Jerome Jackson vonzó férfi a számomra – húzza széles vigyorra a száját a fiú.

-          De elfogott hirtelen az álom – mondom tettetett ásítással. – Talán jobb lenne ezt holnap folytatni.

-          Megbeszéltük, hogy megvárjuk az éjfélt.

-          Nem aludtam, amióta az Arénába vagyok.

-          Akkor egy gyors döntés, és hagylak aludni.

-          Nem, Edmund! Most hagysz aludni! – pattanok fel ültemből.

-          Még nincs vége a játéknak.

-          Akkor további jó játékot – fordítok hátat a fiúnak, majd elindulok lefeküdni. Fárasztó és eseménydús nap volt.

-          Tehát ez a válaszod? – szól utánam Edmund. – Nem dobsz követ? Csak, mert én dobtam.

Mérgesen fordulok meg. Majd pont én találnám vonzónak Jerome Jacksont? Pont én, akinek a vérére pályázik? Majd megmutatom én a kis szövetségesemnek, hogy mi az igazság.

A kavicsokhoz lépek, és egy marékkal felemelek belőlük. A nagy lendülettől azonban a nagy részük kipotyog a tenyeremből.

-          Tehát ez a válaszod? – ül ki egy sokat sejtető, pimasz vigyor a szövetségesem arcára.

-          Ez – sóhajtok fel, majd a földre szórom a köveket.